S. Benedek András

Itthontalanul

Kilépsz egy ajtón s már nem vagy otthon.
Átlépsz egy határt és nincsen hazád.
Nem vár Őshaza, a kincses Orhon
Végleg bezárta kristály-kapuját.

Átkelhetsz folyón, hegyen, mocsáron,
Vezethet ünő vagy bármi vad,
Nem lehetsz otthon ezen a tájon.
Ez a te néped. S nem értik szavad.

Az égből a mélybe épülő Bábel
Köreit róva, sárban és porban,
Nincs ki elhaló hangodra rálel.
A szavak szép boltíve beroppan.

Nincs Ararát. A süllyedő bárkán
Kígyó szisszen, hörren a vadkan,
És az iszapból támadó sárkány
Karmai közt vergődünk riadtan.

Itt, e végképp megbolydult kasban
Darazsak hódolnak a heréknek,
S a bomlott földön tomboló gazban
Virág virít, hullakék beléndek.

Itt vagyok hát. Útszéli kereszten.
Kezem s lábamon a vér felbuzog.
Vénülő varjak károgják vesztem:
’Hová lett kardod, vérted, virtusod.’

Nyílnak a sírok, lángot vet a dögkút,
Felizzik a föld s az árdeli hold is.
Vár a régen beszántott földút,
Visz a csonkolt szarvú unikornis.

Mert hol csontjaink a határpóznák
Mienk ez az árva, gyomverte föld,
Mienk e sokszor elperelt ország,
Mit kiontott vérünk megjelölt.