Ferenczy Erika
„Kis Nép, Nagy Nemzet”
A Viharsarok forradalmi sajtójából – 1956
Részlet az Életút-interjúk sorozatból
Történetemet nem kronologikusan, inkább in medias res kezdem, így talán érthetőbbek az összefüggések.
Kezemben tartom az ítéletemet, mely a Gyulai Bíróságon kelt 1957. november 4-én, a Békéscsabán megtartott nyilvános tárgyalásról. Ebben a következő áll: „Örsi Tóth László vádlott bűnös egy rendbeli, a népi demokratikus államrend ellen folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettében. Örsi Tóth László vádlott, aki a Békés megyei Viharsarok Népe című napilap szerkesztőségének 1954 őszétől volt tagja, ettől az időtől kezdve szorosabb kapcsolatba került a békéscsabai Jókai Színház tagjaival. Miután az említett lap kulturális rovatának munkatársa volt, így a színészekkel való kapcsolata a későbbiek során még szorosabb lett, és így közeli barátságba került a vádlott egy Kaskötő nevű színházi dramaturggal és más olyan színészekkel, akik az 1956. október 23-át követő ellenforradalmi események aktív résztvevői voltak. A békéscsabai, úgynevezett Forradalmi Tanács által beszüntetett Viharsarok Népe című napilap szerkesztőbizottságának tagjai, Kiss Béla újságíró vezetésével 1956. október 30-án létrehozták az úgynevezett Független Újság című Békés megyei napilapot. A vádlott e napilap kulturális rovatának vezetője lett, ahol »Kis Nép, Nagy Nemzet« cím alatt vezércikket írt a következő napon beinduló Független Újság első számába. A vádlott ezzel az írásával nagymértékben fokozta az ellenforradalmi események által egyébként is a végletekig felcsigázott tömeghangulatot. Ebben a cikkében őrült néróknak nevezi a párt és a kormány vezetőit. Hősöknek pedig azokat az ellenforradalmárokat, akik részt vettek a fegyveres harcokban. A munkásosztály államát védelmező hős, szovjet harcosokat keselyűknek nevezi, akik e cikk szerint szaggatták és tépték a szabadságért harcoló magyar nép szívét… Burkolt formában a szovjet csapatok elleni további harcokra hív fel. 1956. november 2-án meginterjúvolta Tímár Máté nemzeti parasztpárti vezetőt, akinek nyilatkozatából »Zászlóbontás a Nemzeti Parasztpártban» cím alatt, a Független Újság november 3-i számában olyan cikket szerkesztett, amely a budapesti ellenforradalmárokat és az általuk megtévesztett fiatalságot hősökként emlegeti, akik a nemzet szabadságáért szálltak síkra… A cikkek tartalma alkalmas volt arra, hogy a népi demokratikus államrend ellen gyűlöletet keltsenek az olvasóban… A Békés Megyei Ügyészség vádat emelt Örsi Tóth László ellen még azért is, mert a vádlott 1956. november 4-e után a kommunista párt Békés megyei lapját, a Népújságot létrehozó Cserei Pál főszerkesztő előtt olyan kijelentést tett, hogy ő nem hajlandó írni a Népújságba, mert az csak hazudhat… Ezenkívül a Független Újság betiltása után, annak ismételt megjelenése érdekében, az ’56 november végén és december elején készített röpcédulák szerkesztésében és terjesztésében is részt vett…”
Mindezen szörnyűségeket én, Örsi Tóth László, nyugdíjas tanár követtem el. Paraszti ősöktől származom, karcagi, tősgyökeres karcagi család az Örsi Tóth, bár én magam Debrecenben születtem, 1932-ben. Tragédiákkal teli családtörténet a mienk. Nálunk úgy alakult, hogy a paraszti gazdaságot a nagyanyám vezette, akár egy igazi férfiember. Tekintélyt és fegyelmet tartott a családban, és erős kézzel védelmezett minket a világgal szemben, mert a világ egy ilyen magányos asszonnyal kegyetlenebb volt, mint másokkal. Földjeit nem adta oda gyermekeinek, hanem ő gazdálkodott oly módon, hogy egy részét kiadta felesbe, egy részét pedig kiadta árendába. A jövedelemből el tudta tartani önmagát, a fiát – a nagybátyámat –, és gondoskodott rólam, meg a lányáról – az édesanyámról – is. Sorsom útba indítása az ő személyéhez kapcsolódik. Tízéves koromban, a négy elemi elvégzése után bejuttatott engem a helybéli Karcagi Református Nagykun Gimnáziumba. Amikor az édesanyám újra férjhez ment és elköltözött, végleg kettesben maradtam a nagyanyámmal. A nevelőapám egyébként, aki szintén parasztember volt, és aki hat évet töltött tényleges katonai szolgálatban a hadifogsággal együtt, amikor végleg hazajött, Kántor Sándor, a híres fazekas-népművész műhelyébe került. Apám sok mindent eltanult az öreg mestertől, tűzálló edényeket, egyszerű kancsókat készített. Egészen addig ebben a műhelyben dolgozott, amíg a helybéli téglagyártól nem kapott egy olyan ajánlatot, hogy szegődjön oda fűtőnek. Ez igen jó foglalkozás volt akkor, mivel így könnyebben tudta átvészelni az ötvenes éveket. Jól jött ez a foglalkozás nekem is, mert mindenhová őt írtam be gondviselő apának, aki ilyenformán munkásember volt, munkáskáder.
