Teremtő művész a színpadon

A művészszerep Szarka Tamás dalszövegeiben

    Kétféle művészszerepet ismerünk: a teremtőt és a kivitelezőt. Míg a teremtő művész a tervező szerepét ölti magára, addig a közönséggel többnyire a kivitelező, azaz reprodukáló típusú művész kerül közvetlen kapcsolatba. Szokatlan, ha a teremtő művész egyben kivitelező is.
    Amennyiben általa megírt dalt ad elő és nem improvizál, a teremtő művész is kivitelezőként viszonyul művéhez. A közönséghez azonban másként hajlik: ő nem egy másik művész „üzenetét” közvetíti, hanem… Hát éppen ez a művészetelmélet egyik nagy kérdése. Mit közvetít a művész? A kivitelezőhöz képest a teremtő művész saját tapasztalatából tudja, hogy műve a teremtő hatalommal való azonosulásból született.
    A teremtő művész – műve előadása közben – képes arra, hogy a mű teremtődésének idejét emlékezetébe idézze. Az előadást ez a lélekben megidézett emlékezés az „eredetre” teszi mássá. A mű eredete – a teremtő művész számára – az alkotói folyamat tapasztalatára való emlékezésként van jelen, míg a kivitelező művész esetében képzeleti tevékenység révén (már ha egyáltalán ez esetben jelen van).
    A teremtő művész a teremteni serkentő lelki hatalmat közvetlenül képviseli. Ő tapasztalatból tudja, mit jelent teremteni, mit jelent a teremtésre várakozni, és mit jelent ihletett állapotban alkotni. Ő tapasztalatból tudja, és nemcsak elképzeli, mit jelent a teremtés hatalmának átadott sors, hiszen éppen ezt a sorsot éli. Amikor művét közönségének előadja, önmagán ezt a sorsbélyeget is felmutatja.
    Eredet és sors az éppen előadott mű hátteréből (rejtekéből) szólal meg – nem különálló módon, hanem éppen az előadásnak kölcsönzött különös fény által.
    Milyen művészi szereplehetőségeket és miképpen él meg, illetve ábrázol Szarka Tamás az Éghymese című 2004-ben megjelent Ghymes-album tanúsága szerint? Kiemelvén fontosnak érzett részleteket elsősorban a Tűz, víz című dalból, ezt a kérdéskört igyekszünk lehetőség szerint minél teljesebben bejárni a következő oldalakon. Az elemzés célja a kérdés fogalmi megközelítése. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az adott művész, akinek a műveiből kiindulunk, mit él meg. Saját bevallása szerint is kettős a viszonya dalaihoz: egyrészt „alanyiak”-nak tartja őket, olyanoknak, amit a megtapasztalásokkal teli élet súg, másrészt mégsem a kifejezetten sajátnak nevezhető életproblémák ihletik, azok „nem ide vetülnek”. Úgy gondolom, ezt a kettősséget a személyes én és a művészi mély-én fogalmi megkülönböztetésével lehet kifejezni. Ebből a megközelítésből pedig az következik, hogy az ihlet és az előadás során a személyes én nem „csak” olyan élményekkel találkozik, melyek az emlékezetből nyomulnak előtérbe, hanem olyanokkal is, amelyek ős-emberiek (archetipikusak). Az ős-emberi, szunnyadó tartalmakat hevíti fel és telíti vérrel a megélt élet magas hőfoka. „Órám alján ér ha dobban, / Vérbe csurran annyi idő.” (Kalapács). Az így létrejövő varázskör – egyéni és közösséget alkotó, a mát élő és a történelmet megalkotó lélek találkozása – vonzza a közönséget, hiszen benne a lét ugyanerre az egyesülésre vágyik.
    A következő oldalakon megpróbálom kiemelni azokat a vonásokat, melyek a színpadon álló teremtő művész szerepéből olvashatók ki. Ezek a vonások a szerep fogalmából következnek. A fogalom pedig a ténylegesen megélt élethelyzetből. Az elemző bevallja, hogy maga is – bizonyos mértékben – a színpadon álló teremtő művész kategóriájába tartozik. Ebből következően mondandóját saját tapasztalatából is meríti, bár sokat bíz a képzeletre is, mellyel empatikusan megkísérel belehelyezkedni egy ilyen szerep teljességébe. A fogalmi kifejtés követeli e teljességet, de csak mint távoli célt, mely irányt mutat. A teljesség vezérlőkategória, a gondolkodás – és persze az élet – vezérlője. Mindig mint távoli van jelen, mindig mint ábrázolhatatlan – de ekként mégis mindig mint a legvalóságosabb hatalom.

