Sebeők János

1134, Váci út, József Attila-díj

    Tisztelt Kuratórium! Jelentem alássan, züllök, így hát minden valószínűség szerint immár most megillet a József Attila-díj. Iszik vagy vezet? A figyelemre méltó, nagy magyar hagyomány szerint József Attila-díjat az kaphat, aki nem vezet, vagyis kellőképp szerény, viszont iszik. József Attila-díj sörhab nélkül? Na, ne vicceljünk, hülyék a túlsó oldalon. Krigli, stampedli, feles, kisfröccs, nagyfröccs, hideg zuhany, meleg égtáj, ímé, egy amúgy lekandikált József Attila-díj legelemibb rekvizitumai. Ha tudtam volna, hogy inni kell és nem írni… Hohhó.
    Tisztelt Kuratórium! Vagy grémium? Az is lehet. Tiszteltek! Még írok, de már iszok. Ez haladás, vagy nem? Hosszú ideig nem ittam, csak írtam. Blama, ugye? Kit érdekel egy angyalföldi absztinens? Egy antitest? Egy konzisztens? Egy konzekvens? A jól nyírt tarkón a muslicák is elcsúsznak, a bozont viszont szálat feszít a póknak, előbbinél lakályosabb. Negyvenhárom éves vagyok, ötvennyolcas. Tízesztendős épp, amikor a párizsi diákok csak nem akartak engedni a hatvannyolcból. És emlékszem, amikor Prága felé menet a Váci út és Véső utca sarkánál megálltak a teherautók. Ott volt egy irányítási poszt. A holdra szállásra is emlékszem. Tizenegy esztendős kisfiú ül a Fortuna márkájú fekete-fehér televízió előtt, és Armstrong azt üzeni neki: kis lépés ez, de nagy lépés az emberiség történetében. Ahhoz képest, aki ezerkilencszáznyolcvankettőben született és arcátlanul már katonának viszik, öreg vagyok. Egy kor szemtanúja. Veterán civil. Ahhoz képest pedig, aki született kétezer január elsején: szabályos őskövület. Megemberesedett a kisfiú, de nem volt ifjú soha.
    Ki tudja, miért kapaszkodtam oly görcsösen a volánba? Nem adatott meg, hogy vezessen az Úr. Úrvezető akartam lenni mindig, mert félek az előzéstől, a szembejövő sávtól, a totálkártól, az ütközéstől, Uram. A feltétlen hit kegyelme nem adatott meg nekem, s az észveszejtő szenvedély is került, avagy inkább én kerültem őt. Észnél lenni! Kormányon maradni. Gáz és fék. Gyújtás és fojtás. Mindig féknél lenni. Fékezett habzás. Fékezett hagymáz. Hogy sohase szakadjon a film. Erre koncentráltam. „Van, aki tagadja, van, aki bevallja…” „Kellene ma végre egy kis haccáré, haccacáré.” – málé, málé. Tádé? Nem, amúgy János. Ha a józanság szürke, akkor voltam, ha nem is a szürkék hegedűse, kis szürke sem a Szíriuszról, de a szürkék állománya. Szürkeállomány. Doktor Agy. Próbáltam magyarázni, megérteni a világ mechanizmusát. A szürkeállomány egyébként, csak hogy tudják, olyképp szürke, akár az optikai fehér. Szivárvánnyá hasítható. A szürkék állományának, szürkeállománynak lenni a lehető legérdekesebb kaland. Gondolkodni bizony igenis kaland. Elme által világosan. Nem volt szükségem pótszerekre ahhoz, hogy levitáljak a téridő fölött. Hogy a szó jobbik értelmében elhagyjam magam, magam. Tízmilliárd agysejt tán nem elég az üdvösséghez? Tükör által… És mégis, most, amikor egyszer csak, Karinthy után szabadon, összefutok egy fiatalemberrel, ő számon kéri ártatlanságomat. Hol a mámor? A szenvedély? Az átdorbézolt éjszakák? Még sohase rókáztál bele az éjszakába? Nem is voltál az éjszakában? Mert van éjszaka, s van „az” éjszaka. Csak annyit tudsz, hogy jóccakát, soha nem láttad az éjszakát? Még soha nem voltál részeg? Nem voltál szerelmes? És nem tudod, mi az első cigaretta? Ha nem tüdőztél lopva le slukkot még soha, mit ér, barátocskám, a tüdőd? A röntgenképernyőnek dolgozol vagy élsz? Oké, oké. Jó, világos. Válaszolok. Menjünk sorjában.