1950-ben, amikor leérettségiztem, zöld volt előttem a lámpa az érvényesülésre, abszolút lehetőségem volt mindenre mint munkáskádergyereknek. A lehetőségek azonban korlátokat is jelentettek, egyszerűen azért, mert a hatalom birtokosai feljogosítva érezték magukat arra, hogy rendelkezzenek velem mint a nép fiával.
Két hajlam jelentkezett nálam már középiskolás koromban. Egyrészt a politika iránti vonzódás, az írás révén megnyilvánuló önkifejezési vágy. Másrészt sokat és jól rajzoltam. Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, felvételiztem is, de nem értesítettek arról, hogy milyen eredményt értem el, hanem átirányítottak a szegedi bölcsészkarra, mégpedig orosz szakra. Közölték velem, hogy erre van szüksége a népi demokráciának, és ezt vegyem így tudomásul. Csakhogy én ezt nem tudtam tudomásul venni, s mint ahogy az később kiderül, én bizony a magyar–történelem szakon kötöttem ki. El kell mondanom, hogy igen erősen vonzódtam a Parasztpárthoz. A Parasztpártnak volt egy ifjúsági szervezete, az EPOSZ nevet viselte. Nos, a karcagi Parasztpárt nagyon erős volt, nagy taglétszámmal és sok értelmiségi fiatallal rendelkezett.
Egyetemi társaim különböző irányokban mozogtak. Voltak, akik a Kommunista Párt ifjúsági szervezetébe jártak, voltak, akik a szocdemes fiatalság köré tömörültek. A mi Parasztpártunknak nagy székháza volt, ahol minden héten volt valami rendezvény. Pestről jártak le országos hírű politikusok, művészek előadást tartani. Emlékszem, nagy élményem volt, amikor először jártam Budapesten, mégpedig úgy, hogy elhatároztuk: mi, karcagi EPOSZ-osok, május 1-jén felvonulunk Budapesten. Természetesen jelmezünk is volt, vezérünk pedig Veres Péter. Karcagi nótákat énekelve vonultunk a tribün előtt, ahonnan ő integetett nekünk.
Nos, a lényeg az, hogy én ebben az irányban indultam el: korán találkoztam a népi írókkal, akik nagy hatással voltak rám. Rengeteget olvastam, Németh Lászlótól Féja Gézáig, Illyéstől Tamási Áronig. Az utolsó évekhez, amelyeket a középiskolában töltöttem, már a kommunista diktatúra kialakulása kötődik az emlékezetemben, tehát a kommunista hatalomátvétel és a Rákosi-önkényuralom kibontakozása. Láttuk már tisztán, hogy mi a különbség a Veres Péter által megálmodott paraszti jövő a „bogárhátú tanyákkal”, és a Rákosi rendszere által megvalósított „paraszti demokrácia” között. Az életünk bizonytalan lett. Majd ’56 novemberében írom le ezt a reménytelenséget, amit már akkor érezhettem, csak még nem tudatosan megfogalmazva.
Az egyetemmel kapcsolatosan feltett szándékom volt, hogy általa vagy a révén majd valahol a zsurnalisztika tájékán találjam meg érvényesülési lehetőségeimet. Olyan társakat találtam ott, akikkel később sorsközösséget vállaltunk. Amikor már eldőlt, hogy az évfolyamon hárman készülünk az újságírói pályára, felerősödött a kapcsolat Papp Zoltán, Németh Ferenc és Örsi Tóth László nevezetű fiatalurak között.
Annak ellenére, hogy remekül éreztük magunkat a kollégiumban, rá kellett jönnünk, hogy még a falnak is füle van, az ablaknak is szeme van… Úgy segítettünk magunkon, hogy elindultunk a városba olcsó albérleti szobákat keresni, és szépen sorban kiköltözködtünk.
A diploma megszerzése után én a békéscsabai lapot választottam. Nem tudom már, hogyan, de valószínűleg segített nekem a döntésben az is, hogy a Békés megyei Jókai Színház akkor nyitotta meg kapuit – 1954 ősze volt –, és én színikritikus szerettem volna lenni.
Érdekes, hogy mi hárman, barátok, mennyire különbözőképpen éltük meg a forradalmat. Amikor ugyanis kitört az őszi vihar, Papp Zoli felköltözött a padlásra, és amikor vége volt, Zoli leköltözött, visszament a szerkesztőségbe, és csinálta tovább ott és úgy, ahogy abbahagyta. Ezzel szemben Németh Feri belekerült a forradalom első vonalába. Németh Feri bele is került a nagy szegedi perbe, ahol a másodrendű vádlottat ki is végezték, Kovács Jóskát. Feri barátom öt évet harácsolt össze magának. Aztán valami ládagyárba került dolgozni, hosszú időn keresztül. Végül a Reform olvasószerkesztője lett.
Hogyan is lehettem én akkoriban újságíró? A káderezés azokban az években nagyon alapos volt, mert teljesen azon múlott, hogy megkapja-e az illető a megpályázott állást, vagy sem. Ez a bizonyos káderezés már az utolsó évben elkezdődhetett. Ezt arra alapozom, hogy a félév felé közeledvén többször hivatalosak voltunk egy-egy beszélgetésre. Kiderült ezeken a tárgyalásokon, hogy például tanári kart akarnak frissíteni a Rendőrtiszti Főiskolán, és a kiszemeltek köztünk vannak. A következő kört a Külügyminisztérium „csinálta”, mivel a külföldi képviseletek személyzetét ugyancsak friss káderekkel akarták dúsítani. De ugyanez történt a jogászokkal, az orvosokkal is, nemcsak a bölcsészekkel. Minden fakultáson ez volt az eljárás. Engem bizonyára azért választottak ki, mert a káderminősítésem anyám második házassága révén – mint az már említettem – igen jó volt. Egyszóval megvolt a helyem Békéscsabán, a Viharsarok Népe kulturális munkatársa lettem. Darvas József aláírásával a papír is a kezemben volt, Darvas József volt akkor a népművelési miniszter, hozzá tartozott a sajtó.