Tűz, víz

Azt hitték, fáradok,
Szép világ szagától olvadok,
Hadd már, nem alkuszok,
Húsevők hiába lesnek itt és lesnek ott,
Nem érzik, hogy nem érzik, nélküled
Nem is vagyok.

Azt hitték, harcolok,
S minden véleményen túlvagyok,
Ennétek, itt vagyok.
Kényelem kitárva, húsom itt és húsom ott,
Nem érzik, hogy nem érzik, nélküled
Nem is vagyok.

Tűz, víz a kezébe’,
Százszor megígérte,
Úgy se vége, úgy se vége.

Mégis megy a mélybe,
Látod: megigézte,
Vissza, vissza, vissza nem kapom.

Vágyom a vágyatok,
Álmodom sosem volt álmotok,
Boldogság rajtatok,
Hónapok hiába lesznek itt és lesznek ott
Nem érzik, hogy nem érzik, nélküled
Nem is vagyok.

    A művész, akiről azt hiszi a közönsége, hogy… („Azt hitték, fáradok”). A művész kiszolgáltatott közönsége élénk reakcióinak. Úgy kell élnie és alkotnia, hogy művei és személyisége – mivel reflektorfényben áll – folyamatosan megítéltetnek. Miközben a teremtő hatalom felé haladván egyensúlyoz végenincs hosszú kötelén, ezen ítéletek hol jobbra, hol balra lökdösik. Aztán már akkor is hallja hangjukat, ha történetesen éppen nincs mit hallania. A teremtő-világ-lélek kapcsolatba benyomul a közönség, ez az ezerfejű képződmény, amit felerészben éppen a művész hozott létre maga körül. Hiszen szüksége van rá, nélküle semmi volna.
    A művész, aki a fáradás rémével küzd. Nincs biztosíték arra, hogy az ihlet mindig ugyanolyan hőfokon lángol. A művész többnyire átadatik az ihlet öntörvényű megjelenésének. Persze dolgozhat érte, sőt hiheti, hogy a befektetett munkát a teremtő hatalom – akitől az ihlet ered – áldozatként értelmezi és érdemként tudja be. De mindig bizonytalan, hogy az érdem kergette kegyelem megadatik-e vagy sem: „Kapna-e tőlünk annyi kegyelmet, / Mint amit érdem annyira kerget?” (Érdem). Logikus volna, hogy a művész a teremtés, az előadás és az érvényesülés fokozott feszültségi állapotaiban hosszú távon elhasználódjék. Logikus volna, hogy a test öregedésével együtt a teremtő tűz, az ambíció is lohadjék. Logikus volna, hogy a beérkezett művész, aki anyagilag is helyrezökkent, megelégedjék, és átadja magát a „szép világ” élményének. Amikor a művész a fáradás rémével küzd, a természetes folyamatok ellenében lép fel. Hiszen, ha természetes, hogy egy szikra lángra lobban, az is természetes, hogy idővel kialszik. Hacsak… Hacsak nem lobbantja lángra az egész világot, ami persze, ahogy mondani szokták, szintén benne van a pakliban. Ez, mint eszkatologikus esély, azt jelenti, hogy az embert teremtő lélek az evolúciós fősodor áramába jutván, maga is átalakul. Ami hátulnézetből „új ember”, az elölnézetből „emberen túli”…
    A művész korrupciónak van kitéve. „Azt hitték, (…) Szép világ szagától olvadok”. A teremtő kedv fáradhat attól is, ha a művész nem érvényesül, és fáradhat attól is, ha befut. Az érvényesülés társadalmi rangot és anyagi jólétet hoz. Mindkettő kísértés. Kiderülhet, hogy a művészt erősebben fűtötte a rang vagy a jólét iránti vágy, mint maga a teremtő hatalom. Kiderülhet, hogy személyes céljainak elérésére használta azt a tehetséget, aminek valódi célját nem határozhatja meg. A művészet célja – az a hatás, amit a befogadó lelkekben, illetve e lelkeken keresztül a történelmi időben és térben kíván kelteni – legjobb, ha rejtve marad az alkotó személyiség előtt. Talán nem is lehet megismerni. Vagy ha feltételezzük, hogy megismerhető, akkor sem lehet elmondani értelmes nyelven, félreérthetetlenül. Szentséggel mélyen átitatott gondolat és érzés ez: a művészet célja rejtőzködő, rejtőzködéséből előlépni képtelen. A művész addig „valaki”, amíg rang és jólét (föld) a lelkébe ültetett teremtő magot (ég) táplálja – és nem fordítva.