    Tehát – első cigaretta. Életem első – s minden valószínűség szerint utolsó – cigarettáját a Napi Magyarország főszerkesztői szobájában szívtam el, anno ezerkilencszázkilencvenkilenc, a koszovói konfliktus idején. Éles napok voltak. Élből meg lehetett érezni, hogy miképp is működik egy világháború. Oroszország még habozott, a Napi Magyarországnak pedig tudósítói rekedtek kinn Belgrádban. És ekkor D. Horváth Gábor, a Napi Magyarország akkori főszerkesztője, aki nagyon is jól tudta, hogy nem dohányzom, megkérdezte: rágyújtasz? Persze – hangzott a tréfás válasz. Akkor pedig most, Jancsi, rá kell gyújtanod. Kell? Ha kell, hát rágyújtok, jó. Egy világégés a cigarettámat csak meggyújthatja, nem? „Csak egy nap a világ.” Csak egy slukk. Minden mindegy. A hadba indulók utolsó napi hedonizmusa. János dohányzik! Azonnal jöjjön egy fotós – így Gábor. Meg is lett örökítve a nagy pillanat. Tessék belepillantani a Napi Magyarország ezerkilencszázkilencvenkilenc október negyediki számába… nem hazudok. Lehozták, amint cigarettázok. Egyébként a vártnál jobb volt. Gyakorlatilag nem is köhögtem. Egy zavart csak: a füst. Füst és gőz rokon lelkek, cigarettázva viszont markáns köztük a különbség. A füst: abszolút szárazgőz. Nekem túl száraz. A másik baj vele pedig, hogy szájon át kell. Inkább akkor már a tubák, szerintem a száj nem füstölésre való. Az arany fülbe való, a füst meg orrba való szerintem. Azóta se gyújtottam rá, viszont imádom, ha mások dohányoznak. Imádom a füstös kávéházi helyiségeket, s a dohányos fülke is számomra istenuccse biztonságosabb a nem dohányzónál. Szív vagy fizet? Fizessen más, én csak szívok. Ennyit a cigarettáról, fiatalember. Most elégedett? Volt még valami?
    Első szerelem, első csók, első gyönyör. Nos, ami azt illeti, hát itt sem a pszichológiakönyvek diktáltak nekem. A pszichológiakönyvek szerint t. i. a szüleiről dacosan leszakadó kamasz úgy tizenhét-tizennyolc éves kora körül kerek ez az alma, piszipuszi, sete-suta, bújócska és dugócska, süllyedt, talált. Énnálam másképp és máskor történt. Máskor, máshol és másvalakiben találtam meg. A következő kérdés? Ja, hogy ennyi nem volt elég? Szerintem elég. Megvalósult a cigaretta, és valóság ez, nem álom, a szerelem archetípusa immár. Cigaretta és nő, na. Egyébként is, úgy hallom, a József Attila-díjhoz bár nem árt, ha valaki dohányzik és szerelmes, de az alapkövetelmény, hogy igyon. Akkor tehát: az ital. Vissza ide.
    Van egy rossz hírem és van egy jó hírem, mondja a kómából épp ébredő betegnek a doktor. Melyiket mondjam először? A rosszat. Hát a rossz hír az, hogy sajnos az egészséges lábát vágtuk le. És mi a jó? A beteg láb javul. Van egy rossz hírem és van egy jó. Melyiket mondjam előbb? A rosszat. Még sohase voltam részeg. És mi a jó? Az, hogy iszok. Már nem vagyok absztinens, sem antitest, sem konzisztens, sem konzekvens. Iszok, igen. Bort soha. Sört soha. Búzát soha. Rövidet viszont olykor igen. Az megy.
    De hogyan is jött ez az egész? Hogyan juthattam, süllyedhettem, avagy – a József Attila-díj szemszögéből nézvést – emelkedhettem idáig? Immár nem a fiatalember kérdez, hanem egy vallatótiszt. Orcámba lámpa. Szembe rózsám, ha reszketsz. Miért iszunk? Miért is iszom? Miért? Hát az alacsony vérnyomásom miatt.
    Az alacsony vérnyomásom miatt. Ha az egyszerűbb és istenáldottább emberek közé tartoznék, úgy mondanám: az alacsony vérnyomásom „végett”. Az egyszerűbb és istenáldottább emberek t. i. gyakorta mondanak „végett”-et „miatt” helyett. Keverik. Én nem keverem, mert egy bonyolultabb és az egyszerűség által kevéssé megáldott ember vagyok, nekem tehát marad a nyelvtanilag helyes „miatt”. Az alacsony vérnyomásom miatt iszom, igaz, csak közvetve. Az alacsony vérnyomásra ugyanis kávé való és nem alkohol. Na már most én ezt a kávét egész ezerkilencszázkilencvenhét január elsejéig édesanyámmal költöttem el. Egész ezerkilencszázkilencvenhét január másodikáig anyámmal kávéztam reggelente. Jó anyámmal együtt kávézni, jó vele beszélgetni. És nehéz fölébredni. Gyakorta szállt el úgy a délelőtt, hogy ihaj. Egy köpés előre, egy nyelés hátra, azt már harangozták is a delet. Az ablakon kinézve pedig láttam, ott repül a kismadár, a délelőttmadár, mind messzebb. Bele a délutánba.
