Diszeli levél József Attiláról

– hatvani és kézdivásárhelyi vendégeinknek

    Kedves kis barátaim!

    Mindenekelőtt hadd köszöntselek benneteket itt Diszelben, abban a falucskában, ahol őseim közül többen is éltek, ahová magam is sokszor kijártam tanítványaimhoz az iskolabusszal, s amelynek még földolgozatlan a szerepe a magyar irodalomtörténetben. Mert hogy ilyenje is van, hadd említsem meg néktek, hogy nem csupán verselő huszártiszt élt e hegyoldalban, de Botár Árpád író is, akinek még Babits dedikált kötetet, s akihez Szabó Lőrinc látogatott ide a Hajagosra. József Attila nem jutott ki e falucskába, ám Tapolcán megpróbált előfizetőket gyűjteni verseire, s a Fazekas utcában, tán nem legenda csupán, egy jószívű szabómester méretet vett törékeny testéről, hogy ha könyvet nem is vásárol, de ha legközelebb jön az író úr, az öltönykabátját rendbe hozza… Idén, hogy száz éve született a költő, igen sokat hallottam róla a rádióból, a tévéből, folyóiratokat vehettem kézbe, új könyveket, amelyeket róla szerkesztettek. Költőről, Attiláról megtudni valami újat nekem igen jólesik. Ám ha nem nóvum az, csak valamiféle szívet melengető, megbízhatóan ismerős közlés érint meg újra, akkor is örülök. A megemlékező és tisztelgő fölolvasások, dolgozatok közül azok voltak mégis a legeslegkedvesebbek számomra, amelyek József Attilával és a gyermek-motívummal foglalkoztak. Már olvasótáborotok programjában is aláhúztam Rigó Béla előadásának címét: „Játszani is engedd!” Hát igen, hozzá szeretnék csatlakozni a magam soraival. Arról tűnődtem, hogy modern korunkban, amikor a világból egyre többen a kicsit tartják szépnek, s nemcsak a gyermek, de a felnőtt számára is csupán a városok kicsinyített makettjei, az óriás lombkoronák helyett a bonsai fák, a kedves matchbox autók, a H–0-s vasúti modellek azok, amelyek igazán birtokba vehetők, bizonnyal átölelhető teljes emberségünk egyetlen könyvecskén keresztül is. Nekem legalábbis elég volt ehhez József Attila minden versét újraolvasnom. Ám ezzel a kijelentéssel nem a saját fontosságomról, fontoskodó szerepemről akarok hadonászni. Sőt, de talán mindez szép sorban kiderül, mielőtt bármibe belebonyolódnék…

    A legjelentősebb európai gondolkodók közül többek között Bergson, Jung és Freud a XX. század elején már tudatosította a kultúremberiségben, hogy a nagyszerű technikai vívmányok mellett hallatlan értéke van sejtelmeinknek, álmainknak is, s hogy épp olyan fontos, megismerendő idegsejtjeinkből álló univerzum van a koponyánkban, mint felettünk a csillagokból álló.
    József Attila még gőgicsélt, amikor Ady Endre már annyiszor leírta verseiben azt a szót, hogy Én, amennyiszer tán bele sem lehetett kiabálni a budapesti éjszakákba a Három hollóhoz címzett mulatóhely körül. Babits Mihály pedig otthon faragta csöndben, nagy gonddal szonettjeit, köztük azt is, amelyben mégis mindenki számára deklarálta, hogy csak Én bírok versemnek hőse lenni… Egy meddő órán Tóth Árpád magányérzete túltesz félszegségén, s háromszor ismétli meg az egyes szám első személyű névmást: Szánalmas, vézna figura: én, én, én… Akár a harsány-részegen elkurjantott, akár a visszahúzódásában hisztérikus zseni-öntudatok megnyilatkozását olvasta a diák József Attila, csak a művészalkatok és -típusok különböztek, de egyformán az egyéniség, az Én fontosságáról, világgal felérő nagyságáról tudósították környezetüket. (A XX. század második felében egy kiváló lengyel író naptárának minden rubrikájába azt írta az időpontok mellé, hogy: én, én, én, én…)
    Meglepő volt számomra, hogy A Szépség koldusát író diák imája még a Miatyánk jézusi kérelmeinél is szerényebb. Mit kér? Amit kapott a teremtésben, önmagánál is kevesebbet. S ráadásul úgy, mint aki arról sem hallott, hogy „kopogtassatok és megnyittatik”, szinte olyan gyermekké lesz, aki becsönget valahova és elszalad.

„Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.” (Csöndes estéli zsoltár)

    Amíg Ady versére rájátszva Karinthy úgy feleselt, hogy ő mindenkinek rokona és ismerőse ebben az országban, addig József Attila (mintha nagyon előrefutott volna, ezúttal egészen az öregségig) meg merte írni koravénen s mozarti virtuozitással első remekművét:

…se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever. (Megfáradt ember)

    A megfáradt jutalma, hogy nemcsak a Marosra, de az ő homlokára is kiülnek a csillagok. Máskor is testvéri a galaktika, gyönge létére így erős a költő, ha pangnak az életerői:

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok. (Harmatocska)

    Ha szerelmes, kedvesének úgy is udvarol, hogy metaforáiban önmagát csupa olyan tárggyal azonosítja, amelyet kicsinyítő képzővel látott el:

Ha kerülsz, ne kerülj messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el. (Sok gondom közt)

    Szívéről alkotott szépséges metonímiájában is kis testről van szó, amely semmi ágán hangtalan vacog (Reménytelenül). Kicsinyítette volna önmagát és szerepét a Hazám, a Dunánál, az Óda és az Eszmélet szerzője? Bizony, még elvitathatatlan, átlag feletti intelligenciájára is képes bizonyos helyzetekben bélyeget sütni:

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
Észreveszi, hogy milyen ostoba. (Kései sirató)

    És:

Ostoba vagyok – foglalkozz velem. (Gyermekké tettél)

    A következőképpen mutatja be önmagát Istennek:

Én, akit föltaszít a ló,
S a porból éppen hogy kilátszom… (Bukj föl az árból)

    Máskor meg éppen Istenről írott versébe kezd bele emígy:

Láttam, Uram, a hegyeidet
s olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram. (Isten)

    Nagy szeretne lenni? Talán még gyerekkorában, amikor Pistának szólítják a nevelőszülők. Tán akkor gondolja nevéről utoljára, hogy néki Isten ostorának kellene lennie… Felnőttkorában már a legapróbb teremtményhez is olyan gyöngédséggel és szeretettel hajol le, mintha maga is a legaprókább lény volna a Földön, akire, amikor négykézláb mászik, szintúgy – arányaiban – egy hasonló óriás, maga az álló Isten tekint le:

A bábok között elaludt egy hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is. (A hangya)

    A költemény végére persze kiderül, hogy szép szerelmes vers, s ez a nagy gyöngédség a kedveshez szintúgy szól, mint a hangyához. Nem kell hozzá pszichologizmus, hogy tudjuk, a nem viszonzott érzelmei miatt tett kárt még legeslegutolsó életszakasza előtt az Én-képében a versek tanúsága szerint:

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled. (Gyermekké tettél)

    Szörnyetegnek tünteti föl a költő önmagát nemegyszer. Ha egy régi trubadúrnak tulajdonítanánk ezt az idézett versszakot, akkor azt kellene éreznünk, hogy micsoda heroizmus volt a dalszerző részéről ez az udvarlás és e széptevés, amely sikerre vezetett. Egészen biztos, hogy irgalmas volt magához (Irgalom)? A Ki-be ugrál… kezdetű versében az Én kioltásának küszöbéig merészkedik:

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom…

    S valóban az utolsó morzsáinál tartott. Én is. Kész a leltár – mondjuk a vers címével. Mégis József Attila emberi tartásáról az a Farkas Árpád jut az eszembe, aki azt írta, hogy elmúlásával sem ríkatna senkit… Mások meg: igen. „Ha meghalok, velem egy tenger sülyed el”. – Emígy ijesztgette a környezetét, sajnáltatta előre magát (természetesen virtuózan, gyönyörűen) Babits. József Attila nagyon másról beszélt. A fuvolással szemben a csak dudás semmi katasztrofálist nem lát abban, ha egyszer el kell tűnni a színről:

Lehet hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

    A Ringatóval beteljesíti Simone Weil definícióját a legigazibb szeretetről, fölösleges harmadikként is szeret. Aki ezt nem hinné, lapozza föl az 1933-ban írott Egy ifjú párra című versét, abban aztán nem hagy kétséget efelől. Úgy vár a szerelmesekre, mintha azok a Platón Lakomájából megismert aranykori gömbállatot (azaz androgünt) alkotnának párban:

Érzem, hogy ti vagytok a gazdám, mert egyetlenegy
vagytok ti ketten.