    A művészi dac. „Hadd már, nem alkuszok”. A dac egyfajta szembehelyezkedés. Kitartás valami mellett még akkor is, amikor támadó pengékkel néz farkasszemet. A dac lehet a legmélyebb értelemben vett hűség kifejeződése is. Művész esetében az a meg-megújuló döntés, hogy műveit a teremtő hatalom által szólíttatva hozza világra, a kísértések dacára kitart elhatározása mellett. A kísértés a fentebbiek értelmében a „szép világ szaga”: rang, elismertség, anyagiak. Ha valami azt súgná a művész lelkében, mindezt azokért a remek művekért kaptad, melyeket eddig alkottál, mától nyugdíjba vonulhatsz – akkor az a kísértés hangja volna. A kísértés mindig arra csábít: ne folytasd utadat. Szakrális töltése miatt a lélekben megébredő teremtőképesség, a teremtő kedv, nem lehet alku tárgya; nem adható el (bár megrontható), mert a Teremtőtől származik. E teremtőképesség által tart eleven kapcsolatot küldőjével nem csak az adott művészi személyiség, hanem a befogadó közönség is. Általa reméli és kapja meg mindenapi lelki újjászületését.
    A ragadozók – a földi hatalom emberei –, akik pusztán azért, mert a teremtő művészben valamely magasabb rendű lét megnyilatkozását szimatolják, vélt vagy tényleges hibáira lecsapnak, tépkedik húsát, mert így érzik magukat hatalmasabbnak, mert csalhatatlan ösztönük azt súgja, ez az alak veszélyes rájuk nézve. „Húsevők hibára lesnek itt és lesnek ott”. A művészetnek és általa a művészi személyiségnek hatalom adatik. Ez a hatalom egyfajta varázslat. A művész lénye közelebb áll az archaikus műveltség varázslójához, mint a modern kor politikacsinálójához. Mégis e két alak hozzá képest másodlagos. A művészt ott látjuk a kultúrateremtés ős-pillanatában. Ő az, aki megteremti egy új korszak látomását, melyhez aztán mint ősképhez, mint ősdrámához (archetípushoz) viszonyul a rá építkező kor. A lélek elsődleges tevékenysége a teremtés: képek, érzések, ritmusok, ráérzésszerű gondolatcsírák lazán szövött, lüktető, hullámzó mozaikja. A művész – akármilyen színvonalon – ehhez az őskezdethez téríti a befogadó lelkeket. Az őskezdet képeinek lélekben való újrateremtése a forradalom lehetőségével terhes. Ha az őskezdet tudatba nyomul, ha egyre nagyobb tömegek képesek ráérzésszerűen összehasonlítani vele a jelenkor látványát, és ha túl nagy a különbség, ha a látott világ túlzottan eltér a teremtő eredettől – akkor a világ megítéltetik. Harc kezdődik a megítélők és a világ állapotának fenntartásában érdekeltek között. E harc addig élesedik, amíg a „húsevők” le nem gyűrik a „forradalmárokat”. Ha az újjáteremtők szemlélete diadalmaskodna, akkor a húsevők másodvonala lépne fel az új világ szószólójaként. A teremtő művészek vagy az általuk megbabonázottak mindig naivak, míg a hatalom emberei mindig dörzsöltek. Ezen ellentétben a kétféle egymással összemérhetetlen hatalomtípus vetélkedése érhető tetten: a lelki varázsé és a testi kényszeré. Az emberi lélekben is dúl e dráma, hiszen akarjuk is az ősképhez való igazodást, és félünk is a társadalmi felfordulástól; akarjuk is a fennállót megőrizni, de újítani is szeretnénk. A hatalom fél a teremtő művésztől, ezért próbálja megnyerni, megvenni, esetleg megfélemlíteni. Ezért lesi hibáit, gyenge pontjait – a gyenge pontokon keresztül kíván lelkébe hatolni, hogy kibillentse, és ez már elég is. Ha sikerül az akció, elvész a művész világtól való szabadsága. Ha elvész e szabadság, elkorcsosul az ihlet, elkorcsosul az alkotó kedv: kifárad vagy ömlengésbe kezd, igazol vagy szórakoztat, hamisít vagy ismétli önmagát.
