Földváry Györgyi

„Nem akarok megint kurva lenni”

Az ember ifjúkorának ideáljait viszi magával az életre, az ideálok megmaradnak, ha elmúlik is a börtön, amelynek lerombolására születtek is az ideálok… de íme már mellettünk dolgozik két generáció, amelyik nem volt benne… tanácstalanul nézik elmúlt nyomorúságok elleni nekiszegüléseinket…

                                        Móricz Zsigmond

    „Elvtársak, ne bántsatok, mindent úgy mondok, ahogyan volt!” Anyámhoz jártam be a kórházba, ahol az egyik ágyban öreg, szürke hajú nő feküdt – valaha fiatal és szép lehetett –, öntudatlanul. Beszélt reggel is, éjjel is, megállás nélkül. Néha jött egy asszony, hallgatta, rendbe tette az ágyat, és elment.

    A fiatal lány nagy karriert futott be a Kádár-rendszerben. Kultúrfunkcionárius lett. Sok piszkos feladatot kellett elvégeznie. Jó körülmények között, de boldogtalanul élt. Régi barátai elkerülték, idővel a fiai lekommunistakurvázták. Sokan úgy tudják, beépített ÁVO-s informátor volt.

    „A salgótarjáni acélgyárba 17 évesen, 1954 őszén kerültem dolgozni mint villanyszerelő. A társaság, ami kialakult, nagyjából velem egykorú volt. Nem mozgalmi, inkább társasági élet alakult ki köztünk. Akkor kezdődött a falvak villamosítása, amit munkaidő után végeztünk. Rengeteget dolgoztunk, így jutottunk különpénzhez. Az emberek nagyon örültek, hogy villanyuk lesz. Mi, a különmunkából származó pénzekből próbáltunk magunknak kicsit jobb életet biztosítani. Ami a fizetésünket illette, azzal a szüleinket segítettük.
    Ha nem teszünk semmit, azt mondták volna, lumpenek, jampecek vagyunk, viszont ha mindent megcsinálunk, élmunkások. Mindnyájan álmodoztunk, szerettünk volna spórolni, jobb életet. Motorkerékpárt meg hasonlókat szerettünk volna. Abban az időben nem volt könnyű az összejövetel, jó buli, tánc. Estélyi ruhában a lányok, a fiúk meg sötét ruhában, csokornyakkendőben, Elvállaltunk kommunista szombatokat is. Be akartuk bizonyítani, szeretjük, amit csinálunk.

    Nagyapám, amikor bejöttek az oroszok, minden vagyonunkat elmulatta. Azt mondta, megváltozik az élet, úgyis elvesznek tőlünk mindent.

    Többször volt összetűzésünk az ÁVO-val. ’56 tavaszán kitiltottak a művelődési házból, az öltözködésünk miatt. Anyagilag megengedhettük magunknak, hogy pl. Pesten csináltattunk cipőt, ruhát. Szombat esténként följártunk Pestre. Megpróbáltunk dacolni a nagyfokú elnyomással, terrorral szemben. Nap mint nap ki volt ragasztva a kirakatok üvegére, hogy X. Y.-t elkapták, mert kém! Találtak nála 4 dollárt, 5 kg cukrot stb. Tudtuk, sok ártatlan embert megvádoltak, eltüntettek. Pl. a házát ki akarták tulajdonítani. Ez közvetlenül a jegyrendszer után volt, még a forradalom előtt. Fiatalon ezekbe a dolgokba belelátni nem volt kellemes. A salgótarjáni sortűz, dec. 8-án – amely a forradalom leverése utáni egyik legnagyobb megtorlásnak számít – volt a jel, hogy mindenki húzódjon vissza, mert nem fognak kesztyűs kézzel bánni velük. Marosán, a Buci Gyuri is megmondta: elég volt a szóból, a beszédből, most már legyen a fegyvereké a szó.”

    Jászberényben, Bokányi népbiztos parancsára a vörösőrség parancsnoka riadót fúvatott. Az elbújtatott vöröskatonák előrohantak és lövöldözni kezdtek. A nép egy szűk utcába szorult, se előre, se hátra nem menekülhetett… az utca bejáratánál sorakozó vörösök sortüzet adtak le a tömegre, több mint nyolc halott volt, és rengeteg sebesült. (1919)

