Lászlóffy Csaba

Tizenhárom ébredés az álomudvarban – 2005-ben

    1. Álomudvar. Ha meghalsz, nincs több tennivalód. (Legalább lesz időd naplót vezetni.) Fura egy miliő a hátralevő idő! – mint amikor egy végtelen peronon hátratett kézzel sétálsz, és senkit sem vársz. Mégis jönnek, mint valami többdimenziós álomban, ahányan csak tehetik. Van, aki a fogával mogyorót pucol, egyszerre rágcsál s a héját köpködi. Van, aki mintha (v)alagútban fagyoskodna. Van, aki vérhólyagos ajakkal forró imát lehel a Jóisten fülébe. Van, aki a ki(be)járatot keresi. És mindeniküknek legalább annyi kereke van, mint egy első- vagy másodosztályú vagonnak vagy hálókocsinak. A mozdonyokat nem számítva. Zajártalom zéró. Persze nincsenek sínek; nem is hívják pályaudvarnak. Csak őrült álomudvarnak.

    2. Árnyékbokszolás. Vitatkoztak a terített asztalnál, egymás szavába vágva, csak azután jöttek a sértegetések. Ki tudná megmondani, milyen sületlenségen, semmiségen kaptak hajba? (Mekkora lehetett a „tét”, ha volt egyáltalán?) A zsúfolásig telt, többnyire közönséges alakoktól hangos teremben arcodba csapódott egy-egy ételillat, kellemetlenebb – ruha- meg izzadtság- – (ember)szaggal keveredve. Pimaszkodó balekok és püffedt (pöfeteg) belek! A fecsegésre jobban csúszik a bor, még ha savanyú is. A hangzavarban megfeneklett példálózgatásból s a túlzó hasonlatokból nehezen lehetett kivenni, ha valaki ezer év szenvedéseire, netán a Múzsa csókjára, vagy csak a szerkesztőségi gépírónő, Marika idomaira hivatkozott… Mély szippantások a friss levegőn: „Nem árt, ha igyekszel kimenekíteni magad (nem kell szó szerint venned: nem csupán csikorgó csigolyádat), nehogy a rendkívül zavaros és fűtött emlékmassza eszméletedhez tapadó képeivel – ha csak fölidézve is egy fémcsattal feltűzött, ormótlan, merev konty vagy egy szecessziós festmény egymásba torlódó hangulatát – végképp agyonnyomjon.” Persze nem muszáj mindjárt történetet kovácsolni belőle, főleg abból, ami nyomban elillan, mihelyt az agy, a szokatlan mennyiségű tömény ital és bor után formálisan is kijózanodik. Csak a lélekben megrekedt rejtély útja tűnik bonyolultabbnak, s ha az eléd álló, feloldozásra váró alak(zat)ok és helyzetek olykor eltorlaszolják a kilátást, kezdődhet az árnyékbokszolás. Úgy tetszik, az emlékezés sem mindig kíméletes: fel-felrémlik egy tűsarkú cipőbe bedagadt boka, vagy egy vaskos tréfa (tegyük fel, kutyákat uszítanak rád heccből, s lihegve veted át magad a kőakadályon, nyálad a vártemplom omladozó falrésébe csorog) – az ember utólag elszégyelli magát, hogy mi minden történt, vagy inkább csak történhetett volna vele. Fordulsz, perdülsz, hitvány tested rémálmodban is bűzlik, miként ha savba, szarba mártottad volna; holmi szörnytől tartottál, s lám, te magad vagy a szörnyeteg! Holott királyfi is lehettél volna, hogyha ama hajnalt, azt a véletlenszerű találkozást nem úgy éled meg. De szerencsére az a kapkodó lélegzetű, ügyefogyott alak, aki a hamis útvesztő horror-variációkkal ijesztő, vagy csak közönségesen buja bugyogásától visszariadt, nem te vagy; elég volt egy pillanat, hogy eltűnjön. Hamarabb, mint a térképről egy lebombázott város.

    3. A látogató szemével. A foglár morog. A fogoly nem akar enni. Koszos rajta minden: a zubbony, a szakadt selyemmellény (mintha egy cigányprímástól örökölte volna), a kérges nyakú, foszladozó vászoning. A képe, a nyaka, a fültöve is szurtos. Grimasza némelykor, akár egy gézengúzé. Az is lehet, hogy szimulál. Egész életében ezt tette; mindig meg akart úszni valamit, de mivel nem született elég intelligensnek, a saját kárára fejlesztette ki magában az alamusziságot. Hiába, az élet bonyolult valami. „Na, ezt is kiönthetem – méltatlankodik a bikanyakú fegyőr, és belenyúl mancsával a pléhedénybe. – Pedig ez babcsuszpájz. Bárki megnyalhatja a kezét is utána.” A fegyenc a falnak támaszkodva rávigyorog; ettől még jobban begerjed: „Még hogy nem akar enni… Egy rab!” S kunkorodó parasztbajuszába törli kövér mutatóujját. Újabban tilos verni a foglyokat. A fiatal fegyenc hunyorog; nem a naptól, de így adja tudtára az ismeretlen látogatónak, hogy még itt, a rácsos ablaknyíláson besütő piszkosszürke világosságban is ő van fölényben; és élvezi, hogy együgyű pimaszságának köszönhetően flegma nélkül is köpni tud egyet őrének mogorva képébe. „Csak ne volna fogoly!” – súgja felém sötét tekintettel a bikanyakú. És felemeli a kezét.

