Czegő Zoltán

A pályaudvar rendben, szabad az út, a vonat elindulhat

Csak nézem és itt-ott megértem hogy körüludvarolják őt
hetvenöt évesen gazdag rokont a lent maradt
szegény boldogtalanok
Az állát vágja bele seregnyi
hogy álla recsegve vésődik József Attila vállába
mind mind szállna véle egy percet
az immár irigyelt suhanással Kapaszkodnak        A VONAT lépcsőin
ütköznek fejek a vonat ütközőin
a tetőn is kapaszkodik az élelmesebbje        Nem
egy sem gondol most zuhanásra        sebre
Mert aki jól kapaszkodik J. A. vállába
annak szavatolt az útja a halhatatlanságig
csupán a kapaszkodók hatványozódnak évről évre
a véle élők az emlékezők akik kézen fogták
akik látták őt lélegezni akik látták haját írógépét
akik látták kelni feküdni látták csősznek
ifjúnak ősznek        Szaporodik lám körötte hada a léhűtőknek
a szópelyvának s ő marad változatlanul kisajátíthatatlannak
elorozhatatlanul    Egy örököse sincs
jogutódai jogait rendezte idejében    ezt az egyet igen
mert kiosztotta legszebb attribútumait
Csak a tülekedők ütközhetnek össze a miattából A VONAT ütközőin
Ő érinthetetlen        egy és oszthatatlan akár az Isten
akivel szintén nem volt sok osztanivalója

Csak nézem és itt-ott megértem hogy körüludvarolják őt
hetvenöt évesen        Jön M hogy véle járt        H hogy véle hált
jön Z hogy véle dolgozott volna        K hogy ha akkor nem fél
ölelkezhettek is volna        Cs hogy hallott akkor valamit róla
És hatványozódhatnak még míg végleg túl nem élik
Attila törött vállcsontját melybe
oly haszontalanul kapaszkodtak egy-egy araszoló
sántaveréb-röppenésért az Ő suhanásában


Becsukom a jelentkezők gyűjteményét        Kezem rajta
Arccal az erdő felé meg fél térdre fölállva    VAGYOK
Tán elmondom én is egyszer majd unokáimnak derűsebb korban
ha épp fölrántják ép vállukat nem értvén a KARÓVAL JÖTTÉL
nem értvén a LELTÁR verseket        elmondom
milyen közel VOLTAM hozzá úgy ám én magam is
hiszen egy évvel egyetlenegy esztendővel
az Ő halála után születtem

Már öreg halott volt de élőnek még erős        Üde lehetett volna
hatvanévesen mikor a nagy ünneplésben attól rettegtem a
nagy tülekedésben hogy Úristen nehogy interjúra jelentkezzék
ama mozdonyvezető        tudsz-e valakit felőle    Most is félek
amikor Attila már halottnak a kvázi élőnek is egyre öregebb
Az rettenetes lenne hogy egyszer csak jön egy öreg mozdonyvezető
kitüntetések ünnepi MÁV-egyenruháján és azt mondja
nyilatkozni akar aztán elmondja hogy ott volt mikor
azon a pártgyűlésen        ott volt amikor a külvárosokban
ott voltak néhányan amikor a Mamát temették ott amikor
LÁTHATÓ nagy emberek a főtt krumplit héjában köröm közül ették
és csak állt valami didergő lázban sejtelmes betegen
mikor A VONATRA rendelték    („mi bajom lehet nem tudhatom”)
sosem volt beteg addig        érthetetlen    csak állt az állomásban
és nézte A VONATJÁT        senkit nem látott az ütközők
a fékezőfülkék körül        senki nem volt A VONAT körül
senki azok közül kik annyit emlékeznek        Aztán a lámpa
SZABADot jelzett és ő csak később tudta meg
hogy lélekvonattal járt        lelkek suhantak véle
boldog gyermeklelkek