    A művész ihlet nélkül semmi. A művész, ha nem alkothat, semmi. A művész, ha nem a legvégső teremtő hatalomtól ihletődik, semmi. „Nélküled nem is vagyok”. Ha a művészszerep beköltözik a lélekbe, akkor a személyiséget már belülről formálja. Attól fogva a személyiség már nem ura e szerepnek, hanem szolgája. Természetesen egy szerep nem saját elhatározásából tesz ilyesmit. A szerep maga tétlen eszköze e sorstörténésnek. A személyiség, a tudatos én hozza meg döntését, ő mondja azt: művész akarok lenni. Ám a tudatos személyiség a szabadság jegyében áll: amíg értelme vezérli, önként, mindenféle megfogható kényszer nélkül nem hoz oly döntést, mellyel önmagát rabságba vetné. Nem ő teszi, hogy a felvett szerep, mint maszk, egy idő után már csak az arcbőrrel együtt vehető le. Mélyebbre kell ásnunk, ha e különös fordulatot meg akarjuk érteni. Először is fel kell ismernünk, hogy abban a pillanatban, amikor a maszk arccá válik, a művészség már nem szerep, hanem sors. A sors fogalma egyfajta kényszert jelez. A kényszernek hátterében erő rejlik. Valamilyen erő kényszeríti e sorsot a személyiségre, aki persze maga is vonzódik ehhez. Ez az erő a személyiség teremtő hatalmán, a lelken keresztül hat. A lelket különféle típusú őserők (archetípusok) drámai kötegének gondoljuk. Ebből egy jelentős erőtípus a művész típusa. Művészsorsról akkor beszélhetünk, ha egy adott lélekben ez az erőtípus uralomra jut, és az összes többit szolgájává avatja. Ez az erőforma férfi alkotóban nőies jellegű. Képi kifejeződési formája a múzsa (a teremteni ösztönző) és az eszmény (a bíráló, a mérték). Ez az alak (erőforma) akkor juthat uralomra a személyiségszervezetben, ha az én – aki a személyiséget világba formálja – szerelemszerűen kezd viszonyulni hozzá. A művészszerep sorssá válásában a kezdeményező maga a lelki ősforma (az adottság). A személyiség kipróbálja a művészetet, belekóstol, s ha tetszik neki az így élhető élet, hát efféle egzisztenciát szervez magának a világban. Egy nap arra ébred, hogy már csak hatalmas energiákat befektetve tudná átszervezni az életét. Másnap meg arra eszmél, hogy tehetségével esetleg el is kell számolnia egyszer… – e gondolat azonos azzal, hogy a sors egyben feladat is, hogy a művész-ősforma éppen azért épülhetett ki az emberi lélekben, mert közösségi igény van rá: mert közösséget táplál. Ha tudatosul a művészben, hogy őt a tényleges vagy a vágyott közösség is teremtette, akkor megszülheti a közösséghez szólás szerepvonását is. Ezt a szerepvonást érhetjük tetten a Kalapács című dal következő soraiban: „Nézz fel végre, látnod kéne / Az ég igazát” vagy a Vér – szabadon című dalban, ahol a művész egyszer többes szám első személyben szól közönsége nevében is: „Megszakadtunk, sírva, szabadon, / Így röhögtünk még a vadakon”, másszor többes szám második személyben szólítja meg a jelenlevőket: „Égbe szálltatok, most látom csak / Vér – szabadon”. E szerepvonás a leghatározottabban, egyben a legkevésbé kidolgozatlanul az Éneklő magyarokban nyer kifejezést. Itt a korábban emlegetett művészi forradalmár és népvezér alakja is felsejlik a rockénekesszerep egyfajta értelmezésében.
