Csorba Simon

Aradi tizenhárom

Mottó: „Lehetetlen megoldani a problémát ugyanazzal a gondolkodásmóddal, mint amivel a problémát felállították.”
                                                                        A. Einstein

    „A zarándok célba ér és tájképet fest” címmel fogalmaztam meg a 2005. évi festő programomat.
    Előző évben a Zarándok figuráját ábrázoltam. A Hospice Alapítvány Kenyeres utcai épületének folyosóján látható néhány képem ebből a sorozatból. Gandhi mester híres alakját ábrázolom, amint botra támaszkodva a Gangesz felé ballag, meg-megállva.
    Idei Tájkép sorozatom egy háromszáz éves felsőmocsoládi hársfát mutat be. Ezt a fát az ősi kastély melletti erdőben fedeztem fel. Szinte döbbenetes méretekkel rendelkezik (lásd a fotómellékletet). A falusiak körében is létezik a legendája, és védett fává nyilváníttatták a hatvanas években. Virginia húgom, aki a birtok jelenlegi gazdája, vitt el a fához és mutatta meg a „Pokol torka” nevet viselő szurdokkal együtt. Megrendítő élményben volt részünk. Gyermekeimmel és feleségemmel rendszeresen felkerestük ezt a spirituális természetvédelmi területet. Somogyban, Felsőmocsoládról van szó, ahol édesanyám született, ahol kisgyermekként rohangáltam a parkban és a kastély ódon termeiben. Tavaly és idén kisgyermekeim fedezték fel apjuk nyomait, nagyanyjuk emlékeit. Nagyapjuk ölében ücsörögtek és hallgatták a „hely szellemének” emlékező szavait. Szinte itták az élményeket. Együtt firkáltak velem, reggel és este együtt fociztunk a falusiakkal. A helyszínen készített rajzokból és fotókból kiindulva festettem meg a Felsőmocsoládi tájkép triptichont. Ezeket egy szeptemberi kiállításon be is mutattam a K. A. S. Galéria falain. Az egész folyamatból érdekes módon kiemelkedik az Aranygyapjú című alkotásom. Rég nem látott futótársam, barátom ugyanis megajándékozott egy kecskebőrrel. A bőr által hozzájutottam egy olyan felülethez, amely alkalmat adott a spirituális táj mitológiai megjelenítésére. Sok bolyongást követően ugyanis ezen a nyáron már második alkalommal tölthettem el hosszabb időt családom körében, azon a helyen, ahol magam is kisgyermekként hancúrozni oly nagyon szerettem. A falusi emberek idén már régi ismerősként üdvözölték gyermekeimet, rám pedig az öregek tényleg emlékeztek, és gyermekkori anekdotákkal szórakoztattak. Felidézték édesanyám, Bánó Mária emlékét, aki szintén festő volt, a kastély urának egyetlen leánya. Négy fiúgyermek testvére. Volt neki is egy húga, akit Virginia névre kereszteltek – a családi hagyomány szerint –, de ő fiatalon elhunyt. Édesanyámnak is öt gyermeke született, én vagyok az egyetlen fia és a legidősebb unokája Bánó Ivánnak. Virginia húgom pedig követi a hagyományt, és neki is van egy „Kisvirzsije”. Október 15-i kezdéssel kiállítást rendez édesanyánk emlékének. Édesanyánk neves somogyi festőnő volt, Ruisz György és Gerő Kázmér festők tanítványa. A Kaposvári Balázs János Képzőművész Kör alapító tagja. Most ünnepélyes keretek között a kastély termeiben fogja bemutatni a család tulajdonában fellelhető festményeit, grafikáit. Ezen a szent helyen volt első műterme, az egykori halastó partján. Ezt a területet feldúlták az államosítást követően. Virzsi húgom mindent elkövet annak érdekében, hogy a kastély a régi pompájában, egy gazdagon burjánzó park közepén tanúsítsa, hogy a rend mindig helyreáll, amikor eljő a rendezés ideje.
    Összegezve: hazataláltam Somogyba, és velem jöttek mindazok, akik hozzám tartoznak. A műalkotás folyamata és az előre megtervezett téma valóban szerencsésen találkozott a megvalósulás közben. Ez mint saját élmény, igen maradandónak látszik, amennyiben maga a háromszáz éves hársfa is hozzájárul és megerősít abban, hogy „ amit az ember elront, azt a természet helyreállítja!”

