Van könyvtáram és képtáram, határokon belüli anyagaim és határokon kívüliek, és hogy ezenkívül is meddig terjed az érdeklődésem? A meghatározásában jelentős szerepe van annak, hogy a lehető legalsóbb rétegből indultam, falusi környezetből, azután bekerültem a pápai iskolákba. Az elemit, a gimnáziumot, az akadémiát is ott végeztem. Sokszor magam is elgondolkodom, hogy ebből a falusi mustármagból hogyan terebélyesedett ki az én egyetemes érdeklődésem, mind irodalmi, főleg történelmi, és ezen belül az egyes tudományok területére, a gyakorlati életet, a politikát sem hagyva ki. Ugyanis voltam nemzetgyűlési képviselő is, és bizonyos értelemben állandóan politizáltam, persze minden egyes ténykedésem egyben művelődéspolitikai ténykedés is volt. Korai érdeklődésem azt eredményezte, nem mintha én ennek különösebben tudatában lettem volna, hogy mindig az összefüggések érdekeltek. Diákkoromban volt egy nagyon rossz tulajdonságom: nem szerettem tankönyvből tanulni. Nagyon sokáig nem is tudtam az okát. Majd Arany Jánossal foglalkozva valahol azt a megjegyzést olvastam, hogy tankönyviszonya volt. Ekkor esett le az a bizonyos tantusz, miszerint nekem is ez a bajom: utálom a tankönyvet. Nem tudtam megmagyarázni, miért, ez egyszerűen adottság volt. Magyarból, görögből, latinból, irodalomból, történelemből korlátlan mennyiségben falhattam a vonatkozó irodalmat. De számtanból, meg mértanból nem, mivel amikor ki akartam váltani a főiskolai könyvtárból, kiderült, hogy az összes a tanároknál van. Mindegyik. A németet meg, sajnos, megutáltatták velünk, mivel mi, kálvinista diákok kuruc légkörben éltünk. Tehát számtanból, meg mértanból elég gyenge voltam, hármas. Más, humán tárgyból minden díjat, amit a főiskola évei során a támogató mecénások kitűztek, az osztály egyértelműen nekem szavazta.
Volt egy másik síkja is az ottani tanulmányaimnak: a gyorsírás. Harmadikos gimnazista koromban egy országos pályázaton nyertem valamilyen könyvet. Már nem emlékszem, hogy milyen körülmények közepette keveredtem bele, de ötödikes koromtól már mint gyorsírót is számon tartottak. Küldtek versenyekre, ahol elég jól szerepeltem. Ennek következtében éreztem, hogy népszerű voltam az osztályban, és hagytam a számtant, a németet és mértant is. Persze azóta rájöttem, hogy ugyanúgy érthettem volna ezeket is, csak nem volt könyvem, amiből tanulhattam volna.
A németet megutáltatták velünk, pedig nem volt igazuk. Mivel meg kell tanulni az ellenség nyelvét is, különösen, ha annak tartanak bennünket, különben nem tudjuk megvédeni magunkat. Nekünk Karácsony Sándor – sajnos rengeteg fölösleges idegen szót használt – a két világháború között azt mondta, hogy elegendő számú embernek kellene tudnia szerbül, szlovákul, románul, mert hiszen lényegében ezekkel a népekkel élünk együtt. A pápai kollégiumban volt lehetőség arra, hogy idegen nyelveket tanuljunk. A franciát A. Tóth Sándor, híres festőművész, rajztanár tanította, aki fogalom, mert a kubizmussal ő jelentkezett először a magyar művészeti életben. Kitűnő pedagógus és előadó is volt. Nagyképűségtől mentesen, minden ment nála. Kipróbáltam az angolt is Szabadi tanár úrnál. A németet elhanyagoltam, később próbáltam tanulni, de nem kerültem megfelelő környezetbe. Ha valahol külföldön dolgoztam, ragadtak rám a nyelvek. De az én kutatási terültem nem ez volt. A rendszer sem engedett évekig külföldön mozogni. A nyolcvanas években jutottam oda, hogy kimehettem már tanulmányi napokra. Emiatt megmaradt a görög meg a latin, illetve az irodalom, a világirodalom, valamint a történelem, és a világtörténelem.