Megérkeztem Békéscsabára felvenni a munkát, de mivel nagyon korai volt még az idő, kerestem egy újságosbódét a Fő téren, és megvettem a Viharsarok Népét. Elszörnyedtem a primitívségén. Aztán a megadott időpontban bevonultam a megyei párbizottság épületébe, az úgynevezett pártkatedrálisba, mivel akkoriban a lapok szerkesztőségei ugyanebben az épületben üzemeltek. A főszerkesztő egy Máté László nevű hírhedt pártfunkcionárius volt. Nagyon vonalas pasas volt. Ilyennel eddig én még nem találkoztam. A primitívség és a bolsevik gőg sajátos elegye volt, akinek emberi gyöngéitől sokat szenvedtem. Mintha postás lett volna a foglalkozása, mindenesetre az ő helyettese, bizonyos Cserei Pál, aki nekünk ádáz ellenségünk lett a forradalom alatt, cipészsegéd volt Szarvason. Az első utunk nem a munkatársakhoz vezetett, nem a rovatvezetőkhöz, hanem Frank elvtárshoz, az első titkárhoz mentünk. Vele nem sok dolgunk akadt, mert őt hamarosan – valószínűleg – a Szovjetunióba vitték, és csak néhány év múlva tért vissza Békéscsabára: az MSZMP egyik vezére lett ’56 után.
Közölték velem, hogy a kulturális rovat cakli-pakli az enyém. Nehéz volt rövid idő alatt ismeretségekre szert tenni, és a megye kulturális életébe bekapcsolódni, de elkövettem mindent, hogy ez sikerüljön. Hamarosan ismeretségi körömhöz tartozott Kohán, aki Gyulán élt száműzetésben. Írtam is Kohán monumentális alkotásairól. Aztán Orosházán megismertem Kerti Károlyt, a grafikust. És persze Féja Gézát, aki Békéscsabán élt. Ami Ovidiusnak Tomi, Mikes Kelemennek Rodostó, az volt Féja Gézának Békéscsaba, több mint tizenegy esztendeig. A vele való ismeretség nagyon nagy szerepet játszik a továbbiakban. Ettől kezdve én, a huszonhárom éves fiatalember, az ő szárnyai alatt nevelkedtem. Amikor Géza bácsinak bemutattak a Vavra cukrászdában, mely Géza bácsi törzshelye volt, már olvasott tőlem kritikákat, tárcákat. Tanácsokat adott, s figyelmemet olyan dolgokra irányította, amelyekről az egyetemen mi nem is hallottunk. Nem volt olyan hét, hogy legalább háromszor nem ültünk volna le a Vavrában, de volt úgy, hogy minden este. Ekkor még csak egy szűk baráti kör volt körülötte. Bár Géza bácsi tartózkodó volt és vigyázott, mégis mindenfelől megfigyelő akciók irányultak feléje. Ehhez a kompániához tarozott egy Iványi Gergely nevű tanárember és Tímár Máté is, akik komoly szerepet játszanak majd a forradalomban.
1956 októberének forradalmi napjaiban a viharsarki nép – érthetően – várta Féja Géza szavát. A fővárosból – főleg a rádión érkező – zavaros információk káoszában mindenki tisztábban szeretett volna látni. Ezeknek a napoknak szinte minden órájában volt látogatója Féja Gézának.
Néhány mondattal, úgy érzem, kötelességem idézni Féja Géza szellemét és emlékét, különösen ilyen zaklatott időkben. Zimonyi Zoltán 1989-ben leírta egy újságcikkében, hogyan került városunkba Féja Géza… Püski Sándor menekítette ide a fővárosból a szervezett politikai indulatok elől, 1945 márciusában. Azt állította róla ugyanis – teljesen megalapozatlanul – az egyik újság, hogy kétszáznál is több munkaszolgálatos haláláért felelős, s népbírósági eljárást követelt Géza bácsi ügyében a szerkesztő. Várnai Zseni, meglátva őt az utcán, lefasisztázta. Féját tehát végzetessé váló atrocitások fenyegették Pesten, annak ellenére, hogy nem követett el népellenes vagy háborús bűnöket, melyek miatt felelősségre kellett volna vonni. Erről aztán hivatalosan is nyilatkozott a nyomozóhatóság. A szellemi élet egy része azonban nem fogadta ezt el. Megfosztották az írói hivatástól, száműzték a szellemi életből.
Így lett számára Békéscsaba, amely akkor még átmeneti menhelynek tűnt, évtizednyi száműzetés színhelye. De ő nem érezte magát száműzöttnek a városban. Talált értelmes, a közösség javát szolgáló feladatot: 1945. május elején megkezdte a Békéscsabai Városi Könyvtár szervezését, melyet 1945 júliusában már meg is nyitottak. Összegyűjtötte a környék elhagyott kastélyaiból a barbár pusztítás után megmaradt értékes könyveket. Helyi baloldaliak, kommunista és szociáldemokrata vezetők álltak ki mellette, saját országos központjukkal szemben, s védték meg a rendőri zaklatásoktól. Ezt a tiszteletet és védelmet az 1937-ben megjelent Viharsarok című szociográfiájának köszönhette, amely többiek között Békés megyéről szólt: feltárta e táj népének rettenetes szegénységét, nyomorú sorsát, s a kibontakozás útját pedig a demokratikus és gyökeres társadalmi fordulatban jelölte meg. Békéscsabán ismerték a valódi Féja Gézát.