    „Emlékszem, az orosz kiskatonáknak adtunk kolbászt. Először nem merték elfogadni, úgy haraptunk bele előttük, és csak akkor kezdték enni, óvatosan, nehogy a parancsnokuk észrevegye. Cigarettát adtunk. Azt hatalmas slukkokban szívták, hogy a feljebbvaló ne vegye észre. Keveset tudtunk oroszul, kérdeztük, minek jöttetek ide? Mink ugyanolyan melós emberek vagyunk, mint ti voltatok. Menjetek szépen haza. A kiskatonák, akik ették a kolbászt meg a zsemlét, féltek. Később sok olyant is hallottunk, hogy Budapesten az orosz tiszt lőtte agyon a kiskatonát.
    Salgótarján után az egész országban véresen megtorolták a forradalmat. Magyarországot hosszú évtizedekre megfélemlítették. Vagy nagyon megvertek embereket, vagy agyonverték őket. A pufajkások teljesen fel voltak hatalmazva, nem kellett elszámolniuk emberrel, azt hitték, a statárium azt jelenti, bírósági ítélet nélkül, a legkegyetlenebb módon kinyírhatnak bárkit. A környéken, Nógrádban a megtorlás december közepétől nagyon erős volt. Kivétel nélkül minden faluban összevertek valakit. Azért is megverték, ha gyertyát gyújtott a templomban.”

    1956. november 5-én egy Szilágyi Erzsébet névre hallgató – de általában csak Szöszinek becézett – 18 éves utcalány a Nyugati pályaudvarnál, a volt Ilkovics előtt, összecsavart kézigránátokkal a derekán, egy orosz tank elé vetette magát. Felrobbant. Kamikazeugrása előtt azt mondta a társainak: Nem akarok megint kurva lenni!

    „Köztünk Girtl Emma volt egyedül nő. Sajnos már nem él. Az acélgyárban dolgozott a villamosközpontban mint villanyszerelő. Idősebb volt, mint mi. Decemberben valamelyik rokonához menekült.”

    Amennyiben a munkástanácsokkal sikerül leülni tárgyalni, és megegyezésre jutunk, azoknak az ellenforradalmároknak, akik nem vettek részt nyilas és más vadállati tettekben, amnesztiát ígérhetek a forradalmi munkás-paraszt kormány nevében. (november)

    „Hitt Kádárnak. Hazajött. Rögtön elkapták. Nő létére nagyon megkínozták. Diszkosz és gerelyvető, nagydarab nő volt. Jó fizikummal rendelkezett. Először a rendőrök, majd a pufajkások vették kezelésbe. Anyaszült meztelenül ütlegelték gumibottal. Mondták, többször elájult közben. Hallottuk, meg is erőszakolták. Februárban, a tárgyalásra tanúnak voltunk beidézve. Nagyon meg volt félemlítve. Beszéltünk vele a tárgyalás szünetében, Emma nem célzott rá. Szabályszerűen remegett. Teljesen tönkretették. Halált követeltek rá. Három év két hónapot ült börtönben.

    Az acélgyári Nemzetőrség végleges leszerelése nov. 17-én történt. Akkor adtuk le a fegyverek egy részét. Hargitay azt mondta: fiúk, ennyi puska, géppisztoly, lőszer, kézigránát, amit le kell adnunk. A többi marad.
    Hargitay Lajost és Hadady Rudolfot, a két parancsnokunkat bírósági ítélet nélkül, kegyetlen, embertelen kínzások után kivégezték. A kínzások olyanok voltak, talán a Hitler-lágerekben nem csináltak ilyesmit. A heréiknél fogva fölakasztották őket, a fülük leszakadt, ahol érték, bottal verték őket. Az orvosi jegyzőkönyvben leírták, milyen sérüléseik voltak. Rengeteg lövést is kaptak. Ma is csak sejteni lehet, hol vannak elásva. Három almafa közé, száraz fűcsomók alá. Hargitai felesége a kórházban feküdt, gyereket várt. A kórházba bevittek egy másik nőt, aki elmondta, mi történt a két férfival, Márta megszült.

    A maradék fegyver a központ padlásán volt elrejtve. Leszakadt. A fémszerkezetből kilógott egy gépfegyver. Pillanatok alatt kiürült a villamosközpont. Hárman maradtunk bent.
    Öt perc nem telt bele, megérkezett két kőműves, és elkezdtek vakolni.
    Mi hárman kiszedtük az összes fegyvert.
    Kb. egy óra múlva mindenki visszajött, addigra már le is volt meszelve.
    Áprilisban egy munkatársunk feladott bennünket. A saját bőrünkön tapasztaltuk, mire képesek a pufajkások.
    Plusz ötven fillért kapott, és MSZMP tagságot. Ma már tudjuk, hogy beleőrült.”

Egy forradalmár vallomásaiból
lejegyezte Földváry Györgyi