Engem az érdekelt, hogy a magyar történelmet összehasonlítsam a világtörténelemmel. Hogy a középkorban miért voltunk mi vezető hatalma Európának – ezt mindig elhallgatták. Nálunk nélkül például római pápát sem lehetetett választani. Összevetettem hát a magyar történelmet Európa minden államáéval és – kapaszkodjon meg, tudom, hogy nehéz elhinni – kiderült: nyolcszáz éven keresztül Magyarország történetében háború nem volt. Az első világháború sem érintette területileg az országot. Egész Európa minden országában ment a véres háború, nálunk nem. Ugyan itt is voltak háborús események, de mégsem háborúk. Mondjuk a tatárjárás, de az sem háború, hanem tatárjárás. Ránéz a középkori térképre, láthatja, hogy nem sok rabolni való volt, a városokkal meg nem boldogultak, a falusi viskó is olyan volt, hogy ha ma leégett, másnap újraépítették. Kicsit sommásan mondom, ha nem így volna, 1242-ből hogyan maradhatott volna fenn adófizető lista. Ha minden elpusztult volna, ki fizetett volna adót? Minden, ami ellenünk szól, belénk táplálták.
A határokon túli irodalom és a határokon túli magyarság képzőművészete nálam napirendi feladat volt. Amikor elindultam valahova, mindig megkerestem az elérhető írókat, művészeket, és, mivel elég sokat publikáltam…, többek között visszaírtam a csehszlovákoktól a felvidéki magyar művészetet 1920-tól 1973-ig. Ebben minden benne van. Szlovákul is megjelent. Amikor a felvidéki magyar művészek már beletörődtek, hogy Magyarország nem törődik velük, és ők kénytelenek szlovák művészek lenni, beléptem az életükbe. Persze közben gyarapodott a gyűjtemény is. A nagy múzeumokban is úgy keletkeznek a gyűjtemények, hogy a tettért cserébe a művészek felkínálnak valamilyen alkotást. Azt el nem fogadni képtelenség és sértés. Akiket nem akartam bevenni a gyűjteménybe, azokat valamiképpen elkerültem. Nem adtam alkalmat rá, hogy találkozzunk, és nekem adhassák valamelyik művüket, mert mindent nem lehet. A hatvanas évek a grafika fénykora. Szédületes korszak volt. A kormányzatot sem izgatta a grafika, mivel a festészettel volt elfoglalva. Igyekeztem hasznosítani magamat, a szó nemesebb értelmében, mert az volt a szerencsém, ami a hátrányom is. Nem engedtek érvényesülni, mert még a régi világban végeztem. Az öcsém a szocialista világban fejezte be az egyetemet, és azonnal kapott állást.
A kerülethez való kötődésem gyökere a következő. A Máglya közben lakott egy sereg festő és grafikus. Kitűnő művészek voltak, és ez volt fő kutatási területem a másik pedig a Lehel utcai művészház – ott is lakott egy csomó kitűnő művész. És hát az ismeretség meg a barátság… Később már nagyon sokan ragaszkodtak hozzám. Tudtam nekik munkát szerezni. Az életben lényegében minden összeköttetés dolga – ez az, amivel a magyarok nem törődtek: a kapcsolattartással, a kapcsolatok kiépítésével.
Ez a kerület a magyar élet minden árny- és fényoldalát hordozza a művészetek területén is. Itt annyi az üres meg a földszintes ház, hogy akár fel lehetne építeni fél Budapestet, de csak három szintig, mert addig még engedi az épület. Afölött már nem épület az épület. A panelek és a toronymagas házak a világ minden területén megbuktak, de hát divat ellen nincs orvosság. Foglalkoztam ezzel a témával is, hisz mindig a társadalmi vonatkozások érdekeltek.
Most vagyok kilencvenéves, ez a világ csodája, magam sem akarom elhinni. Több mint száz könyvem jelent meg, több mint kétezer cikkem, sikerült gyűjteményeket létesítenem, több ezer képzőművészeti alkotással és több tízezer könyvvel. Ilyen van Várpalotán is, képtár és könyvtár egyben, Kecskeméten a Ráday-múzeumnak adtam több mint négyezer rajzot és grafikát. (Különbséget teszek a kettő között, miszerint a rajz, egyszeri alkotás, míg a grafika sokszorosított.) Sok mindennel büszkélkedhetnék. Nem voltam semmiféle csoportnak tagja, csordán kívüli lény voltam, és ez nem okozott hátrányt. A tudományos akadémia hivatalos álláspontjához sem kellett alkalmazkodnom. A kerületben immár negyvennyolc éve lakom. A könyvtáramat hivatalosan is számon tartják, de én magam személy szerint megmaradtam szegénynek, mivel kisigényű ember vagyok. Sohasem érdekeltek a szórakozások. Nemrégiben kiszámítottam, hogy ha az ember naponta egy kávéval kevesebbet iszik vagy egy csokoládészelettel kevesebbet eszik, akkor iszonyú pénzek jönnek össze negyven-ötven év alatt. Bennünket annak idején a pápai kollégiumban úgy neveltek, hogy tegyünk magunk elé egy kis pohárkába mézet, és álljuk meg, hogy egy órán át nem nyúlunk hozzá. Komolyan vettük, és jól megedzettük magunkat és az akaraterőnket.