Várták tehát ezekben a napokban logikus helyzetelemzéseit, okfejtéseit és következtetéseit, melyek gyakran órákon belül igazolódtak. Egy alkalommal ismerőseinek szélesebb köre kereste fel, majd arra kapacitálták, hogy tevőlegesen is kapcsolódjon be a helyi forradalmi események alakításába. Válasza – azt kell mondanom – fennkölt volt.
– Karácsony vigiliáján – mondta – nekem az ötvenhatodik gyertyámat gyújtják, már nem lehetek néptribun. A sors más utat jelölt ki számomra, azon kell mennem. De tudom, mivel tartozom a csabaiaknak, hiszen nekik köszönhetem, hogy nem voltam hontalan a saját hazámban. Készülök kilépni az évtizedes hallgatásból, első szavam az övék lesz…
Így is történt, de erről majd később.
Tehát 1955–56-ban vagyunk, ezekben a különösen vészterhes években. Igyekeztem magam képezni, ismereteimet gyarapítani, ahogy csak tudtam. A helyi Újságíró Szövetségben Szolcsányi Ferenc foglalkozott a fiatal tollforgatókkal. Közénk tartozott Obersovszky Gyula is Debrecenből, és ha jól emlékszem, ő is a megyei lapnál volt kulturális munkatárs. 1955-ben aztán végeszakadt az átmeneti enyhülésnek. Keményedik a diktatúra, ott, a Viharsarokban túlságosan is. Bármerre jártam a megyében, éreztem, mennyire feszült minden, mennyire növekszik az ellenállás a fennálló rendszerrel szemben: Szeghalmon, Sarkadon, Orosházán, Dobozon vagy Eleken, mindegy. Igaz, inkább az értelmiségiek körében volt érezhető, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni. Az életszínvonal rettenetesen mélyre süllyedt, de a Viharsarok Népe című lap tele volt ennek az ellenkezőjével.
Mondanom sem kell, hogy én voltam az egyetlen párton kívüli a házban. ’55-ben már úgy könyveltek el, hogy erre a fiatalemberre rá vagyunk szorulva, szükségünk van rá, nem mutat ugyan „politikus” arculatot, de talán nem ártalmas. Hát, ebben nagyot tévedtek. Elvégeztem a szerkesztőségben a munkát, ahogy elvárták tőlem, de valódi életemet egy másik körben éltem.
Már nem emlékszem pontosan, hogy ’55 vége volt, vagy ’56 eleje, amikor Békéscsabára került Győrből egy Kiss Béla nevezetű fiatalember, rovatvezetőnek. Aktuális rovatnak nevezték ezt a területet akkor, és engem áthelyeztek hozzá. Emberileg is vonzódtunk egymáshoz. Éreztem, hogy rajtam keresztül szeretett volna bekerülni abba a körbe, melynek vezetője Iványi Gergely volt, s főhadiszállása a megyei TIT. Iványi Gergely a helyi leánygimnázium latin–magyar szakos tanára volt, nagyszerű ember. Ő adott nekünk külön helyiséget, ahol a Féja Géza-féle társaság hetente többször találkozott, egy demizson bor mellett. Ezek a beszélgetések nem jelentettek feltétlenül politizálást, sok másról is szó esett, nőkről, sportról stb.
Ehhez a körhöz tartozott akkor már Fekete Pál tanár is, aki a Megyei Forradalmi Tanácsnak lesz majd az elnöke. Itt, ebben a TIT-ben alakult ki az a szellemiség, az a közösség, amely azután készen állt arra, hogy a forradalom eseményeit helyileg kibontakoztassa és összefogja úgy, hogy annak még egy elcsattant pofon se legyen szégyenfoltja. A Viharsarok hatalmasságai a személyi kultusz évtizedeinek szégyenletes versenyfutásában országosan is az elsők voltak. Sehol sem múlták őket felül kíméletlenségben. Így aztán érthető, hogy amikor mi az akkori lapunkat, a Viharsarok Népét olvastuk, nyomát sem leltük annak az „enyhülésnek”, ami az országban már nagyon sok helyen érezhető volt – a sajtóban is. Bármennyire is csendőrködött a kommunista párt agit.-prop. osztálya a sajtó fölött, nem tudta útját állni a reformtörekvéseknek.