    4. A csaló. Aznap, néhány órával korábban, láttam már Budapesten. Óriási lépésekkel száguldott el mellettem – nem is száguldott, hanem összevissza rohangált, nyargalt a Dob utcából a Síp utcába, s közben mintha fütyörészett volna, vagy csak csókra állt a szája. Most viszont, a gyorsvonat folyosóján, határozottan zaklatottnak látszott. Kihalt, forró vidéken robogtunk nyílegyenesen. A fülkében ülő útitársak szemhéja lelecsukódott, egy kényelmesen elterpeszkedve olvasó középkorú hölgy kezében megmegbillent a kemény kötésű könyv; utána kellett kapnia, hogy le ne essék. A fáradtság meg a hőség lassan kezdte kioltani belőlünk az élet jeleit. Utólag rájöttem, hogy egyedül a folyosón álldogáló férfi miatt tűnt fantomszerűnek ez az utazás. A szél egyelőre úgy suhant el a szemhatár peremén feltűnő dombhajlatot érintve, mint egy távoli sóhajtás. Útitársunk az izgatottság különösebb jele nélkül nézett ki a folyosó ablakán, ámde a felismerés úgy nőtt benne bizonyára, mint egy buborék, amelyik ha tovább feszül, egyszer csak szétpattan. Bár a fülke és a folyosó ablakain tündöklő fény tört be, ő konok tekintettel fürkészte az ég alját. Kelet felől, amerre a gyorsvonat tartott, komor felhők gyülekeztek, s a sűrűsödő vakütéskék sötétség mögül fojtott morgás hallatszott. A férfi, akit némelyik útitárs csalónak nevezett később, lereagálta a megismétlődő külső zajokat és a mérséklődő – a fülledtséggel fordított arányban álló – délutáni égi világosságot, mint aki előre megsejtvén a nyílt mezőkre lapuló hirtelen homály következményét, behunyt szemmel látja is a völgy torkában tomboló vihart. Jó pár kilométerre tőlünk már zuhogott, a vonat mintha kissé megtorpant volna, a mozdonyvezető minden bizonnyal felmérte a váratlan erővel ránk törő zivatar veszélyét. Egyszer a némán álló (egyesek szerint pózoló) férfi is tágabbra nyitotta szemét, és, igaz, nem túl hangosan, fel is horkant. Tekintetének különös csillámlásai a tört pillanat kemény szilánkjaira emlékeztették – legalábbis azt, aki akkor közvetlenül mellette állt. Határozottan láttam, hogy minden arcizma, nyakán az inak, a válla, talán még a szemidegei is pattanásig feszülnek. Korábban már váltott velünk néhány szót; ezúttal ő maga kezdeményezte a beszédet. „Amikor a Nyugatiban felültem – mondta –, már órákkal ezelőtt megéreztem.” Fölösleges lett volna faggatni, tudtuk, úgyszólván a bőrén érezte mindenikünk, hogy mire céloz. „Holtbiztos voltam benne, hogy ez lesz… És ilyen lesz.” Szénsavas italt ivott másfél literes üvegből; nem kortyolta, öntötte magába a lehűtött folyadékot. Mégsem izzadt a vihar előtti fülledtségben, miként a többiek. Csak most tűnt föl egykét gyöngyöző csepp sűrű, bozontos szemöldökén, most, midőn minden dicsekvés nélkül, szinte közönyösen tudtunkra adta, hogy máskor is ugyanígy megérezte a vihar közeledtét. Mint az állatok, a kutyák vagy a gyíkok. Mindig előre jelezte benne valami – a szív ritmusa, belső feszültség, az ördög tudja, mi – a derült égből becsapódó villámlást. Nem kellett lefeküdnie s fülét a vonat padlódeszkájára szorítania, láthattuk, most se, hogy meghallja az égiháborút. Mosolygott, pedig, érzésem szerint, páratlan készségének megnyilvánulását nagy izomfájdalom kísérte. Emiatt tűnt most rútnak s a keserű, éles ráncoktól megviseltnek a különben szép, impozáns férfiarc. „És földrengés előtt?”– kérdezte valaki halkan. De akkor ő már nem törődött velünk. Az ablak felé fordulva állt, a lét csodálatos ajándékától lesújtottan. Nem nézett vissza többé a rá bámulókra, talán észre se vett bennünket, közönséges halandókat.

