Jelenczki István

Gondolatok „Eszmélet” előtt, „Eszmélet” után 2002–2005^*

    Halála óta csaknem minden politikai hatalom megpróbált élni és visszaélni nevével és költészetével. József Attila nagyon veszélyes. Veszélyes, ha az ember a költő életművéről eltávolítja a politikai hatalmak manipulált mocskát, szennyét. Veszélyes, mert ha ez a kísérlet – „a talált tárgy megtisztítása” – megtörtént, akkor ott áll ő mint Ember, a maga független, zseniális szellemével, ott áll emberi esendőségében bűneivel és azzal a „tisztasággal”, amit soha, de soha, nem tudtak neki megbocsátani.
    Újra és újra képi megfogalmazásra vár József Attila logikája, világlátása, „kozmikus-rendje”, harmóniája, a Létezésbe való alászállása, a pontosságra, igazságra való törekvése és meg nem alkuvása.
    József Attila élete és alkotói életműve vádirat a mindenkori hatalommal szemben. Vádirat a mindenkori társadalommal szemben, mert nem tudják felismerni, elfogadni és befogadni azt a szellemet, amely megfogalmazza bűneiket, embert rontó-életrontó működésüket. Filmem szándéka az, hogy a maga teljességében, minden rárakódott politikai előítélet nélkül mutassa be, József Attilát. Aki tiszta szívvel – „csak az olvassa versem, aki szeret” – a teljes életművet elolvassa, rádöbben arra, hogy milyen erővel szembesít bennünket a mai valósággal. Elviselhetetlenül konfrontál a társadalmi igazságtalansággal, a mindenkori hatalom által kiszolgáltatott, tönkretett élet-tragédiák millióival. Tudunk-e szembenézni? Tudunk-e belenézni a tükörbe?
    A hatalom akkor hatalom, ha rendelkezik a szembenézés erejével. A hatalomnak elemi szükséglete, hogy a tudomány, a művészet tükröt tartson elé. Addig, amíg ezt a tükörtartást nem tudom elviselni, addig, amíg ezt a tükörtartást nem támogatom, addig nem vagyok hatalom! Addig mutathatja, hogy erős, de lényegében erőtlen és gyenge. A hatalom pontosan arról ismerszik meg, hogy szembe tud nézni önmagával, szembe tud nézni a tükörrel.
    Ez a valami, amiben élünk, immáron tizenöt éve, diktatórikus, demokratikus? Egyik minősítést sem találom megfelelőnek. Azt viszont látom, hogy a társadalom működésében semmi sem változott. Annak ellenére nem változott, hogy tudva tudja mindenki és hivatkozik is arra, hogy állítólag megteremtődtek jogállamiságának feltételei. Azért állítom, hogy semmi sem változott a gyakorlatban, mert korábban is volt „szerencsém” átélni mint gyakorló művész a tűrt, támogatott és a tiltott kategóriát. Ez a három „T” betű ma virulensebb, mint bármikor. Ezt a három „T” betűt „mindenki” alkalmazza, több ezer Aczél György basáskodik Magyarországon, a pénz, a Mammon kiszolgálói ezek az „aczélgyörgyök”.
    Nem szerettem azt a régi rendszert, sőt egyáltalán nem, de az tény, bármennyire is furcsa, Aczél Györgynek volt egy „minőségelvhez” való ragaszkodása, ami tevékenységét meghatározta. Tény az is, hogy aljas módon egymás ellen játszotta ki és osztotta meg a hazai művésztársadalmat. Művészsorsokat emelt fel s tett tönkre, zseniális művészeket „üldözött” öngyilkosságba, alkoholizmusba vagy a disszidálás lehetetlenségébe. Ma – persze tisztelet a kivételnek – láthatatlanul, névvel, névtelenül, arctalanul ülnek az aczélgyörgyök a kuratóriumokban, ülnek a pénzosztó helyeken, és döntenek sorsokról, művészi egzisztenciákról. Fogalmuk sincs, hogy miről is, de döntenek, döntenek és döntenek. Nem egy értékrend alapján hozzák meg döntéseiket, hanem az alapján, hogy ki kinek a kicsodája, micsodája. Láthatatlan aczélgyörgyökkel áll szemben a művész, akiknek nincsen arcuk, tehát küzdenek a „Fantomok” ellen. Ha ennyire nem tiszta a „verseny” feltételrendszere, akkor nem lehet tudni, hogy mi az az értékszempontrendszer, ami alapján egy művész megírjon egy forgatókönyvet, egy kiállítási szinopszist, egy katalógustervet.
    Ma csupán egyetlen hatalmi, politikai hovatartozás létezik, a Mammon, a pénz egyeduralma, totális diktatúrája, és e mögött nincs se kultúra, se tudás, se ízlés – legfeljebb a haszontőke kultúrája van –, csak a hatalmi pozíció található. A helyzet igen-igen kritikus. A kultúra közvetítői, a tömegtájékoztatás lehetőségei nem magyar kézben vannak. Sajnos a helyzet még ennél is keserűbb. Ugyanis azok az információt és kultúrát közvetítő kommunikációs eszközök, lehetőségek, amelyek még magyar „kézben” vannak, a másik oldalhoz hasonlóan ugyanolyan belterjesek, kontraszelektívek és zártak, pörögnek a saját tengelyük körül. A nemzeti oldal is kialakította azt a névsort, akik körbehívják egymást. Ez így valóban szomorú, s nem visz előre.
    A hatalomnak el kellene gondolkodnia azon – sajnos a magyar tudomány és művészettörténet szomorú példája –, hogy pontosan azokkal a kiválóságokkal, talentumokkal bánik el a leggaládabb módon, akikből merített, akikre aztán később hivatkozhat, és büszke lehet rájuk mint hatalom. Mert tessék nekem kimutatni, hogy – csak példaszerű a névsor – Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila, Bartók Béla, Radnóti Miklós milyen gazdasági hasznot hajt az országnak! De tessék kimutatni, hogy nem nyújt gazdasági hasznot! Műveiken keresztül olyan erőt, tartást, olyan mentális, szellemi, kulturális minőséget adnak, ami a mindennapi életben, az egymáshoz való viszonyainkban és igen, a gazdaságban lemérhető. Sajnos, ez a sokak által tudott megállapítás mégsem működik így. Hát nem veszi észre a hatalom, hogy mit követ el saját kulturális hagyományrendszeréből táplálkozó gyökereivel szemben?! Nemcsak a művész, hanem minden, a Kárpát-medencében élő ember, azt a hajszálgyökér-rendszert építi és jeleníti meg, ami a társadalmat, a nemzetet, a hazát alkotja meg.

^* Jelenczki István filmrendező alkotása az ESZMÉLET UTÁN I–IV. ELÉGIA JÓZSEF ATTILÁRÓL 2001–2004