Mi volt nálunk, Békésben ez a reformtörekvés? A Megyei Írószövetség összejövetelén tisztújításra került sor. Ott voltam, jelen voltam. Természetesen ki voltak jelölve azok a személyek, akiket a kommunisták funkcióban akartak látni, nem őket választották meg. Azok kerültek a vezetésbe, akik azonosították magukat a Petőfi Kör nézeteivel, Déry, Háy nézeteivel. A Megyei Írói Munkaközösségnek – ha jól emlékszem, ez volt a pontos neve – én is tagja lettem. A város különféle értelmiségi körei – elsősorban a műszaki értelmiségi – bátorságot merítettek a megyei írók vitáiból. De nemcsak ők, hanem a jogászok, a színészek, a pedagógusok is. Iványi Gergely bácsi kigondolta, hogy a budapesti, szombathelyi és más vidéki értelmiségi találkozók mintájára, ő is összehoz egy gyűlést. A Balassi Kultúrházat választottuk ki erre a célra, és meghívtuk előadónak a Nagy Imre Körhöz tartozó Újhelyi Szilárdot. Ő akkor a Filmfőigazgatóság vezetője volt. Úgy alakult a dolog, hogy Újhelyi Szilárd nem tudott lejönni. Széll Jenő érkezett meg helyette, aki a Népművelési Intézet igazgatóhelyettese volt. A Losonczi Géza és Friss István között lezajlott, Szabad Nép-beli sajtópolémia részleteit elevenítette fel. Ott voltam én is a gyűlésen, és megbeszéltem Kiss Béla rovatvezetővel, hogy ennek az ankétnak tudósítás formájában meg kell jelennie az újságban. Én felvállalom és megírom, az ő dolga az, hogy bele is kerüljön a lapba. Nem telt el egy hét sem, amikor húsz-huszonöt fiatal értelmiségi, a DISZ-bizottság békéscsabai tanácstermében hosszú eszmecsere után úgy döntött, hogy beválasztanak engem a megyei Petőfi Kör vezetőségébe. Ezekben a hetekben, talán szeptember végén, megeresztettem egy kéthasábos cikket, melynek az volt a címe: „Mikor?”. Ebben igen éles támadást indítottam a képzetlen, primitív párt- és tanácsi vezetők ellen, akiknek a kulturális életben meghatározó szerepük és ellentmondást nem tűrő parancsszavuk volt.
Már októbernél tartunk, a szerkesztőség munkatársi gárdája egyre markánsabban kettéválik. Végül a főszerkesztő, Cserei Pál – a kommunista érzelmű újságírók nyomására – hatalmilag vetett véget a vitának az én személyem és írásom elmarasztalásával. Ekkor azonban énreám már nagyon sokan hallgattak Békéscsabán is, és a megyében is. Közismert, elfogadott ember voltam.
A Pártbizottság agit.-prop. osztálya ezekben az időkben különböző cselekhez folyamodott annak érdekében, hogy a fővárosból érkező reformújságok standra kerülését megakadályozza, nehogy azoknak kezébe kerülhessenek, akiknek ezeket szánták. Ilyen volt elsősorban az Irodalmi Újság. Az ezzel kapcsolatos aggályaimat október 23-án írtam meg a Viharsarok Népében.
Másnap óriási izgalom volt a szerkesztőségben, Pesten forradalom van… A főszerkesztő és néhány munkatárs állította, hogy ez a fasiszta csőcselék ellenforradalma csak… Nem volt vitás, hogy Békéscsabán is megmozdulás lesz. Mi fegyveresen nem indíthattunk volna el semmit, mert fegyverrel nem rendelkeztünk. Akkor még nem tudtuk, hogy a pártszékház, a pártkatedrális tele van fegyverrel. Ezek után nem írtunk egy sort sem. A főszerkesztői csapat meg állandóan a pártbizottságra futkosott, ahol „K-vonal” kötötte őket össze a pártközponttal. Innen állítólag Nógrádi Sándor üzent nekik, hogy senki nincs a fedélzeten, csak egyedül ő. És hát: „Védjétek a pártot!”. Az újságíróknak meg azt adták feladatul, hogy menjenek ki a megyébe, és keressenek, gyűjtsenek olyan személyeket, akik elítélik a budapesti fegyveres fasiszta csőcselék harcát.
Amikor 25-én bementem a szerkesztőségbe, nem akartam hinni a szememnek: golyószóró állt az íróasztalomon, s egy-egy katona ült az én, illetve a kolléganőm székén. Benyitottam Kiss Béla szobájába, ahol hasonló látvány fogadott. Emlékszem, elfutottam Féja Géza bácsihoz, s beszaladtam a TIT-be is. Féja Gézát én mindennap megkerestem ezekben a napokban, ő nemigen mert otthonról kimozdulni. Géza bácsi megjósolta, hogy nagy robbanás lesz. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy: „Gyerekek, vigyázzatok, ismerjük a Viharsarok népét, az elnyomás erejét, nehogy nagy tragédia legyen!”
A békéscsabai forradalom meghatározó napja október 26. és 27. volt. Az események a színészektől indultak el. Ekkor már én magam is főleg a színészekkel tartottam a kapcsolatot: Füzesi Ottóval, Bíró Jóskával, Stefanik Irénnel, Kovács Marival stb. A dramaturg Kaskötő Pistával, aki később a forradalomban jelentős szerepet vitt, nem rokonszenveztem. Talán azért, mert Moszkvában tanult, mert olyan továrisos volt a modora. Aztán ott volt Szerencsi Hugó, Apor László. Igen jó barátságban voltam az ügyelővel is, aki futárkapcsolatot tartott a színészekkel. 26-án este a Jókai Színháztól, a Színészklubtól indult a társaság, nemzetiszínű lobogóval, jelszavakat skandálva. Kifejezték azt az érzésüket, hogy nemcsak szolidárisak a pestiekkel, hanem azonosulnak is velük. Megjegyzem, hogy ez a felvonulás a kijárási tilalom ellenére szerveződött.