    5. A debütáló tudat zavarai. Azt mondták, sikerdarab. Ez lesz az első bemutatkozása a közönség előtt. Epizódszerepben, igaz, de a rendező figyelmeztette: tőle függ, hogy a darab befejezése eléri-e a kellő hatást! Az a mondat a megbocsátás erejéről… amióta az előadás megkezdődött, egyvégtében a száján volt (a színészek ha sírnak, ha gúnyosan mosolyognak, neki csak arra kell gondolnia, amit a rendező a főpróbán a lelkére kötött)… Ám percek óta erőt vett rajta ez a furcsa kábulat. A kosztüm is túl feszes; szorítja, és mintha valamilyen édes, bódító levendulaillatot árasztana. Megpróbálja némán mozgatni a száját. Mintha nem akarna engedelmeskedni az akaratának… Nem pillanatnyi izgatottság ez, valahonnan mélyebbről jön; az időből. Minden porcikáját bénulás fenyegeti, nem csupán a száját. S ki tudja, honnan – hiába is fogná be a fülét –, más szöveget hall… »Istenkém, csak egy pici erőt adj, hogy le tudjam küzdeni a váratlanul rám törő fáradtságot!« Fullasztó ez a levegőtlenség… Hőguta! Más szavak jönnek be. Nem amiket a szerepében mondania kell. A leglehetetlenebb félelemérzés, mikor önmagadtól kell tartanod. Egyszerre verejtékezel, és gátlásoktól szorongatott lelked fázik. A „hőgutát kapok” a nagyanyja szavajárása volt. Amikor utoljára nála járt, mind a két szobát kiszellőztette. A régi házban változatlannak, meghittnek tűnt minden, még a lyukas csatornából csordogáló esővíz is. Nagyanyja arra kérte, hogy vegye ki a szekrényből a komor férfiöltönyöket s a többi ócska holmit, amit „haszontalan rongynak” nevezett… A szomszédok nevettek volt rajta, hogy meg tudja állni, hogy ne szóljon az urához. Amíg tudta, kiszolgálta, de miután szélütést kapott, ült mogorván, félreálló kis kontyával a viharvert karosszékben. Évek óta nem beszélt vele (hogy mit követett el ellene a férje, az családi titok marad). Mikor a vénembert, aki már csont és bőr volt, sikertelen műtét után a kórházból hazavitték meghalni, egyből minden megváltozott a házban. Nagyanyja megmozdult a székében, majd egy botra támaszkodva kibotorkált a konyhába, és megfőzte az ebédet. Kettőjüknek az utolsó előttit.
    …Az émelyegtető levendulaszag mintha onnan, a koporsónagy szekrényből törne elő s üldözné. Mielőtt a divatjamúlt férfiöltönyöket jól kiszellőztetve visszaakasztotta volna a ruhásszekrénybe – a szobában már sötétség volt –, az „öreglány” a kezébe adott valamit. „A molyok ellen”, mondta éles cérnavigyorral. (A Noé-korabeli selyempapír zörgését még most is fel tudja idézni.) És azelőtt… a temetés napján milyen légies, szinte kisasszonyosan finnyás volt a nagyanyja, midőn kijelentette: „Béni, jegyezze meg, hogy a másvilágon sem bocsátok meg magának!…”
    Végtelen ürességet érez. Aztán a taps sortüzétől egész énjében megrázkódik. Nem emlékszik rá, kimondta-e a megbocsátásról szóló mondatot. Egyáltalán mondott-e valamit?

    Amikor személytelenné vált testét a legördülő függöny mögött a Don Quijote-képű ünnepelt színész rutinos mozdulattal a karjában felfogta, eszméletlen volt.

    6. Névnap előtti éjszaka. A virrasztás árnyékhorpadásai az arcon és a torokszorító felismerés, hogy mindegy, hol van Isten házon kívül, ha belőletek kiszállt. Itt éltél – a szoba melyik sarkából, honnan jött a felszabadító kacagás? Engedd el magad, mondja; de hol a hullámzó vágy, lélegzetetek ritmusa mikor egy volt, vagy azt hittétek, hogy egy? Valahol elveszett, aki volt (belőle), az áradó fortélyos rosszat: a poklot elodázó. Léptei még e falak közt visszhangoznak, s a becs, a kecs főleg, amint a tárgyakkal (el)bánik. Már nem is kérded: „mondd, ki véd?”, hanem a bőre alatt futó vérereket nézed, és nem hallod a lüktetést; néha olyan eleven, mint kakukkos óra: minden ütése szíven talál téged is, nemcsak az időt. A derengés pettyei a bőrön; vagy csupán emlékfoltok (mit tud a megroskadt mellkas, a rugalmasságát vesztett méhfal? már csak egy elnyújtott sóhaj, a teremtés vonaglásaitól mind ritkábban lüktet a velő). Nemcsak össze- és megférni valakivel, de az áhított harmónia(!) is, a megszépítő. A női szerep örök misztériuma – a macskának nyolc élete van, mondja cinkos hangon a tévébemondónő –; mindig ugrásra készen; ősi mesterség árnyékából kilépve. Lágyéka pompázatos völgye; megtáltosodik az idő, s egy kis résen át lelketekig hatol az élmény. A fáradt vérben olyankor, ha alszik a rög, felragyog a másik, amelyik az űrbe vágyott valaha. Ringatóztok, mint fényes ág a hó súlya alatt. A test áldott pazarlása, nem a romboló szenvedély. Szelíd tüzű, ünnepélyes szempár (az erőszak ívlámpafény-villanásainál meggyőzőbb banalitás), amíg nem kezd viaskodni benne az önvédelmi ösztön vagy a gőg. A génüszök. Zsibbadt és zilált és békétlen világ. Mire nyílik szemed: a rázós hegyi útra, ahol benzintől bűzlő tragacsból a hánytató kanyarokat számolva sandítottál a csúcs felé? Vagy a temetőhöz vezető utca földbe süllyedt, öreg házaira? Lazíts, mielőtt elhinné rólad ő is, hogy legyőztek. Az elragadtatás hiánya – akár a megszokás érzéketlen (sáros) lábnyomai a szőnyegen. Ragyog a hideg, s te szűkölnél, mint az állat, ha késszúrások elől menekül. Napokon át a „vétlen bűnök” miatt is bűntudat nyomaszt. Elúszik fenyőtömjénszag s birsalmaillat, vértelenül foszlanak szét a zsigerek a kiszáradt, sárga bőr alatt. Sápadtan, mint a fuldokló Kosztolányi, halálra szántan, mint az óceánnal üzenő Márai. Mészfehér személytelenség. Mikor semmilyen ösztönzés nem segít