    Most, amikor a Röck Szilárd utcában sétálok, megállok a 13-as számú kis egyemeletes épület előtt, és születési helyszínemet tanulmányozom (lásd a mellékletet). 1943-ban ebben az épületben működött az Országos Bábaképző Intézet, ahol szerencsésen földet értem. Ma egy emléktábla hirdeti a nagy múltú intézményt. Most is a SOTE birtokában van az épület, de nem gyógyító funkciót lát el. Nekem ez egy új információ.
    Miután 2000-ben vettem feleségül Juditot, az önkormányzatban kiderítették, hogy a László keresztnevem mellé még az Iván is társul. Sőt, születési anyakönyvi irataim között megtalálható lett a fent említett Bábaképző Intézet címe is. Magyarán, évek óta élek azon a környéken, abban a pesti kerületben, ahová születtem, de erről miért nincs tudomásom? Ellenben arról, hogy kedvenc számom a 13-as, végre meggyőző érvvel rendelkezem. Igen, Iván nagyapám 1888-a születése okán lett a nyolcas is fontos szám az életemben, hiszen a nyolcadik kerülethez tartozom, amióta csak élek. Rövidebb, hosszabb megszakítások voltak ugyan a „nyóckerhez” való kapcsolódásomban, igaz, mégis úgy emlékszem ma, hogy első pesti utam is ide vezetett, a Bródy Sándor utcába. Nagynéném hívott vendégségbe, másodikos gimnazista koromban. Ő azóta is itt lakik. A hatvanas évek elején kollégista voltam a Mária utcában, itt a szomszédban, és az Állatorvosi Egyetemre jártam. A Horánszky utcában lakom jelenleg. Tehát élettörténetem a 8-as és a 13-as számmal szoros összefüggést mutat. Amikor ebben az esztendőben, 62 évesen művészként nyugdíjas lettem, ám közalkalmazottként tovább dolgozom a művészetterápia területén, csak arra tudok gondolni, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem! Ősi magyar családba születtem. Véremben, génjeimben maga a művészet lüktet csillapíthatatlan erővel. Szerencseszámom a 8 és a 13.
    Az „aradi 13” vértanúk emléknapja ma van, és ragyogó napsütéssel dicsérjük az Urat. A szabadságért áldozták életüket, mint ahogyan előttük és utánuk is sokan. Én vajon teszek-e valamit a szabadságért? Mint művész vagy mint művészterapeuta mit áldozok fel a közösség javáért? Igen, ezt az írást annak szellemében fogalmazom, hogy saját életem is számtalan titkot rejt. Például a 13-as számhoz való reális viszonyulásomra csak idős fejjel nyerek magyarázatot. Milyen jó érzés tölt el most. Elmondhatatlanul laza vagyok és bizakodó.
    Otthon van egy étkezős konyhánk, melynek egyik falát úgy alakítottam ki, mint egy fotóalbumot. Őseink, gyermekeink, unokáink fotóit rendeztem csokorba. Ezek között tegnap este észrevettem egy torontói aranyplakettet, a következő vésett szöveggel:

    A politikai rendszerváltozás idején Torontóban voltam. Október 6-án is maratonit futottam, novemberben a New York-maratonit lekéstem, de a Central parkban futottam egy privát maratonit, hogy Torontóban az eltervezett 48 km-t felajánljam hazám szabadságáért. Karácsonyra érkeztem haza. Láttam Ceaus¸escu elnök kivégzésének tévéközvetítését.
