Thanatosz mester erotikája

    „Erósz és Thanatosz. Érzékiség és Halál. Tetem és Tabu. Amiről nem lehet beszélni, arról verset kell írni.” – a fenti néhány mondat nem csupán a fülszövege Sajó László új verseskötetének, de a kötet tartalmának is a legfrappánsabb ismertetése. Az erotika, végső soron, saját ellentétében áradhat igazán túl – ezt sugallják a kötet versei.
    Sajó új verseskönyvében mintha legutóbbi verseskötete (Válasz búcsúlevélre, 2003) „halálos” tematikáját folytatná, csak éppen… Csak éppen az új kötet mélyebbre ás: egészen Erósz és Thanatosz párosáig, élet s halál közös gyökeréig. A korábbi kötet elsősorban a gyász rítusainak és az emlékezés kényszerének s képtelenségének abszurditásait, paradoxonait villantotta fel kegyetlen-groteszk iróniával. Folytatása és továbbgondolása, a Dögcédulák már az élet-erotika-halál „belsőhármas” titkai és paradox viszonya után nyomoz. A korábbi, ironikus hangvétel nemcsak felerősödik, de karcosabbá és keményebbé-kegyetlenebbé válik. Ugyanakkor a korábbinál gyakoribb szerepversek (pl. Casanova-ciklus), a megszaporodó kulturális utalások és hivatkozások pedig felerősítik a tárgyiasságot, s személytelenebbé teszik a költő iróniáját. Kétfelől is ironikus idézőjelek közé kerül a korábbi személyesebb hangvétel: egyfelől a durván erotikus, helyenként keményen pornográf akcionális mikro-naturalizmus oldaláról, másfelől pedig a személytelen hivatkozások és kulturális utalások – különösen Casanova nőkatalógusa – ridegen katalogizáló adatszerűsége felől. A túlzott személyesség elszemélytelenítő naturalizmusát gyakran más ciklusokban is dokumentarisztikus hivatkozásokkal, illetve idézetszerű betétekkel ellensúlyozza Sajó (pl. a Ne engedd, hogy eltűnjön a nap című ciklus alcímében s darabjaiban, ahol halálos beteg gyerekek írásai idéződnek fel). Ugyanakkor a kötet szinte – helyenként dokumentatív hitelességgel – végigkíséri „halálainkat” s meghalásainkat a gyerekkortól egészen az aggastyánkorig, társítva ezekhez a vágyakozásokat (főleg a félresikerült vagy beteljesületlen szerelmek esetében). S az öregkor és az elfekvő versei után a dögcédulákig, a boncterem és a temető groteszkül vidám, ironikus képéig-mondattöredékéig jutunk el, melyek szinte „maradványokként” lebegnek. A verseskönyv elején még rendezett vagy legalábbis többé-kevésbé szabályos strófák és részletek a könyv vége felé mindinkább töredékekre, feljegyzésekre, „nyilatkozatokra” kezdenek hasonlítani, mintegy az emberi test és személyiség bomlását metaforikusan idézve. S egyben mintha a dögcédulák „meglelését” is szimbolizálnák, melyek mintha „belerejtve” lennének a kötetben…
    A kamasz- s ifjúkor groteszkül zabolátlan fantáziáitól és „akcióitól” így jutunk el lassan – a férfikor s a korai öregség átmenetein keresztül – az öregség és az aggkor reménytelen vágyakozásaiig s halálvárásáig. S a dögcédulákban mintha manifesztálódnának is az elmúlás és a vágy groteszk nosztalgiái („nappal Agónia nővér / éjjel Euthanázia / éjjel-nappal Thanatosz doktor / az embernek ki már nem ember / a fájdalomtól / nem kell / a keresztfára másznia”).
    A könyv végére a korábbi – néhol kötött, illetve kötöttebb – versforma is „rendetlen” sorokra, töredékekre hull, vagy pedig a rímelés válik parodisztikussá, „sutává”, mintha a formai agónia párhuzamosan erősítené a lírai én s a lírai hősök haldoklási folyamatát. S a halálközeli gyerek- s öregverseknek csak látszólag ellenpontjai az önpusztítóan erotikus nőkatalógusok… Ahogy a könyv sajátos szerkesztése is érzékelteti, inkább ugyanannak a túlvilágra repítő, „visszaszülő” thanatoszi erőnek a másik megjelenési formájáról van szó igazából:

„föléd áll szeméremszőrzetével cirógat ismerős pinaszag
fekete harisnyás combját fekete ölét széttárva vár
utolsó leheletig baszod csontig velőig lelkedig leszop
már nem láthatod a szomszéd ágyakon kefél a szép halál”

    S az utolsó három vers (A boncmester bevégzi estebédjét, Every day és Yorick monológja) mintha groteszk „vidámságával” a túlvilág nyüzsgő élénkségét („Hogyan nyüzsög, zsizseg, s ragyog a lenti / Cifra palota, föld a vakablaka –”) állítja szembe a fenti világ unott s ernyedt haldoklásával. Ezen a ponton – a pusztulás groteszk „vég-pontjaként” – az „e világi” és a „túlvilági” szféra helyet cserél, amint ezt a lírai én – Yorick szerepében – ki is mondja a kötet végén:

„… Dobjatok vissza. Halott
A fönt, mig él a lent – – –
Stb. Néma csend.”

(Yorick monológja)

    Kérdés, hogy e „sötétkori” zárlat után – a „végpont” kegyetlenül ironikus csattanóját követően – hozhat-e még lírai újdonságokat a „tanatoszi erotika” vizsgálata Sajó életművében. Lehetséges-e még e kegyetlenül ironikus és filozofikusan groteszk könyv után is újat mondani e témában?
    Mindenestre a Dögcédulák című verseskönyv olyan „lírai témát” dolgoz fel, melyről kevesen mertek igazán őszintén írni, pedig – különösen napjainkban – a „levegőben van”. S nála többnyire nem válnak öncélúvá az alul-poetizálás, valamint a groteszk és abszurd elemei, hanem a – világ kifordultságának traumáját megjelenítő – költői világszemlélet adekvát elemeit alkotják.
    (Sajó László: Dögcédulák. Nyitott Könyv, 2004)

Marczinka Csaba