    7. Vigyázz, el ne csússz! Mióta nem éreztem már működőképesnek érzékszerveimet a fém- és műanyagvilágban. Az este vendégségbe hívtak; ismeretlen nő. A nemzetközi gyorsvonat étkezőkocsijában ismerkedtünk meg, véletlenül. Többek közt rám loccsantotta kávéscsészéje tartalmát, még szerencse, hogy farmerban voltam. Gépzene szólt, szendvicsektől roskadó tálakat hordtak szét, mindenki zabált, a legtöbben egyben nyelték le a szardíniás, olajbogyós szendvicseket. Egyetlen arcot sem jegyeztem meg, a névjegykártyákat otthon, amint szoktam, gondolkodás nélkül a vécécsészébe hajítom majd, és lehúzom a vizet. N. (elegáns nevet takar, de Nikinek becézte mindenki) pillantásaival mintha nyílt sebet ejtett volna rajtam; jóllehet érezte, hogy kilógok a díszes társaságból (vagy esetleg épp azért), iskolás hangnemben többször is elszavalta, hogy barázdált, „indiános” arcbőröm egyből elnyerte a tetszését. Poharazgatás közben egyszer vagy kétszer mintha távoli robbantásokat hallottam volna, és befogtam a fülem. N. sejtelmes mosollyal karolt belém, és egy mellékkijárat felé húzott. Mikor már nem volt remény kubai vagy osztrák rumhoz jutni, engedtem a paradicsomi csábításnak, mert mint minden Éva, ő is meglepetést ígért soron következő Ádámjának. Az éj és a hajnali derengés metszéspontján szó nélkül követtem, persze fogalmam se volt arról, hogy létezik az a hosszú, sötét folyosó. Nincsenek mellékes történetek, jutott eszembe, amikor már gödröket kellett átugrani. N. merev tartással ment előttem, lámpánk sem volt, időnként egy-egy szál gyufát gyújtottam, de az is hamar elfogyott. „A többire nem emlékszem” – válaszoltam a faggatózásra. Amikor a kábulatból magamhoz tértem, erős reflektorfény világított az arcomba, be kellett hunynom a szemem, s nem ismertem rá a folyosóra, mintha nem is ugyanaz a hely lett volna. („Vigyázz, el ne csússz egy vízisiklón, vagy nehogy varangyos békává változz!” – a fülemben csengett még ez az ugratásnak szánt tréfás megjegyzés, de szégyelltem vele előhozakodni; amúgy sem hatott volna nyomós érvként.) Kivezettek a szabályosan kiépített, boltíves pincehelyiségből, gödröknek nyoma se volt. „A folyosó végén állítólag csónak várt ránk… Ezt Ő mondta” – toldottam meg gyanús vallomásomat elbizonytalanodva. Az elegáns társaság védnökei (a „kidobó fiúk”) előbb lehordtak, aztán kinevettek. Végül tudomásomra hozták: arról a kib…ott csajról mindenki tudja, hogy holdkóros, csak a hülye nem veszi észre rajta!… Különben az is lehet, hogy felöntöttem a garatra – és pimaszul mustárszínű mellényemre mutattak, melyen hányásnyomokat véltem fölfedezni magam is. De hová lett N.?… Egyáltalán azonos-e az általuk holdkórosnak mondott Nikivel? (Akinek sűrű szempillái valami ősi titkot rejtettek előlem, mint a legszerencsétlenebb kimenetelű gyermekkori kirándulásomra emlékeztető nádas, ahol egyszer elmerültem, s mire kihúztak, a szám is tele volt iszappal.) Ha agyonütnek, sem fogom elismerni, pláne ezeknek, hogy megint berúgtam, mint egy disznó, és az egész csak képzelődés, vagy álmodtam.

