Kárpáti Tünde

Külvárosi presszó

Igazán elegáns teraszán műzuhatag műcsobogását
hallgatva, kényelmetlen vascsipkés székemen
lassan kihűlve a lassan hűlő őszben kavargatom a
presszókávét. Körmöm átfagyva, jó lenne egy
pléd vagy egy Philip Morris jó illatú füstje. Haza
kéne vinni kedvetlen magam, nincs kedvem se
üldögélni, sem hazamenni. Híján vagyok, meleg kezű
barátom, híján tenyerednek, összekulcsolódó
boltozatok, testünkből font katedrális ívei híján.
Elhamisodtak zsoltáraid. Két kortyintás közt keserű
visszaszámlálás kezdődik. Szándékkal, vagy nem,
mindegy, tegnap, egy röpke ímélben eltapostál.
Huszonvalahány éves szeretőd van – írod, s ettől a
ténytől most múlok ki, diszkréten, itt a Horváth
kerti presszó teraszán. Életem csupa mű – emlék,
csupa álság lett volna? Rólad szóló iksz évem,
részedről elegánsan befejezve, jókívánságokkal a
legvégén. Fölszippantgat a hűlő nap, papír
zsebkendőm fogytán, cigarettát sincs kitől lejmolni.
Üldögélős, rossz este. Alkalmas időben kilöttyentik a
kávé maradékát, elképedt megsemmisülésem
felmossák majd alkalmas kezek Extra Szuper
Cloroxxal, záróra után kilocsolnak a fa tövébe,
honnan köztudottan – talán mert gonosz ímélektől
nagy a térerő – a Fővárosi Szemétégető bűzébe
oldottan, sorstársaim, szegény verebek mind
kipusztulnak.