Jelentés a Vizes utcából

    Bizonyosan a városszépítők naiv buzgalma hozta létre M. városában azt a különös természeti alakulatot, amely föld alatt is van meg föld fölött is, folyik is meg nem is. Surrogása éjjel-nappal hallatszik, holdtöltekor pedig megárad a föld alá süllyesztett nedves homokfolyam. Polgári neve – Vizes utca, és kétségbeesetten igyekszik megfelelni feladatának: hátán hordozni templomtornyot és lakóházakat, zord rendeltetésű középületeket. És hogy a dolog még sincs igazán rendben, arról a megállíthatatlanul terjeszkedő hajszálrepedések és a rejtélyesen el-eltünedező apró tárgyak, kalandorkedvű macskák tanúskodnak. Városépítészetileg nyilván gondot okozó jelenségegyüttes ez – az író azonban el se képzelhet nagyszerűbb hátteret novellafüzére számára. Különösen olyan író, aki évtizedeket töltött a képzőművészet bűvöletében és művelésében, aki számára a világ színekben, anyagokban és építményekben nyilatkozik meg. Színek pompázásában, anyagok tobzódásában, épületek fennállásában és dicstelen elmúlásában.
    Mintegy kétszáz éve surrog, tűnik el meg elő ez a rejtélyes folyam, éppen annyi idő óta, amennyire egy család emlékezete visszanyúlik a múlt ködébe. A Vizes utca betemetett föld alatti folyama mintha maga volna a láthatatlan Idő, amely vak szemével mégis mindent lát, és halk mormolásával emlékezteti lakóit, hogy sárra és homokra épült ez az árnyékvilág M. városában, és ezt mindenkinek tessék tudomásul venni!
    A magyar alföldnek ebben az átlagos mezővárosában, ebben az átlagos polgárcsaládban semmi rendkívüli esemény nem történt az elmúlt kétszáz évben. Semmi olyan, ami ne történt volna meg akármelyik másik, kisebb-nagyobb mezőváros átlagos családjában. Jámborné Balog Tünde azonban valahogy ismeri a titkot: tudja, hogy a jelentéktelen események örök emlékezetű példázatokat hordoznak, hogy az egyszer megtörténtek makacsul tovább élnek a család emlékezetében, hogy a helyszínek (romos kerítéstövek, lugasok, padlások és társaik) őrzik azok emlékét, akiknek a szava-éneke egyszer közöttük elhangzott, akik árnyéka egyszer rájuk vetődött. A Vizes utca természetesen halálra ítéltetett a kiásás és betemetés pillanatában, mégis éli gondtalan életét, és nem nevetnek, szeretnek vagy sóhajtoznak se többet, se kevesebbet a benne lakók, mint más városok más utcájában. Sőt, talán tudatosabban, talán érzékenyebben élik mindennapjaikat, mint azok, akiknek a talpa alatt meg se mozdul a sziklakő vagy az agyagréteg.
    A család mintha maga volna a múlt, a történelem. Erős férfijai, gyöngéd asszonyai, kortalan nénijei nemzedékeken keresztül őrzik az emlékeket és adagolják az utódoknak, és elégedettek, ha akár csak egy töredéket, egy adalékot, egy mondatot is továbbadhatnak a roppant fontosnak tartott semmiségekből. A valódi történelem persze folyik a háttérben, a városban is, meg a családban is. Mindig vannak formálói az eseményeknek, és mindig vannak elszenvedői az eseményeknek. Az utódok aztán hol elfelejtik, hol unják az ősök történetét, de a megtörtént esemény csak odapárolódik a legendák sajátos ízei és hangulatai közé, valamennyit minden utód kap és megőriz belőle. S ha az ősök története el is homályosul, a maga történetének megőrzésére a kedv tovább él és tovább munkál benne öntudatlanul, vakon is hordozva a múlt-jelen néma tárgyait, mint a Vizes utca sárpatakja.