    8. Sétatéri Anonymus. Nem is vér már, inkább kásás (meszes) hó kering az idő erezetében. A tópart közelében a platánfa körül ólálkodó nyúzott, egérképű alak a lehántott fatörzs iniciáléit silabizálja, s az aritmetikai jeleket. A szürke ruhás (zakójának lelógó zsebei agyonhurbolva), de prófétai pózban tetszelgő kisöreg a holdsarló, később a viharfelhős ég alatt vakoskodva, különös révületben tapogatózik, mint aki megrázó élményt keres: valami alaktalan, nehezen meghatározható, de semmiképp sem semmitmondó rejtjelet! (Az se baj, ha taszít.) Miután akkurátusan megszámozta az anonim szerzők emlékszövegeit – ő, egy más, langyosabb és fényesebb korszak gyermeke –, vakmerő cselekvésre szánja el magát hirtelen: a platán csupaszon fénylő bőrébe úgymond szecessziós falloszt kanyarít. Emlékezetcsuszamlások, képzelet vakító lavinája a csontszínű fában. Mind magasabbra nyújtózkodik, hogy az ábra, amibe hetven esztendő tanulságát sűrítette bele, még legalább hetven évig látható legyen; annyi időnként virágzik a kelet-indiai pálma, a talipot, gondolja, és könny szökik a szemébe. „Milyen rövid volt az életem, én Istenem!…” Gyorsan elmúlik az este, az éjszaka. Mi lenne, ha itt várná be a fukar fényű virradatot?

    9. Platón mátkája. Nem tudok többet mondani Dórácskáról: amikor sokat ivott, mintha a meghatottságtól csillogna a szeme. „Maga ragyog. Hagyom. / Kicsordul a tőgye: vagyon” – Lazac pimaszul ilyen Tóth Árpád-parafrázist (Magam vagyok…) olvasott volt rá. Dórácska nem sértődött meg, elmosolyodott, és másnap az irodában kiéhezve próbált fel újabb négy-öt hatalmas melltartót dúsan elomló keblére, melyeket kolléganői szereztek be nem kis utánajárással. Okos nő – mondogatják lekicsinylően a háta mögött. Tizenöt évesen már jegyben járt, de aztán lehúzta a gyűrűt, s azóta ejtette a férfiakat. A három lánytestvér közül egyik elvált, a másiknak börtönben ül a férje. A legidősebb, Dórácska pedig?… „Ő is az én leánykám, rendezni fogom a sorsát” – szabadkozik a megözvegyült apa. Dórácskának persze esze ágában sincs púpot kötni a hátára, márpedig egy férj azt jelentené számára. Legalábbis itthon. Amerika egészen más tészta a szemében (megrázza „loknis” haját, s a huncutka, gesztenyeszínű csigák a homlokába hullnak): ott teremnek a Dórácska kaliberének megfelelő férfiak. Egy-egy bokszolóból vagy súlyemelőből lett kormányzó! Mint, teszem azt, Schwarzenegger. (Habár a korteshadjárat viszolygással tölti el Dórácskát, de azért siet a könyvtárba angol nyelvtudását gyarapítani.) „Egy Platón mátkája lehetett volna!” – sóhajtozik az apja. Sokszor már az volt az érzésünk, mintha a nagy mellű „Platóna” lemondott volna a férfiakról. (Úgy látszik, leszokott a dohányzásról, még mielőtt cigit vett volna a szájába! – mondaná, ha élne, Lazac.) Nemrég Dórácska közelében ültem a tévé képernyője előtt, amikor egy, az óceánparton nyúló naturista strandot mutattak éppen: a gang hang amatőrjeit akció közben. A két szeretkező partnert magányos férfiak vették körül, ülve állva vagy a sarkukra kuporodva, a farkukat verve kapcsolódtak be a szabadban közösülő pár élvezetébe. A nekik háttal álló amazon, anélkül hogy hátrafordult volna, némelykor egy kézmozdulattal jelezte, hogy továbbra is igényt tart-e a köréjük gyűlt kanok külső izgatására. Nem lehet tudni, hogy Dórácska elbizonytalanodott-e a szokatlan képsoroktól, vagy növekedett tőle az önbecsülése. Este szokása szerint hamar elálmosodik, hajnal felé azonban már többször előfordult, hogy kétségbeesett hangon férfineveket kiabált. Ilyenkor szokta megjegyezni az apa letörten: „Ha a férfiak okosabbak volnának, álmában kontyolnák meg a lányomat.”