    A művész legbenső lényegét és ezzel együtt adódó sorsát nem érzi át senki – a művész magányos. „Nem érzik, hogy nem érzik”? A művésznek van „legmagányosabb magánya” (Nietzsche). Akkor érzi ezt, amikor a teremtő hatalmat sejti közvetlenül a háta mögött. Ez kivételes élethelyzet. A kultúrák tudnak ilyenről, de az embereknek ritkán adatik meg e tapasztalat. Teremtő művész esetében még súlyosabb a helyzet. A teremtő művész olyan művek létrehozására hívatik, melyre kultúrát, kort, világot lehet alapozni. A művésznek e célból látomás adatik. A látomás nem feltétlen álomszerű, képileg határozott alakú. Inkább érzések, képek, gondolatfoszlányok, történések, előérzetek, vágyak bonyolult csomója. Az alkotás folyamata ebben az összefüggésben meg-megújuló próbálkozás, mellyel e csomórendszert kívánja átlátni és láttatni a művész. Legmagányosabb magánya akkor tör rá, ha ráébred: lehetetlen, hogy közönsége értse és érezze, amit ő ért és érez. Éppen azért lehetetlen, mert a lét újjáteremtésének igényével terhesek a művei. A gyökeresen új, a még-soha-nem-volt-de-leendő – amivel terhes, amivel áldott, amit kihordani reá bízatott –, ez választja el feloldhatatlanul a körülötte állóktól.
    A művész, aki művei révén közönsége tápláléka. „Ennétek, itt vagyok”. Csak akkor merülhet fel ez az érzés, ha a művészszerep már sorssá vált. Ha már levehetetlen a maszk. Ha a művészi ősforma már szolgálatába kényszerítette a személyiség egészét. Csak ekkor beszélhetünk arról, hogy a művekben ott lüktet a személyiség mélymagja. Hiszen én és mély-én eggyé vált. Ráadásul ebben az eggyé vált magban a mindeneket teremtő hatalom is hat, bár rejtetten – akár nem is tudatosítottan, akár nem is akartan. A Jézus-rítus értelme: az embert elfogyasztván Istent is megeszik a hívek. A teremtő hatalom e rituális varázslat során lelkükbe költözik. A művész felajánlja önmagát: „itt vagyok”. Ez a tett válasz egy megérzésre. Érzése szerint közönsége enné őt. De mire is vágyik „valójában” a közönség? Őreá? Öncsalás volna a művész azon reménye, hogy ő önmagáért kell a varázslatba merült „emberhad”-nak. Csak azért és csak addig érdekes a művész az ő egyedi személyiségében, amíg átadja magát a teremtő varázslatnak. Amíg az eggyé vált én és mély-én teremtőjével terhes, addig táplálja hallgatóságát. E varázslat nélkül a művész személyisége: semmi.
    A művész és a teremtő látomás. A művész számára sorsa valamilyen mélyen megélt látomásban válik tudhatóvá. E látomást – mely kép, érzés, gondolat, emlék, dráma, vágy, szorongás – ha műbe rögzíti, esélyt ad az értelmezőnek, hogy valamelyest ő is lásson. A teremtő látomás, mely leginkább a művészé, hiszen éppen ez avatja művésszé, egyben a legmélyebben közös üzenet is. Hiszen az üzenet, amit a művész kap, hirdetni való feladat is. Hirdetni pedig azt kell, ami a tényleges és lehetséges hallgatóságot lelki értelemben élteti. Amikor tehát a lényegi teremtő látomást faggatjuk, arra az igazságra kérdezünk rá, mely rejtőzködő drámai történésként szunnyad a lélek mélyén. Az embert teremtő drámát akarjuk újraélni – jelen esetben a gondolkodás szintjén – a következő verssorokat vizsgálván. „Tűz, víz a kezébe’ / Százszor megígérte, / Úgy se vége, úgy se vége. // Mégis megy a mélybe, / Látod: megigézte, / Vissza, vissza, vissza nem kapom.”