    Ezerkilencszázkilencvenhét január másodikáig úgy véltem, ez természettörvény. Vannak pacsirták és vannak baglyok. A pacsirtatípusú embert hajnali ötkor már kirúgja az ágy – az én ágyam kedves, sohase rúgott ki – fél hatkor már a piacon alkuszik, hétkor takarít és nyolckor munkába áll. A bagolytípusú ember délelőtt fél tizenegykor még félhulla, dél felé negyedhulla, délután és éjszaka viszont egészen az, vagyis tévedtem, épp ellenkezőleg, akkor él. Akkor alkot. Kitalálhatjátok, melyik vagyok. Hát persze hogy a bagoly. Egész ezerkilencszázkilencvenhét január másodikáig. Azon a napon t. i. előre megfontolt szándékkal, Jágó, úgy döntöttem, hogy rám jött a nagy újévi változtathatnék. Elhatároztam, hogy márpedig én pacsirta leszek. Attól a naptól fogva korán kelek. Na, nem reggel ötkor, mint a született pacsirták, hanem reggel nyolckor. Született pacsirta hajnali ötkor, szerzett pacsirta reggel nyolckor. Épp akkor, amikor a tőlünk kőhajtásnyira nemrég nyílt kocsma nyit. Ez a dologban ugyanis az innováció, hogy a kocsma ébresszen, ne a mama. Hátha hamarább eszméletre térek ott? Kiszakadni az otthoni környezetből, bele az élet sűrűjébe, pillák föl, s reggel kilenc órakor már ott is ülök feszesen, dacosan, frissen, strammul, kipihenve, élénken az írógép előtt. Ez volt az eredeti forgatókönyv.
    Ehhez képest most mi van? Munka nuku, kocsma: o-ye… Lemegyek kilenc-fél tíz felé a műintézménybe, üldögélek ott fél tizenegyig, aztán bevásárlás. Ugyanakkor kerülök írógép elé, mint annak előtte, ugyanakkor kezdek írni, mint annak előtte, viszont – és ez alapvető fejlemény a József Attila-díj szempontjából – már néha megesik, hogy iszom. Másfél éven át absztinensként ismertek, de egy nap rühellni kezdtem prófétaságomat. Csak alkoholistának ellensége a korty. Ahol van jellem és van lelki szilárdság, ott jól zár a giga, nemcsak továbblöttyint. E felismerés óta iszom. Ha meghívnak. Iszik vagy vezet? Cigaretta: más fizet, én szívom. Alkohol: más fizet, én iszom. Ha csak épp nincs születésnapom. Mert akkor mindenkit meghívok. Vagy nem fordul hozzám valaki a cimborák közül: Jani, holnap jön a nyugdíj, meghívsz? Meg én. Olyankor nekem van szívem és más iszik.
    Tisztelt Kuratórium! Jelentem, züllök, így immár megillet a József Attila-díj. Igaz, részeg nem voltam még, de azért már olykor-olykor iszom. S amióta iszom, utolért Angyalföld. Mert ahol iszom, az rozsdatemető. Bizony, akkor kellett volna innom, amikor még zománcos volt a fém. De akkor, én bolond, még írtam. Írtam, s észrevétlenül elhaladt mellettem a Vizafogó. A rosszfiúk, a csókos ajkúak, fröccsös szájúak és fröcsögős beszédűek mentek rendszeresen a Vizafogóra, gondoltam, halért, pedig hát vagont rakodni meg fémet lopni. Gyűjtsd a vasat és a fémet? Hogy nézzek tükörbe, s hogy számoljak el Angyalföldnek a lelkiismeretemmel, ha soha nem loptam fémet a Vizafogón, csak bámultam távolról, amint gőzből ronccsá ájulnak a nagy mozdonyok? Vagy száz, bontásra váró mozdony is állomásozott a Vizafogón. Két évtizedig tartott a Vizafogó pályaudvar agóniája, s én csak az utolsó időben merészkedtem a sínek közé. Akkor, amikor nem volt tétje, amikor már nem volt sem portásveszély, sem kutyaveszély. Amikor már nem kellett igazi bátorság hozzá. Azért annyi kurázsi csak ragadt belém, hogy a Dráva utcai házból hozzám kerüljön egy fa irattartó. Ennyi, slussz. Nem vittek mások rossz utakra engem, a magam útján jártam, az vesse rám az első macskakövet…
    Bizony-bizony, most iszom, amikor már késő. Most ér utol Angyalföld, amikor már de facto nincs, legföljebb de jure van. Iszom a múltat. Árnyékboxolás. Te figyelj, én kiütöttem a Gedót. Öreg vagányok, drága trehányak. A fény az volt, amikor még Láng Gépgyár, amikor még Hajrá Vasas, amikor még hármas, harminchármas, ötvenötös villamos, amikor még Váci úti, égig érő nyárfák, amikor még a Mészáros kocsma előtt száz álldigáló ember, ez volt a fény. Ahol most iszom, ott már csak a visszfény van. Akkor volt még fény, amikor írtam. Mindenbe későn kóstolok bele. Az ártatlanság ártalmai. Ugyan miféle sors is jutott osztályrészemül? Plázák és irodaházak közé szorulva, egy abszurd kis ivóban nekem kell meginnom az egész Angyalföld levét.

(2001)