Tandori Dezső

Diptichon

Egy sérült kalitkamadárra…

Most egy sérült kalitkamadárra vagyok hitelesítve,
ha legvalódibb eszméimre bárki is kíváncsi,
túl sok volt rajtam a velünk szabadon élő Totyi terhe,
utolsó verébkénké, akinek az élete 47-szer, 74-szer
került veszélybe, de végül nem én lettem gyilkosa.
Életem azóta is néma és fagyott hálaadás,
és, mint mondtam, egy sérült, kalitkában élő,
szárnyát szegett, félvak, sánta veréb, zöldike netán,
a legtöbb, ami számomra képzelhető.

A nagy vagy kevésbé nagy amerikai költészet emlékei
jönnek elő ezzel. Kimegyünk egy stégre a nádason át,
épséges madarak súrolják a vizet, halászva,
netán a tükörre hajló ágak mögött fütyürésznek.
Nen tudom, mi az életem. Ott vagyok, valami lesz,
bármi lesz, ott nem az én életem. És itt az enyém?
Egy sérült, félvak vagy sánta stb. – hitelesítve.

Ember Az Állatnak Ezze. Ezzel Maga Mezze.
Mind e mezzók, e végletek. Köztük, leoldozódva
szélső pontjaikról, kihullva közeiken át,
itt, ahol élek, ahonnét elmenni nem bírok
– telefonon nehezen vagyok elérhető, mondta Klee, csak
ő „e földön”-t mondott… én teflont. Akkor sem. Kint
a holtházkertben a madarak a földig érő ágak közt
kihullatják a közökön át füttyeiket, leválnak szélekről.

Kosztolányi még Rilke…

Kosztolányi még Rilke Urának
vendége volt, bár évtizedek
teltek el, maradt az a régi sugallat,
az eredet, szellemtörténeti még.
Babitsé, Tóth Árpádé is ily vidék.
József Attila kopogtatta ki
a fa belsejét. Az éji bálból,
bár Kosztolányit
holtra szerette, tisztelte: elég.
És a palánkok közt nekem,
ha a Berdáénál kulturáltabb fekhelyem-
ről így hajnali órán felkelek, hogy
az amerikai absztrakt expresszionizmusról
írjak egy unokarokonomnak,
vagy ilyet, mint ez itt, írjak,
a palánkok közt nekem. A munka.
És minket mint azt a bizonyos
anyagot a palánkon. De Szép Ernőhöz
képest mindez egy álom. Szép Ernő
volt az a valóság, mely legrosszabb
helyein émelyítően édes, stilizált,
modoros, ahogy Kosztolányiék a
legjobb helyeken. Szép Ernő a magyar
lírának az a karéja, mely bumerángként
visszajön, szíven ver minket, az igazságtól
e szív ráng még, aztán fel, fel a kémények
fölé, fel, amit lebontottak. Jó, chipkorszak.