    10. Segéljen az Isten, csöves csavargó!
    Kiálló lapockájával, rücskös, heges pofájával, ez a zacskós szemű vén csöves a szemétkukákat kerülgeti, holott mindenik egy-egy vén háztömb tulajdona, a lakóbizottságok vásárolták, s egyikük-másikuk azt latolgatta, hogy külön pecsétet tegyen arra, ami csakis az övé, más szemete-mocska, nincs, amit keressen abban! Hát még egy csavargóé; legyen az egyszerű (egyszeri) cigarettacsikk. Nuku!… Ez az öreg szivar nemcsak kerülgeti a festett kukákat, de nyúlkál is bennük. Belemerül! Sőt: egész felsőtestével elmerül bennük (ha éppen nincsenek dugig), mint más, becsületesen sziesztázó polgár a friss újságába. (Annak mégiscsak különb szaga van: ha büdös is, ami „be van csomagolva”, ritkán ilyen csípős.) Nézzétek, hogy néz ki a tekergő! Foszlik le róla a kabát, ha egyszer beütötte a könyökét valamibe, azután úgy kíméli, mintha porcelánból volna. Kinézésre kiköpött olyan, mint egykori – néhai – író kollégánk ügyefogyott manzárdlakó mellék-„hősöcskéje” (ha jól emlékszem, egyik karcolatban a Garibaldi nevet viselte), akinek kisebbrendűségi érzése volt: folyton rettegett, hogy ha valahol megszólal, kinevetik. Nyáron elszegődött mindenesnek, a Tordai-hasadékban vágta a fát, hordta a vizet az akkori uraknak (persze „elvtársak” voltak)… Csakhogy annak volt becsületes mestersége. Ebből viszont senki se nézné ki a mérnöki, vagy bár a tanári diplomát. „Adja oda neki ezt a cukorkát, hátha éhes – ajánlotta Csucsulya néni a harmadik emeletről. – A gyermek nem szereti, kiköpte, s egyszer már beleragadt a szőnyegrojtokba.” „Maga azt hiszi, attól elmegy? – felelte a rokkant Domnu Pavel, a kazánház felöli földszinti lakásból, elkomorulva; olyan volt, mint egy horgas ulánus, ha kilőtték alóla a lovat, akkor is örökké hadakozott valakivel. – Nem fogom ideédesgetni. Van itt pengeblokk is a közelben, van hová menjen, az egész domboldal az övé lehet!” Tehetetlenül ácsorogtak a tömbház előtt, a rongyos ruhájú, porcelánkönyökű, vén csöves megunta, hogy egyvégtében őt bámulják; abbahagyta a turkálást, úgy látszik, megharagudott, s továbbállt. Csucsulya néni meglepődve tekintett utána (már a csavargó, tekergő népségben is csalódik az ember? – azért segélje az Isten egy könyörületesebb égbolt alatt), a csípős szél dacára valahogy felmelegítette lelkét az öregszag: „Ez úgy ment el, hogy még csak nem is biccentett; amikor jött, bezzeg kedvesen odaköszönt…” De jobb is így, mert a sok búcsúzkodásba – a szó szelíd csobogása mégha csak színlelés is – néha bele lehet rokkanni.

    11. Demencia. Mellőzés volt a része. „Édesem” – ezt a szót nem hallotta, talán még korán elhunyt anyja szájából sem. Ma a piacig gyalogolt el, de úgy bedagadt a lába a cipőbe, hogy nem tud benne járni… Fekete rigó hangját várja, lesi, mint őszi délelőttökön. „Párnák közt halok meg, ugye, doktor úr?” Reménykedik, hogy nem lesz majd ilyen leszázalékolt, csonkult a következő életében. Mégsem lenne igazságos, a Jóisten ezt mindenkinél jobban kell hogy tudja. Csak addig tartson ki a hite, amíg valami nagyobb szerencsétlenség, vagy csak egy időárnyék, kíméletlenül lecsap rá… Meddig van az ember kiszolgáltatva a véletleneknek? Már bakfiskorában feltette magának ezt a kérdést. Sok jóképű ifjú megfordult a házukban (kérő, igaz, annál kevesebb), apja rokkantan is a vaspántos ládákat tologatta szótlan mogorván, időnként azért rászólt „nyelvelő”, hóbortos leányára, hogy: „Mikor mész már el innen a dolgodra, hisz a kecskék, tejelő állatok közt a helyetek?!” Értette ezt minden fehérnépre, aki megkeseríti az ember életét. Egyik ködös reggelen a szomszéd kertész vette ki (az öreg akkor már összeroppant) dühöngő karjai közül, s egyben védelmébe is vette őt. A hanyatlása lassúbb, mint a szivárgó víz a rozsdás lavórból. Egy láthatatlan lény ágaskodik a mellkasa alatt, hiába próbálnák lencsevégre venni, úgysem látható. „Fülig ér a szátok – mióta követtek, kimérák?… Aztán cserbenhagytok, ebből is látszik, hogy mennyit értek!” A téboly lehet egy ember áttörése önmagához. Vagy akár a gyarló, földön túli világhoz… Már nem emlékszik rá, hol olvasta ezt. Harmónia helyett az a sok kiálló kampó mindenütt, meg a sanda tekintetek. „A bőröm kihűl, ha sokat bámulnak, ha csak megérintenek.”