    Ha ezt a rejtélyes képtörténést valamelyest érteni szeretnénk, az alkotó elemeket a maguk képzettársításos udvarával együtt, de külön-külön érdemes megvizsgálnunk. Első ránézésre szinte semmit sem értünk: kinek a kezében van tűz és víz? Hogyan lehetnek ezek valaki kezében? Mit ígért meg? Minek nincs vége? Hova megy? Ki igézte meg? Mit nem kap vissza a vers beszélője? A miértekről már nem is beszélve! (Miért tűz, víz? Miért ígérte meg százszor? Miért nincs vége? Miért megy mégis? Miért a mélybe? Miért nem kaphatja vissza?)
    Értelmezői munkahipotézisként képzeljük és gondoljuk a következőt. Ha ez a látomás a művészsors lényegi megfogalmazása, akkor arról beszél, mit jelent a művészet. Tegyük fel, hogy a látomás látottja, (ő-je) egy nőalak. Ő tart tüzet, vizet a kezében, ő ígért meg valamit százszor, amit egyszer sem teljesített, ő megy „mégis” a mélybe; őt igézte meg egy másik ő (talán inkább Ő). A nőalakot e rejtélyes, igéző hatalom miatt nem kapja vissza a vershős. Szögezzük azonban le: valaha az övé volt, vagy legalábbis azt hitte.
    E munkahipotézissel némileg megkönnyítve értelmezői feladatunkat, térképezzük fel azt a lelki drámát, aminek e látomás igen tömör kifejezője! Hogyan értsük azt, hogy e látomás fő alakja tüzet és vizet tart a kezében? Induljunk ki abból, hogy e két valóságelem: jelkép. Mint jelkép az archaikus hagyományrendszerekben kidolgozott négyes (olykor ötös) fő elemrendszerre utal. Az így értett tűz és víz a világ létét megalkotó és fennmaradását biztosító pillérek közül kettő. Mivel a létezés alapjaira utalnak, közvetlen kapcsolatban állnak a teremtő hatalommal. Képletesen azt is mondhatnánk, ők a teremtő hatalom négy (olykor öt) keze, melyekkel az a teremtés munkáját végzi. Ha az így értett tűz és víz kerül valakinek a kezébe, akkor ez óhatatlanul azt fogja jelenteni, hogy a kiválasztott lény Istentől érintett.
    A felsejlő lelki drámának ez az Istentől való érintettség a gyújtópontja. A szemlélő látomással látja-érzi ezt az érintett alakot. Mivel látomásban látja, saját lelkének vetítőgépe festi saját lelkének vásznára. Ha pedig ez így van, akkor a látomást szemlélő „én” és a látomásban felsejlő „ő” egymástól nem választható el. Ha korábbi gondolataink művészsorsról és múzsáról elfogadhatóak, akkor ebben a látomásban a művésszé avató lelki erő képi megjelenítődését vélhetjük. Ha ez így van, akkor az Istentől való érintettség továbbsugárzik a szemlélőre is – aztán még tovább a befogadó lelkekre –, és akkor már szakrális művészetről és szakrálisan értett sorsról és feladatról kell beszélnünk.
    A „százszor megígérte” állítást a „mégis megy a mélybe” állítással együtt tudjuk e lelki drámába érthetően beépíteni. Az, ami a művészi személyiségnek a művészetet adja, az egyes művekhez a teremtő erőt kölcsönzi, valamit mindig megígér. Ez az ígéret nem egyéb, mint az ő maradása. A művész lelke mélyén szeretné, ha az alkotás során érzett kizökkent állapot boldogsága nem szűnne meg. A művész teljesen hétköznapi értelemben is szeretne boldog lenni. Ha a művészet ígéret, akkor a boldogság ígérete. E lelki dráma során az derül ki, hogy a látomásbeli alak ígéretét nem tudja megtartani. Egy darabig adja, amit adhat – önmagát –, aztán vége. Hívja a mélység. A mélység, a lent, a világ teremtő lényege felé tekintő jelkép, míg az ég – csillagképrendje által – inkább a törvényadó lényeg felé mutat. A látomás nőalakja időről időre mélybe tér, arra a „helyre” tehát, ahol a világ formáit kikalapálják. Azt is mondhatnám, hogy a genetikai program (a lélekben ható teremtő terv) felé tart. Íme, újra előttünk a művészi varázshatalom szinte már titkos – avagy tiltott – iránya.