    Tegnap este az jutott eszembe, Fifu barátom késő esti látogatását követően, hogy egész életemben a kisebbséghez tartoztam. Ő első filozófusi prezentációját, a doktori disszertációjának könyvváltozatát hozta nekem ajándékba. Így néz ki a borítója:

    Megajándékozom egy felsőmocsoládi rajzzal. Ez a háromszáz éves hársfát ábrázolja a Pokol Erdejében, a Pokol Torka közelében. Azért említem itt és most ezt a történetet, mert amikor 1990-ben Nyugat-Európába utaztam, egy lellei fűzfát ábrázoló tusrajzot adtam cserébe utamért, mely rajz Fifu családja tulajdonába került. Kölcsönkértem kiállítás céljára, de nem adtam vissza. Továbbadtam egy régi barátomnak, aki Párizsban dolgozott pszichiáterként, és az ő intézetében vezethettem rajzcsoportot. Munkám végeztével hazafutottam 28 nap alatt. Fifu megbocsátott nekem, de bennem maradt bűntudat. Tegnap este jóvátételként megkönnyebbedve adtam át neki a rajzot, Megértettük egymást, és hosszasan elbeszélgetünk régi dolgainkról, a 13-as számról, az ARADI TIZENHÁROM szent vértanúságáról és a becsületről. Betyárbecsület köt össze bennünket. Most, hogy végre a fűzfától eljutottam a hársfáig, ő pedig a doktorátusáig, a futás is összehoz minket. Azóta, hogy együtt futottunk a Margit-szigeten, rendszeresen edz. Lelle és Felsőmocsolád nincs messze egymástól, kb. 30 km az egész. Nekem mégis sok évembe telt megfutni ezt a távolságot! 1972-ben rajzoltam a fűzfát, 1990-ben elkértem Fifutól és Koppánynak adtam Párizsért. 2002-ben edzettem Fifuval és 2005-ben megjelent filozófiai műve, mely a keletkezés tér- és idővonatkozásainak vizsgálatán keresztül elvezet minket a „fenomenológiai diagonalizáció” fogalmához (többek között). Végre megajándékozhattam őt egy, a fűzfánál is nagyobb fával, mely háromszáz évével egy valódi hársfamatuzsálem. Barátom örvend. Engem megnyugtat öröme. Édesapja nem forog többet a sírjában a szomorúfűz miatt. Egyébként régen kivágtak már, és Koppánynál azért van jó helyen a rajz ott Párizsban, mert itt kisgyermekként gyakran megmászta ezt a parti füzet. Ágai közül kémlelte a távoli Balatont, hogy lát-e egy fehér vitorlát hazafelé közeledni…
    Rám jellemző módon, ismét és megint, személyes, sajátosan nyílt, őszinte megnyilatkozást teszek közre. Engem megragadott és fogva tart mindmáig Kerényi Károly mesterműve, a görög mitológia magyarázata. A jungiánus mélylélektani elemzések okán érzem érintve magamat. Amikor Einstein mottója mellé helyezem – párhuzamként, eszmefuttatásként – Kerényi ötletét, a mélységgel és a hagyománytisztelettel kapcsolatban, mely Thomas Mann mesteri tollával ékes, magam is elbűvölődöm a görögök istennőitől, rendesen. Kerényi a Nap leányai (Gondolatok a görög istenekről) című munkájának záró képeként a következőkkel szembesíti az olvasót:
    „Már Thomas Mann is megemlítette a „mélységbeli kötő-példázó” jelleget a József és testvéreiben. József mondja e szavakat először a Napkirály előtt, így itt eredeti szövegösszefüggésében idézzük:
    – Mélységes a múlt kútja… Mert a példázó hagyomány a mélyből jön, amely alant van és köt bennünket. De az én Istentől és a szellemtől való, mely szabad. A művelt élet pedig az, hogy a mélységbeli kötő-példázó az én Istentől való szabadságával valósuljon meg, és nincs emberi műveltség sem az egyik, sem a másik nélkül.” (Villino del Sogno, Ascona. 1943. december 21-én. Utószó, 172. oldal.)
    A téli napforduló napját választja közlése dátumául. Koincidencia ez, akárcsak egyezése a születésem évével. 105 napos voltam ekkor. Továbbá a művészetterápia vezet el engem a nyolcvanas évek derekán Szigligetre, az Alkotóházba, ahol összefutok Kerényi Gráciával, a mester leányával. Vele személyesen akkor kerülök mélyebb kapcsolatba, amikor egy sajnálatos autóbalesetet követően a Budakeszi Rehabilitációs Intézetben felkeresem és rendszeresen látogatom. Hamarosan távozik az élők sorából, szinte éhen hal bénulása miatt. A temetésén is jelen vagyok, és azóta a Farkasréti temetőben rendszeresen meglátogatom. Spirituális a kapcsolatunk. Emlékeztetett édesanyámra, akit 1980-ban veszítettem el.