    Hát persze, az ősök, elsősorban ők a szereplői ennek az árnyakból és gesztusokból szőtt tarka kompániának. Meg a szomszédok, az utcabeliek, a város hajdani notabilitásai, akiket az elbeszélő kedvű írónő mai emlékei nyomán lefest, akire még emlékszik gyermekkorából, akikre a gyermekkorbeli krónikások emlékeztek, vagyis mindazok, akik az elmúlt száz-kétszáz évben éltek, beszéltek és cselekedtek M. városában. Aki tett okosat és hasznosat, gazemberséget (mert az emlékezet nem felejt ám!), vagy olyat, ami megdobogtatta a mindenkori fiatalság szívét, a fiatalság aztán továbbmondta, megöregedvén ki is cirkalmazta azt a fiatalkori… botlást, bakugrást, ki emlékszik már pontosan?! És sorra-rendre előkerülnek mind a házak, ahányszor tönkrementek egy-egy öreg tulajdonos kezén, és ahányszor megújultak egy-egy új gazda jóvoltából. A sarki trafik, a kocsmák, a házak, ahol a család különböző tagjai laktak, aztán egymáshoz költöztek, aztán helyet cseréltek, jaj, de sok mindent kell megőrizni az embernek. És persze a templom, amelyiknek a tornyát hatalmas erdélyi vörösfenyő gerendák emelték a magasba, aztán földre szálltak ezek a gerendák, és az istenháza falát kezdték támasztani, hogy a repedések ne növekedjenek tovább a kőfalon. És megemlékeznek még a derék (és néha egyáltalán nem derék) négylábúakról is, különösen a kutyákról, akik hűségükkel, vad üvöltésükkel, kerítést szaggató hevületükkel, ölbe ejtett fejükkel annyira részesei voltak és maradtak a házban lakók életének.
    Különös, egyéni hangulatú történetek Jámborné Balog Tünde novellái. Inkább mondanék víziót, felidézett látványt, amely egyszerre hiteles bizonyítékot szolgáltat a múlt mellett, és mégis olyan bizonytalan és szivárványos, hogy érintésre talán szét is pattan. Nem érinteni, hallgatni kell őket. Az olvasó magában is igyekezzék fölépíteni a látványt. Vagy még inkább: elsajátítani a múltból az emlékek segítségével való képírás művészetét. Harmincnál több novella helyezkedik el a füzéren, logikai láncolat aligha határozza meg a novellák pontos helyét, kevés az események szigorú egymásutánja. Minden lehetséges alkalommal elmondja (kissé persze mindig kiszínezve) a Vizes utca geológiai sajátosságát, de újra és újra bemutatja a már másik novellából ismert szereplőket is. Őket is mindig egy picit másképpen – így teszik a nagy mesemondók is. Megosztja velünk híreit két fontos személyiségről, akik természetesen kiváló és derék férfiak voltak, emellett jók is, és a város évszázados üdvén munkálkodtak. Ők voltak: a Földmérő és a Prédikátor, így, nagybetűvel írva, de meg is érdemlik. A Földmérő megszerkesztette a meridiánt, amely máig bizonyítja, hogy M. templomtornyában húzódik a világ tengelye, a Prédikátor pedig följegyezte s híveire hagyta mindazt a tudást, megsejtést és vágyakozást, amit ők ketten barátságuk meghitt perceiben kigondoltak és elárultak egymásnak: a Földmérő és a Prédikátor.
    Nosztalgia támad az olvasóban, hogy minél tovább sorjázzon a novellafüzér e hétköznapiságában is megkapó történetekkel, de még inkább talán azért, hogy a magunk városát, utcáját, családját és csatolt részeit is képesek legyünk ilyen sokszínűen, ilyen megéledett formában és anyagban látni. Hogy elhiggyük: magunk is részesei vagyunk a saját élmény- és emlékfolyamunknak, csak el kell kezdeni szőni a szálakat, mondani a mondatokat, mozdulásra buzdítani a képeket.
    És akkor egy szörnyű sejtelem vesz erőt az olvasón, bizonyosan a regélőn is, amit végiggondolni se mer, kimondani pedig még kevésbé! Mi lesz ezután? Mi lesz akkor, ha az utca ódon házait letarolja a buldózer, ha a kétszáz éves sarki trafik helyén videókölcsönző nyílik, amelyet az ellenérdekelt cég felgyújtat, ha a házőrző kutyát megmérgezik, ha a szétrebbent rokonok sem eladni nem tudják a romló családi házat, sem összegyűlni nem hajlandók benne? És ha a templom falán olyan szélesre terpeszkedik a repedés, hogy szétszakad a ráragasztott cigarettapapír?
    (Jámborné Balog Tünde: Árapály a Vizes utcán. Széphalom, Budapest, 2005)

Lukáts János