    12. Klementina „áldozatai”. Közös asztalnál ültünk; ő valami zavaros színű kevertet ivott szipókával, én kávét fogyasztottam (mikor kihozták s belekortyoltam, sajnos, már langyosnál is hidegebb volt és íztelen). Sietve bólintott, s mire felnéztem, már el is tűnt a szemem elől. Egy füzetet felejtett a cukrászda asztalán. Belepillantottam: napló volt; úgy látszik, mindenüvé magával vitte. Megakadt a szemem egy nem is olyan régi bejegyzésen s egy keresztnéven. Gyanítottam, hogy közös ismerősről van szó. Utána szaladtam, s miközben visszaadtam neki a füzetet, megkérdeztem tőle: „Nem a szeplős aranyosszéki Klementina az illető?” Elcsodálkozott, de nem jött zavarba: visszakérdezett, hogy honnan veszem? „Feltűnő szépség… és olyan kacér mindenkivel” – vágtam rá. Ezen már együtt nevettünk. „Jóságos lány – vélekedett molett ismerősöm Klementináról; egyik cigarettát a másik után szívta –, de elpanaszolta, hogy semmire se ment a jószívűségével.”
    Ez a beszélgetés már később zajlott, egy másik lokálban. Keleties zene szólt magnóról. A félhomályban úgy tűnt, hogy a koszos plafonon undok pókok mászkálnak magabiztosan. „Mielőtt teherbe esett, gyanús alakok látogatták – folytatta –, legalábbis ahogy én észrevettem, egy »hadseregnyi férfi barátja« volt.” – A dohányszemcsét figyeltem, mely vastagon szederjesre-rúzsozott felső ajkára ragadt, s szórakozottan vártam, hogy a nyelve hegyével megpiszkálja. „A látszatból ítélve eszébe se jutott férjhez menni. Volt néhány abortusza, ezt nekem is bevallotta, az azonban már meglepett, hogy utóbb mégis ráfizetett: vagyis szült, s a csecsemő halva született… Később kijavította magát, hogy: oxigénelégtelenségben halt meg.” Közbe akartam szólni, de erélyesen fogta le kezem. „Titkolta persze. Hónapokig én se találkoztam vele a megszokott helyeken…” „Én viszont igen” – szúrtam közbe gúnyos felhangon. „…Ki tudja, hova tűnt el. Mert a falujukat messze elkerülte, talán az anyja miatt is szégyellte a dolgot. Én is csak tőle tudtam meg néhány részletet… Elsírta magát, hogy ő milyen árva! Előtte a vodkásüveg; nem is kortyolta, hanem – ilyen rossz hangulatban – valósággal nyakalta a szeszt. »Az anyám agyvérzést kapott«, mondta.” „De hát az anyja él” – szólaltam meg ismét, de mert kissé bőbeszédű nőismerősöm tagadólag intett fejével, kaján mosollyal vártam a fejleményeket. „Amint utólag kikövetkeztettem: az anyjától is már rég meg akart szabadulni.” „Még szép, hogy nem ő maga ismerte be ezt is.” „Amint hallgattam, bevallom, csodálkozásba ejtett, hogy barátnőm milyen folyékonyan, élénken számol be élete legtragikusabb eseményeiről. »Mások hogy nem hallottak a gyermekedről?« – tettem fel neki a kérdést. »Eltitkoltam – mondta Klementina, lebiggyesztve ajkát. – Kurván jókat kérdezel.» – S még hozzátette: – «Olyan csodálatos fiam már úgyse fog születni, érzem.«” „A kis pihegő »angyal«” – húztam föl a szemöldököm. „Miközben én kiszáradt torokkal a részletekről faggattam, ő kedvetlenül bámult maga elé, mint aki unja a közbeszólásokat. Azt viszont nem tagadhatom, hogy őszintének látszott. Beismerte, hogy egyetlen vágya volt mindig… Hogy szabad legyen!… Ahogy utólag végiggondoltam: szegényke amennyit szenvedett, ez nem olyan nagy önzés részéről” – fejezte be naplóíró ismerősöm; s tapasztalnom kellett, hogy némelykor az öngerjesztett lelkiállapot is könnycseppet csalhat ki az ember szeméből. Ennyi elpazarolt együttérzéstől különben, akárha epekrízis előtt lennék, enyhe hányinger fogott el. (Kár, hogy akkor még nem javasolhattam neki, hogy a rászedettség lelkiállapotáról kíséreljen meg naplót írni.)
    A napokban a város egyik mellékutcájában összefutottam Klementinával. Kanárisárga szerelésben feszített, a haját újabban kétszínűre festette. Habár enyhén spicces volt, valahogy mégsem tudta leplezni idegességét. Részvétemet fejeztem ki a kettős gyász miatt. „Miféle gyász?… Nem néztem ki belőled, hogy ilyen vicces alak vagy!” Kétségtelen, kiborult állapotban láttam viszont. Barátnőjére hivatkoztam. „Milyen Magdus? – kérdezte fojtott ingerültséggel. – Fogalmam sincs, kiről van szó.” „Az, aki naplót vezet…” Nem látszott zavartnak, csak sértődöttnek. „Úgy látszik, mindenki megmarhult!” – mondta meggyőződéssel, s köszönés nélkül faképnél hagyott