Aztán október 26-án már olyan pesti egyetemisták is jöttek haza Békéscsabára, akik szemtanúi és résztvevői voltak az eseményeknek – például Hrabovszky Laci –, akik arról beszéltek, hogy csak diáksrácokat és melósokat láttak a barikádokon, és hogy az oroszok lövik Budapestet. Ezen a felvonuláson a résztvevők először a 101-esek Emlékművéhez mentek, amely az egész forradalom szimbólumává vált. Ez az obeliszk egy árokba volt elföldelve, ahova az ötvenes évek elején a megyei tanács analfabéta elnöknője ásatta el, s akivel szerették volna kiásattatni a meggyalázott emlékművet, de persze ő köddé vált, ahogy ez szokásos volt akkoriban.
Igazán nagyszabású a következő nap volt, október 27-e. Ekkor nyomtatták ki a forradalom 16 pontos követelését, mely lényegében hasonló volt a pestiéhez. Ezen a napon határozták el, hogy megalakítják minden üzemben és vállalatnál a munkástanácsokat. Nálunk, a szerkesztőségben ez már egy nappal előbb megtörtént. A Viharsarok Népe munkatársai titkos szavazással választottak ki négy embert, aki a szerkesztőség további irányítását, a lap szellemiségét meg fogják határozni. Köztük voltam én is. Én nem tudom most megmondani, hogy akkor munkástanácsnak hívtuk-e magunkat, de a későbbiekben ezt az elnevezést használtuk.
Nos, visszatérve, a forradalmi központ még mindig a Színészklub. Füzesi Ottó színművész lépéseket tett a tekintetben, hogy ki kellene szabadítani a politikai foglyokat a gyulai börtönből. Utcai hangszórók harsogták folyamatosan, hogy délben nagygyűlés lesz a Kossuth-szobornál: a Forradalmi Tanács békés úton kívánja elérni a nép követelését. Bejelentették, hogy a hadsereg és a rendőrség átállt, a nemzeti megmozdulás mellett van. Miközben a hangulat euforikus volt, megérkezett Füzesi Ottó, a Gyuláról kiszabadított politikai foglyokkal. Hatalmas termetű, szép szál férfi volt Füzesi, a mellkasán keresztben géppisztoly, karján nemzetiszínű szalag. A foglyok nem tudtak megszólalni. Később valaki bejelentette, hogy az ÁVO kezében már nincs fegyver, mert leszerelték őket békés módon, a helyi parancsnokságukon. Közben a tömeg követelte, hogy Fekete Pál tanár legyen a Forradalmi Tanács vezetője. Ez Feketének majdnem az életébe került, halára ítélték, de „csak” életfogytiglant kapott.
Hirtelen lélekszakadva rohant be Széll Laci, a mikrofon elé állt, és bejelentette, hogy Romániából Magyarország felé katonai alakulatokat csoportosítanak át, és ezt megakadályozandó, kéri azokat, akik készek erre, meg egy kicsit értenek is az ilyesmihez, csatlakozzanak, mert teherautókkal indulnak rögtön Lökösházára, és felszedik a síneket. Mondanom sem kell, hogy rengetegen beszálltak ebbe az akcióba.
Békéscsabán tehát október 27-én zajlott le az igazi, nagy forradalmi megmozdulás, amely azt jelentette, hogy a megyében is vége lett a kommunista hatalomnak.
Hittük mi!
A békéscsabai forradalmi napok atrocitás nélkül zajlottak le lényegében, és mégis, 1986-ban, amikor az 1956-os forradalom harmincadik évfordulója volt, a megyei KISZ valamelyik vezetője, pártideológusa azt prédikálta, hogy Molotov-koktéllal és lövöldözéssel fogadtuk az oroszokat, és több szovjet katona áldozatul esett.
Semmi nem igaz belőle! Semmi sem!
Ez idő alatt a szerkesztőségben is zajlottak az események. Ebben a válságos periódusban a Forradalmi Tanács oldotta meg a gordiuszi csomót azzal, hogy betiltotta a Viharsarok Népét, az MDP lapját, az elmúlt diktatórikus tizenkét év „párt-szócsövét”. Kaptam egyúttal egy üzenetet a Forradalmi Tanácstól és természetesen Fekete Páltól, hogy ők létrehoznak Kossuth Népe címmel egy új lapot, „szálljak be a szerkesztésbe”. Így is történt. Társaimnak felvetettem, hogy a Forradalmi Tanács lapja mellett nem készítenénk-e egy független lapot is? Nagy volt a lelkesültség, a Forradalmi Tanács is egyetértett az elgondolással. Október 30-án kezdtünk dolgozni, ekkor jelent meg a Kossuth Népe első száma. Aztán mi négyen, akiket pár napja megválasztottak munkástanácstagoknak, felkerestük a Forradalmi Tanács elnökségét, hogy új lapunkhoz megkapjuk az engedélyezési okiratot. Felvetettem nekik, hogy a nyomda feletti rendelkezési jogot hivatalosan is ruházzák ránk. Ezekkel az engedélyekkel a kezünkben birtokba vettük a megszüntetett Viharsarok Népe szerkesztőségét meg természetesen a lapnyomdát. Gyűjtöttük az anyagot a Független Újság – ez volt a lap neve – első számához.
Ekkor már komoly orosz csapatmozgásokat lehetett észlelni, ezekről is adtunk tudósítást. Én pedig megírtam azt a bizonyos „Kis Nép, Nagy Nemzet” című cikkemet. Megjegyzem, hogy közben még a kommunisták megkíséreltek egy puccsot, de a hatalomváltás szerencsére csak néhány óráig tartott.
