Fenyvesi Félix Lajos
Egy vérző arc
József Attila utolsó fényképére
már halállal megjelölve férfi-homlokod,
szemed lámpásából mind kifolyt a remény olaja,
megkínzott arcod fájdalom-szögekkel kiverve,
remegő, néma szavakat formál béna szád:
NAGYON FÁJ! NAGYON FÁJ!
bánat, keserűség, mint forró fém rettegő
szívedre ömlik, megsebzi mély csönded,
nem hallják kiáltásod, nincs közeledben asszony,
megértő barát, csak sötét albérleti szobád
zöld penészes hideg fala, lepattogzott szélű
lavórban a befagyott víz - - - - - - - -
nagy, sötét tekinteted a hideg űrben kutat,
hogy ne te légy a legárvább, a legmagányosabb,
de semmi, senki nem felel, csak a messzi,
drága Mama mossa mindenség-teknőjében
a véres, szennyes ingeket, tűri szótlanul,
és nincs már több könnyed, te, elűzött szegény.
mert neked csak az örök éhezés, megaláztatás
jutott, mindig méricskélő utókor; újratemetés,
hogy elszórt csontjaiddal kóbor kutyák lakjanak
jól… és mégis, hallom a tavasz-földön át-
szivárogni verseid virág-szavát, látom, át-
melengeti a fűszálon didergő katicabogarat,
s nárciszok, illatozó liliomok nyílnak körben,
az idő arany csobogása hallik a fák között.
Végül
Végül elmondom:
minden rólad írt fájó énekkel
téged akartalak föltámasztani,
mint sámán, addig kiáltozni sírod előtt,
míg a földben szétszaggatod gyökér-börtönöd,
s kilépsz elém a tavasz-ragyogásban.
Mit szerettél volna:
fehér ingben,
jó ruhában indulsz a városba,
egy padon
sütteted fáradt arcod a zengő délelőttben.
És van pénzed: kávét, erős cigarettát
rendelsz, fülembe dicséred a pincérnő
szép alakját, s nem irodalomról beszélgetünk,
a pohár tiszta vízről, „a karcsu füst
szelid virág” – mondod nevetve, arany
Isten-kabát rajtad a Nap fénye,
és hosszan
hallgatunk.
Lesném tekinteted, magas homlokod,
csodálkoznék, hogy milyen kicsi a kezed,
két ujjadon vöröslő kék folt: te is
úgy szorítod az írótollat, mint én…
Bölcsen felelsz! Szavaid úgy világítanak, mint
fák levele közt a sugaraktól remegő
sok virág. És mindenben igazad van.