    13. Az emberkerülő álma. Megszenvedte ő a hazátlanság állapotát. Törzs helyett torzsa, termőtalaj helyett porladó rög. A még fel nem ocsúdó faluhosszán eljutott a letaposott sövényig; mögötte a ringatózó fű. Ilyen korai órában még szendergett; de amint szemével újra meg újra befogta a tágasságból kiszakított földdarabot, már érezte, hallotta a zizegést, a zengést, ahogyan a zihálást mellkasa alatt. Rég kiszemelte magának ezt az elkerített, üres telket (nem volt kopár, csak elhagyott, elhanyagolt); várta, hogy leszálljon a hajnali köd, mást nem látott, csak kiirtani való gazt, gyomot, mégis azon járt az esze, hogy hová tenné a kertkaput. Mindig valamilyen menedékre vágyott. Volna tehetsége gondozni egy ilyen kertet, s gyümölcsöztetni. Azt mondják, igaz, semmi sem olyan veszélyes, mint a tehetség. Ám ahányszor magányosan végigkóborolt a réteken, s elérve az erdő szélét lepillantott, nem tudott megkapaszkodni másban, mint ebben az elhanyagolt kuszaságban. Mintha valahogy kilógott volna Isten zsebkendőjéből, melyben a táj ringatózni látszott. Mi kell ahhoz, hogy emberarcot adjon valaki az elhagyatottságnak?… A kert álomképébe kapaszkodott. Hogy legyen valami, ami kitölti az öregség napjait. Mintha kicsúszott volna keze közül az igazi lehetőség, vagy ő csúszott ki egykor a szerencse markából. Csak embert ne lásson. Jócskán benne van a korban, nem szívesen osztozkodna senkivel (eddig se tette). Sose tudott kitárulkozni se barátnak, se fehérnépnek. De egy ilyen kertben minden lehetséges volna. Képzeletbeli beszélgetésekkel töltötte meg máris. Lesz-e ereje küszködni a burjánokkal? Kigereblyézni a földből a gyökérmaradványokat, összeszedni s elégetni a gazt? A bürök terem, nem vetik. Elég egy ringó ág vagy egy fűszál rezzenése, hogy ne azt lássa maga előtt, ami elmerül, ami belevész a sárba, hanem amire örökké vágyott: a sápadtzöld, zsenge palántákat. Melegség járta át testét, aromák, illatok sűrűjébe érve a kert emberarcát kereste. Fölnézett: egy magányos fa ágain pár szem, madárcsőrtől megfeketedett aszúmeggy. Behunyta szemét, s lassan lebegni kezdett. A teremtés megtapasztalásának szabadságára vágyott mindig. A kerti munka a legjobb szer, hogy ne gondolj egyéb nyomorúságodra. A kapor, lám, magától is megnő. Lestyántövet, bazsalikomot, rebarbarát valahonnan szereznie kell. Hát még a csombor, a kakukkfű! Épp az hiányozzék a kertjéből? Lesz petrezselyem, saláta, tök, paprika, paradicsom. Érezd, hogy nősz, miközben az, amit elültettél, gyökeret ereszt. Hol is olvasta, hogy a gazda lába nyoma hizlalja a talajt(?); és amit megízlelsz, a keserű, a savanyú, az édes – minden termés a tiéd. A kicsírázott tavalyi hagymát ha idejében földbe tetted, májusban friss zöldhagymát vehetsz ki. Egyszer aztán, a kutyatej kibuggyanó, mérges, fehér leve helyett, fénnyel telik meg a kezed. Ki szab határt a színeknek, az illatnak? A szél szabadon száll a magasban, meg a madárdal; de mindez a megtartó hely tudata nélkül aligha szerez örömet. A süket csendben letarolva minden, hiába lesed a lélek neszezését. A pusztulás képe, az üresség semmivel sem mérhető. Állt félig már napban, félig árnyékban, savanyú szagot böffentve. Végigkódorogta, végigaludta a fél életét; egy idő óta valami zavaros nyugtalanság űzte az elhagyott telekre. Hányszor ólálkodott itt, akár egy spicli?! Idegenek jöttek, be-bekukkantottak a düledező kerítés mögé (akkor még nem hordták el a környékbeliek a léceket); egyik alkalommal egy kopasz fejű srác bemászott zöld almát lopni. Bizalmatlanul figyelte, mintha őt félegesítené meg. Így rejtegeti vagyonát a koldus, gondolta – de ki elől? Amint átadtad magad bármely hitvány kis szenvedélynek, gyötrelmek várnak. Több ez, mint amikor a tekintetet valami rendkívüli vonzza, mint körös-körül a hegyek, a nyírfaerdő. De amit itt lát, se nem szép, se nem fenséges; inkább formáját vesztett. S no persze: rendeltetését!… Ha hanyatt fekszik s lehunyja szemét, akkor is csak bizonytalanság és homály. Tarackos földdarab, hosszan állt művelés nélkül. De az esőtől felázott földet az ásóval jó mélyen megforgatja majd, s ha az alsó rétege homokföld, remény van arra, hogy szőlőjét nem lepik meg majd a gombabetegségek. Korai szőlőfajtákra, hamburgeri muskotályra gondolt. Képzeletben már törte a gyepűt, ahol a szőlősorok helye lesz. És két-három mogyorócserjét is elültethet. Előre izgatta, hogy heves zivatarok idején hová folyik alá majd az esővíz. A sövényen kívül az árok szélén fekete malacok dideregtek; a szamócatövek az ösvény mellett várakoztak nyakig iszapban. „Ne felejtsek el kiszórni egy veder fahamut, ha elültettem az epertöveket. S a gyökereket, a burjánbokrokat kivágni egy fejsze is kéne – köhögte fel csúnyán minden gondját –, ha volna.” Mégse kívánható el tőle, hogy egyből: kertté váljon!