    Másik kései üzenetében szintén másnak remél végül családot, meleg födélt. Búcsúverse, sírfölirata is egy másik emberhez szóló volt halála esztendejében. A Juhász Gyula öngyilkosságára írt szonettjének ottaváját lenyisszantja önmegszólító versként. Ha igaz, ezt szánta epitáfiumának:

Cseng a telefon, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szived a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

    Még az sem fontos, hogy ő írja a verset. Csak az a fontos, hogy a vers szülessék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Amúgyis visszhangzik bennünk a Nem én kiáltokból:

Légy egy fűszálon a pici él
s nagyobb leszel a világ tengelyénél.

    József Attila ama dantei világlátomást fogja mikrokozmosz-versébe.
    A szeretet a tengely, amely mozgat Napot, csillagot. Igen erős Attila „tengely-hite”. Ámul az égitestek makacs összetartozásán. Még Babits, pedig ő eléggé dantés költő, is eltúlozza a létvigaszt, hiszen ő azt ígéri a földi siralomvölgyben megszomorítottaknak, megszomorultaknak, hogy messzi planétákban is az ő erejük ráng, amik elhajlítják az „adamant rudakat”, vagyis éppen a katolikus-egyetemes költő versében görbül meg ama gyémánttengely. Tóth Árpád érezte, hogy a csillagok és köztünk, emberek között a jeges űr lakik, Pilinszky a második világháború tanújaként annyit írt önmagáról, hogy „sírása hideg tengelyében áll a fiú”. József Attila világhiánya, szeretetéhsége modellezhető versbeli üveggolyóival, hiszen ha azokkal, csillagokkal játszik, világokat igazgat, s ugyanolyan pontosan, szépen teszi, mint csak a leghitelesebb zsenik: Dante Allighieritől Bartókig. Közben megmarad gyermeknek, akiről Rilke azt mondja, hogy a kifejlett Én hiányában annyi történik csak vele, mint egy tárggyal, kutyussal szokott, s akiről Ady azt mondja, hogy ennél nagyobb érdemet mégsem szerezhet senki, nincs az az aranygyapjas rend, ami fölérne a gyermek tisztségével. Akit megvédenek a könnyű emlékek, a pici ólomkatonák is. József Attila Én-vesztéséről azonban ép ésszel egyikünk se mondana valami olyasmit, hogy a tragikus sorsú költő a szeretet kicsikarásáért „lement dedóba”. Ellenkezőleg. Belesimult abba a szeretetbe, ahol már nincsen külön én és te. A világ görbíthetetlen gyémánttegelyébe. Aminek létezéséről Dante és őközötte Goethe is tanúskodott. Versében az egyetlen szótagnyi Lieb szó szeretetet és szerelmet egyaránt jelent. (Hogy még nehezebb legyen a magyar műfordító dolga!)

    Édesanyja halála után megírta a proletárasszony mennybemenetelét, mint Szűz Máriáét: a ruhák fényesen keringve szálltak a magosba… Édesapja helyett kereste az Istent, de József Áront is már mitikusan fölnagyította, amint kaszál az óceán szélinél. Magát nem láttatta előttünk Jézus-pózokban. Ember maradt. Ifjúkori zsoltárát idéztem először, kedves barátaim, illő, hogy szintén zsoltár legyen tőle a záródarab. A keresztségben görögkeleti volt, ám mint sok magyar költő Szenczi Molnár Albert után, a református énekek hangján szólalt meg.

Magamban bíztam eleitől fogva –

    Kedves kis barátaim! Csak ennyit akartam ma elmondani néktek. Diszeli üdvözlettel:

Németh István Péter