Mi pedig készültünk a következő lapszámra, mert a Független Újság napilap lett volna, de csak akkor tudtunk megjelenni, ha volt papír. Megjelentünk november 1-jén, 2-án és 3-án, de 4-én már nem juthatott ki a lap az utcára. Az ok – sajnos – közismert.
Október végének és november legelejének néhány győzelmes és csendes napján hozzákezdtek a pártok a zászlóbontáshoz. A Petőfi Párt Tímár Mátét küldte a Viharsarokba, hogy keresse meg a régi parasztpárti vezetőket, és ők is bontsanak zászlót. Én a Petőfi Párt felé orientálódtam mindig is, oda húzott a szívem, valósággal bálványoztam a népi írókat. Tímár Mátéval a Csaba Szállóban vacsoráztunk és beszélgettünk, Máté beszélt a pesti forradalmi eseményekről, én meg csináltam belőle egy interjút, amely a november 3-i számban jelent meg. Kétségkívül, az interjú rezüméje az volt, hogy a magyar forradalom nem más, mint egy hősköltemény. Ekkor hangzott el – október 31-én este – Féja Géza a Viharsarok Népéhez intézett szózata, az akkor debütáló Békés megyei Szabadság Rádióban. Erről a békéscsabai rádióról is érdekes és érdemes volna beszélni: amatőrök működtették ezt is, mint ahogy máshol is az országban, ezekben a hetekben.
Féja Géza beszéde így hangzott: „Polgártársaim! Magyarok! Tudatom Békés megye népével, hogy a Duna völgyében csoda történt: nemzet született! Hálát adok az egyetlen és igazságot osztó Istennek, hogy megérhettem ezt a napot. Századok óta viaskodik a magyar költő a nemzethalál rémével, a »nagy sírral, hol nemzet süllyed el…«, századok óta vártuk a Küldöttet, a nemzet megváltóját, aki visszarántja a magyart a sír párkányáról, és a világosságra vezérli. Hiába vártunk, kétségbeesésünkben önmagunkat és nemzetünket marcangoltuk. A mellem verem! Kishitűek voltunk, mert íme, a várt történelmi hős helyett egy ifjú, nagy nemzet jelent meg az utcán, a barikádokon, a magyar sors, a magyar történelem véres mezején. Régi forradalmaink Dózsa, Rákóczi, Kossuth nevéhez fűződnek, a most folyó forradalomnak a főhőse azonban nem egy lánglélek, hanem maga a lánglelkű nép. A mellem verem! Magyar szalmalángról beszéltünk, és nézzétek: tüzünk bevilágítja a Földet. A magyar név ma szerte a világon a legmagasabb emberi rangot jelenti.
Soha a történelem folyamán nem volt még ennyire egy test, egy lélek ez a nemzet. Ott a barikádokon, a pesti utcán, véres nemzeti zászlók alatt tudta meg mindenki, hogy mi a feladata, nem kellett parancsszó, nem kellett biztatás, ha valaki elesett, öten nyomultak helyébe. Ugyanúgy összeforrva egy testként, egy lélekként kell őriznünk a forradalom vívmányait, és egy csipetnyit sem szabad elalkudnunk a magyar forradalom igazából.
Vérben és kínszenvedésben született a megújhodott magyar nemzet, amint vérben és kínszenvedésben születik a kisded. Igazát magyar életek ezreinek vére pecsételte meg. Testvéreim! Halott hősök lelke figyel minket. Legyünk hűek hozzájuk, örökségükhöz, különben nem vagyunk méltóak a magyar és az ember nevére. A fegyverek végre elhallgattak, most a béke ideje következik. A béke harca semmivel sem kisebb, semmivel sem könnyebb, mint a fegyvereké volt. Dózsa György óta vagy vérbe fojtották, vagy elsikkasztották az igazi magyar forradalmat. Polgártársaim! Most éljük sorsunk legnagyobb próbáját: ennek a forradalomnak győznie kell, mert akik hősök és igazak voltak a harcban, azok lesznek a békében is.
Polgártársaim! Ti ismeritek az életemet. A ti szenvedésetek, elnyomottságotok, megalázottságotok tett íróvá engem. Tizenegy esztendeje pedig nem a kevés kiváltságosok sorsát éltem, hanem egy voltam a megtaposott milliókkal nyomorúságban, szorongatottságban, kitagadottságban. Mégsem érzek személyes bosszút senki iránt. Sohasem törekedtem rangra, hivatalra, méltóságra, most sem törekszem. Gyarló és esendő vagyok, az én szenvedéseim eltörpülnek a magyar forradalmárok emberfeletti nagysága mellett.
Arra kérem régi bajtársaimat és Békés megye egész népét, hogy őrizze, védje a forradalom vívmányait. Se jobbra, se balra ne térjünk le a forradalom útjáról! Mi nem akarjuk visszaállítani az úri Magyarországot, de Rákosi és Gerő rémuralmát sem. Testvéreim! A mi kezünket nem szennyezheti be vér. A mi lelkünket nem terhelheti nemtelen cselekedet, személyes bosszú aljas indulata.
Békés megye népe! Hallgassatok a Forradalmi Bizottságra, mely forradalmi szívvel és felelősséggel irányít bennünket ezekben a sorsdöntő napokban. A nemzeti egység most lett élő valóság. Szélesre tárt karral várunk minden jóakaratú, tiszta szívű és megtisztuló magyart, aki vállalja a forradalom ügyét és fegyelmét. Hallgassatok ránk! Álljatok egyenrangú polgártársként, testvérként mellénk!
Ide, magyarok!”