    Rövid ismeretségünk alatt édesanyámról sokat beszélgettünk. Ő édesapjáról emlékezett meg. Anya-fiú, apa-leány kapcsolatunkat elemezgettük. Máig őrzöm e meghitt beszélgetéseink hangulatát. Édesapja műveire is ő hívta fel a figyelmemet. Korábban nem foglalkoztam behatóbban a Kerényi Károly-féle mitológiai szemlélettel. Ellenben 1989-től, New York-i utazásomat követően, ahonnan a C. G. Junghoz fűződő saját élményeimet hozom, e két szellemiség beragyogja életemet, művészetemet.
    Megfestettem 1999-ben az Ébredés címet viselő nagyméretű, a görög mitológia témakörét ábrázoló festményemet. Hat különálló képet, egyenként fakeretre feszített jutaszöveten, 2×1,5 méteres méretben, tehát 12 méter hosszan, a terem mennyezete alá installálva, frízszerű megjelenésben. A SOTE Neurológiai Intézetének konzultációs termét díszítik, ahol a medikusok szigorlatoznak, ahol az esetmegbeszélések történnek. Szirmai Imre professzor úr rendelte meg. Jankovics Marcell művész kollégám leplezte le, és elismerte, hogy mitológiai témakört bemutató művet még nem mutatott be, a klasszikus lepelszéthúzással mintha színpadi kép elől venné el a függönyt. Aszklepiosz, az orvosisten jön elő, Apollón és a múzsák karának társaságában. Egy kisgyermekkirály és néhány állat kíséretében (őzbak, gúnár, sas és levéllenyomatok). Saját leleményű, homokos, freskótechnikával dolgoztam.
    Maga a kulcsfigura is érdekes. Művészetterápiás megjelenítődés.
    Történt ugyanis, hogy 1998 karácsonyán felkeresett egy Christiana nevű kanadai művésznő, hogy hospitáljon a Lipóton, ahol művészetterápiás foglalkozásaim vannak már a nyolcvanas évek óta. A SOTE-képmegrendeléssel el voltam akadva. Szirmai kritizálta a szakállas figuráimat, mert szerinte ezek mind önarcképkísérletek. Belőlem pedig egy példány is elég. Szóval megjelent a nő a műtermemben, felkötött jobb karral, mert balesetet szenvedett.
    A látvány emlékeztetett a Santorini Apollóra. Ezt a festménytöredéket nem sokkal ez előtt egy kiadvány lapjain vettem észre, de csak Christiana jelensége világította meg elmémet, és azonnal tudtam, hogy Aszklepiosz történetét fogom megfesteni. Mind a hat kép külön is érthető, ám egymás mellé helyezve a tisztulás és az időben való előrehaladást mutatja be, nyugatról-keleti irányt követve. Jó érzés visszagondolni az eseményekre, a történetre. Christiana 2002. szeptember 10-én repült vissza Kanadába. Közben is eltávozott néha, és képeslapokat küldözgetett. Eltemette édesapját is. Édesanyámra még jobban hasonlított, mint Kerényi Grácia, és már rég nem hallottam felőle. A klasszikus MÚZSA jött el hozzám?
    Kérdés kérdést követ.
    Most, itt nem emlékezem tovább. Arra tettem kísérletet, hogy felidézzem Einstein mester gondolatát, a „mottót”! Mit üzen nekem ő és minden vele együtt gondolkodó? Talán éppen ezt, amit elmondtam, talán egészen mást… Szent igaz, ha a problémát, ami betölt, el akarom engedni, akkor egy másik gondolkodásmódhoz tanácsos folyamodni. Ugyanis az, ami által a problémát felállítottam, akadályoz. Paradigma kell, egy másik gondolkodás, egy másik üzemmód! Ez pedig a kreativitás, a művészet. A mélység és a hagyomány. És mindenekelőtt a nő, aki inspirál, aki a múzsa, aki minden művészt, még magát Istent is folyamatosan megdolgoztatja! Ádámból kénytelen kisarkítani egy darabot? Ádám oldalbordájából kell Évának létrejönnie?
    A teremtés soha véget nem érő folyamat.