    Aki a tüzet, vizet e látomásbeli nőalak kezébe helyezte, az igézte meg. Az igézet mai fogalommal hipnotizáltság. E lelki befolyásolás – mágia – lényegi szerkezete szerint az egyik lény puszta akaratával behatol egy másik lény lelki irányító központjába, és ott ráolvassa akaratát. Az így megigézett lény azt teszi, amit a másik akar tőle. Ha az igéző „lény” a teremtő hatalom, akkor a megigézett lény Istentől való sorsot kap. Ilyen állapotban a teremtő hatalomtól eredő lét-továbbteremtés a feladata. A megigézett csak azt érzi, valamit el kell végeznie. Az időben és térben kibontakozó hatásról legfeljebb sejtelme lehet.
    A művészben, főleg, ha úgy érzi, fárad, fel-felrémlik a lehetőség, hogy e tűnő látomásalak egyszer végleg elhagyja. „Vissza, vissza, vissza nem kapom.” Ez a lehetőség nem zárható ki. A látomásalak öntörvényű, mint küldője és megigézője. A művészi személyiség nem jutalmul kapja a művészet oltárán hozott áldozata fejében, hanem kegyelemből adatik. Ha a közönség ezt a lelki drámát, ezt a művészsorsból következő mély szorongást érzi és érti, akkor nem felejtkezik el a kegyelemből kihullott művészről sem. Akkor ott áll mellette minden időben.
    A művész érzi az isteni küldött, az angyal közelét. Hallja ígéretét, idővel ráébred, hogy ez az ígéret olyan, mint a mézesmadzag vagy a katalizátor: becsalogatja, illetve belökdösi a művészszerep bűvkörébe, ahol a mágikus ráolvasást a teremtő hatalom elvégezheti. Ettől fogva lénye legmélye megigéztetett, így maga is igézővé vált. Igézetten maga is egyre mélyebbre és mélyebbre jut, ez a sorsa, s ha tiltakozik is ellene, azért meg nem válna tőle, akárha szerelmesétől. Szorongva vágyakozik betölteni ismeretlen sorsát – ebben a folytonos örvényérzésben él.
    A művész közönsége rejtekező, kollektív vágyának megélője és kifejezője. „Vágyom a vágyatok, / Álmodom sosemvolt álmotok”. Kiderül, hogy a fentebb elemzett lényegi látomás nemcsak a művészé, nemcsak róla szól, hanem arról az embercsoportról, arról a kultúráról, arról a világhelyzetről is, amelyben élnie adatott. A lélek fogalmához nemcsak az tartozik, hogy felépít egy lényt, hanem az is, hogy felépíti a lények közösségét. Ezt az építkezést a lélekbe rajzolt – illetve az élettapasztalat feldolgozása révén kirajzolódó – rejtekező drámai látomás vezérli. Látomás az Országról, melyben emberhez méltó, illetve Istennek tetsző élet élhető hosszú távon. A művészsorssal együtt jár ennek a látomásnak a kihordása – olykor annak felismerése, hogy ez a látomás valójában tényleges és lehetséges közönségéé is. Egy ilyen művészszerep kiépülésére sokkal természetesebb esély kínálkozik akkor, ha a művész napi kapcsolatban áll közönségével, ha színpadon alkot.
    A művész boldogságot ad közönségének. „Boldogság rajtatok”. Ha a boldogság a lélek harmóniája; ha a lélek teremtett lényege és a kultúra által ráolvasott burka nem illeszkedik egymáshoz, ha a lélekbe írt teremtő törvény és a kultúra által megalkotott világi törvény fel-felsérti egymást – akkor a boldogság azzal kezdődik, hogy a művészi alkotás varázshatása alatt a befogadó lelkekben a teremtő törvény legyőzi a valójában rontó hatású világi törvényt. Ez a nagy felszabadulás művészi pillanata. Katarzis: azaz megtisztulás a rontó hatalomtól.
    Nem tartozik a művészetelmélet körébe a kérdés, mi várható az efféle katarzison átesett lelkektől a művészet köréből a világ körébe való visszaérkezésük után. És az sem, mi várható a világtól boldogság ügyében.

Fodor Miklós