Féja Géza nem a maga hangján szólott a Viharsarok népéhez, szózatát Stefanik Irén, későbbi Jászai Mari-díjas színésznő olvasta be a rádióban. Féja Géza az adással egy időben már útban volt Budapest felé egy páncélozott járművön, hogy a Petőfi Párt irányító testületében elfoglalja helyét Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Veres Péter, Püski Sándor, Sinka István, Keresztury Dezső, Remenyik Zsigmond és Szabó Pál mellett, és hogy átvegye az Új Magyarország című lap főszerkesztését.
A páncélozott járművet Budapestről küldték érte, s olyan sietséggel kellett útra kelnie, hogy néhány perce sem jutott a csomagolásra. Ott maradt mindene…
Ezután évekig nem járt Békéscsabán… Minden személyes holmiját, ruháit, könyveit, kéziratait Sebestyén László – a Petőfi Párt ifjúsági vezetője – szállította titokban Budapestre, 1957 elején.
Féja Gézával a következő években számos alkalommal találkoztam Budapesten. Nem felejtette el a várost. Békéscsaba sem felejtette el őt.
Vasárnap, november 4-én, tudjuk, mi történt az országgal. Az oroszok itt is összelőttek mindent, behatoltak a nyomdába is, rácsaptak lapunkra, a Független Újságra is, úgyhogy csak véletlenül maradt meg néhány példány. November 4-ére virradó éjszaka megállt a házunk előtt egy Pobeda, pártbizottsági emberek szálltak ki belőle, és felszólítottak, hogy szálljak be, megyünk a szerkesztőségbe. Hát, ott én voltam már az utolsó. Mint kiderült, a kommunista főszerkesztő, Cserei Pál terelte össze a társaságot. Együtt volt újra az eredeti régi gárda, forradalmárok és ellenforradalmárok… A Cserei persze bujkált az egész forradalmi időszak alatt. Pártbizottsági főmuftik jöttek, és kihirdették, hogy vége a pünkösdi királyságnak. A párt él, a párt harcba indul a tömegek megnyeréséért, a pártnak lapra van szüksége, és most lehetőséget kapunk a hibák kijavítására. Mi azonban azt mondtuk, hogy nem szegődünk zsoldba újra, soha tollat a kezünkbe nem veszünk.
Cserei, a főszerkesztő kegyetlen bosszút állt rajtunk, elsősorban szegény Kiss Bélán. Közben egyik sztrájk követte a másikat, és a mi munkástanácsunk – még létezett – követelése az volt, hogy a hazug pártsajtó mellett és nem helyette jelenjen meg a forradalomban született lap, a mi Független Újságunk. Valahogy úgy gondoltuk, nem kell törődnünk azzal, hogy nincs engedélyünk, indítsuk meg a lapot illegálisan. Fogalmaztunk egy röplapot erről a szándékunkról. A nyomdászok, jó barátaink, ezt egykettőre kinyomtatták. Mire az újságért mentünk, a röpcédulákat eltüntették, mivel a pártlap munkatársai akciónkat felderítették. Nos, mi azért csináltuk a lapot, és hetenként kétszer meg is jelentünk. A december 6-án lezajlott békéscsabai tüntetésről, amelyen harmincezer ember jelent meg, természetesen én írtam a tudósítást. Bár egész decemberben szerkesztettük a lapot, állandóan borotvaélen táncoltunk.
A Békés Megyei Népújság címen újraszerveződött egykori Viharsarok Népe folyamatosan támadott minket. Januárban még kétszer meg tudtunk jelenni. Január 12-ére volt kitűzve a fiatalkorú Mányai Erzsébet és társai statáriális tárgyalása és kivégzése Békéscsabán. Pontosabban a tárgyalás három napon keresztül tartott, az ítélethirdetés és kivégzés volt 12-én. Nyilvánvaló volt, hogy mit fog írni erről a Független Újság. Így hát minket 11-én óriási apparátussal leptek meg pufajkások, karhatalmisták, oroszok és a pártbizottsági emberek. Feldúlták a szerkesztőségi szobákat. Minket akkor még nem tartóztattak le. De mindazok, akik ebben a Független Újságban aktívan közreműködtek, 1989-ig egy árva nyomtatott betűt sem adtak közre.
Én pedig elmentem az oktatási osztályra, és azt mondtam az osztályvezetőnek: Lajos, az újságírói pályám bevégeztetett. Ha tudnál nekem egy katedrát adni, akkor megélhetéshez juttatnál. Szabadkígyóson kaptam egy magyartanári állást, itt húzódtam meg egy jó hónapig.
1957 márciusában aztán rám verték az ablakot egy hétvégi éjszakán. Nem nagyon találgattam, kik lehetnek az éjjeli látogatók, számítottam rájuk. Két rendőr meg egy nyomozó tódult be, házkutatást tartottak, szétdúltak mindent. Aztán indulás ki, a békéscsabai éjszakába. Akkor hirtelen valaki mögöttem azt mondja: „Állj!” Megdermedtem, mert a hang tulajdonosában Kukk Imrére ismertem, arra az emberre, aki még a Viharsarok Népe szerkesztőségében a pártrovat munkatársa volt, s akivel komoly nézeteltéréseim voltak. Aztán elindultunk megint, és beértünk a hírhedt ÁVO-s laktanyába, ahol egy röpke pillantást vethettem még az összevert költőre, az akkor Gyulán élő Simonyi Imrére.
Majd megálltunk, vártunk, és én arra gondoltam, hogy aki ide kerül, annak kár volt megszületnie…