Az Operaház fantomja

avagy hol vannak a Ferencsik Jánosok?

    Hol vannak a Ferencsik Jánosok? És hol vannak az Otto Klempererek? És hol vannak a Mahler Gusztávok? És hol vannak a Failonik? És hol vannak a Tóth Aladárok? És hol vannak a többiek, sokan, sokan? Sorolhatnám a neveket, az Operaház vezetőit, főzeneigazgatóit, művészeit, akik mind világhírűvé rangosították dalszínházunkat, zenekarát…
    Hol vannak? Sehol. Senkik vannak. Tapasztalatlanok, szürkék, jelentéktelenek, középszerűek, a nagy elődökhöz képest árnyékaik sem, gyenge utánzatok. Álemberkék a szakmában. És az Opera agonizál. Elherdálunk olyasvalamit, ami nemzeti kincs, fölbecsülhetetlen érték, már-már fogalommá vált örökségünk, büszke bizonyíték a nemzetközi opera-zeneművészetében. Operaházunkat számon tartották, jegyezték – jó, kitűnő árfolyama volt – a többi rokonintézmény közt, szívesen jöttek ide világnagyságok, mert itt fellépni, énekelni, táncolni rangosított, azzal a megbecsüléssel, rajongással, amit kaptak a zeneértő, operakedvelő közönségtől. Valami különleges élményt jelentett fellépni az Andrássy úti palotában, mely maga is építészeti remekmű. Ennek az épületnek történelme, hagyománya, különleges atmoszférája volt. Karaktere, egyénisége, varázslata, az ember úgy lépett be ide várakozással, mint valami szentélybe, a muzsika szentélyébe. És most – mint sok minden, de elsősorban a kultúra – áldozat szinte megalázottan, megtűrve a működésképtelenség határán. Áldozata olyasvalaminek, ami sok országban lehetetlenség volna. Önpusztító, megalázott állapot. Nincs pénz, semmire sincs elegendő – megszokhattuk már. Minden többi szemfényvesztés, szélhámosság, hazugság gyönyörű magasztos elvekbe, magyarázatokba burkoltan. A kontraszelekció diadalával. A művészet árucikk. A piac megöli a szépséget, az értéket. A piac erodál, denudá1. A szellem világa sötétben botorkál, tapogatózik…
    Még soha, soha nem volt ilyen helyzetben az Operaház fennállása óta.
    Sohasem! A történelem furcsa groteszk fintora: a diktatúrákban sem érte a zenét, a művészetet, az opera műfaját (opera intézményét) ilyen sokk, mely paralizál. Megbecsüléssel, legalább értékmegőrzéssel kiemelten fontosnak tartották, a kormányzat és társadalom egyaránt. A kultúrától soha nem vontak el annyi támogatást, mint most, hogy szinte életképtelenné váljék, vagy ahogy magyarázzák, racionalizálják, megreformálják… Szép szavakkal kísért megszorítások… Akik részt vesznek ebben a felelőtlen játékban, az opera művészi színvonalának csonkításában, vállalniuk kell a következményeit és ódiumát. Az utókor (és a jelen) ítéletét. Az ilyen kultúrafaló reformok, melyeket a pénz kizárólagossága irányít, felelőtlen, tipikusan dilettáns piacgazdálkodás, nincs erkölcsi, művészi, emberi hitele, fedezete. Hazardírozás, eredménye művészeti káosz, perspektívátlan, elsorvasztja a lényeget: a pénz függvénye a művészet, kiszolgáltatottja, rabszolgája. (Még egyszer: annak idején az „állambácsi” törődött a művészekkel, valahogy biztonságban érezhették magukat, mindig volt, kellett hogy legyen annyi pénz, hogy tisztességesen működjék például az opera, hírnevéhez, kvalitásához, méltóságához méltóan. És ez így természetes, így volt rendjén. Mindenütt, mindig. A művészet nem szatyingolás, nem portfolió, nem marketing, nem lehet úgy kezelni, mint valami kamatot, befektetést, részvényt, üzleti tranzakciót, hiányt, bevételt, vétel-eladást. Mert a művészet szent. Egy kissé minden fölött áll. (Mint az orvostudomány, tudomány…) Az emberi tudat legnagyobb, legnagyszerűbb megnyilatkozása. Az istenek, univerzum ajándéka. Ne kupeckedjünk vele. Ne alacsonyítsuk le holmi piaci nívóra…
    Ma tántorog az Opera. Elbocsátásokkal, leépítésekkel, szűkítéssel, torzításokkal. Ígéretek közepette. Jövő nélkül. Siváran, szürkén, ostoba koncepcióval, koncepciótlansággal. És egyre zsugorodik, süllyed önmaga mocsarába. Valóban, mintha az Operaház valamilyen fantomja munkálna. Szegény Opera, amelyről annak idején Brahms azt mondta, hogy az itteni Don Juan-előadása jobb, mint a bécsi operáé.
    Budapesti Opera: csodálatos produkciók, emlékek háza, tárháza, mely versenyképes volt a párizsi, bécsi, prágai, berlini és a többi operával. Budapesti Operaház: akik itt énekeltek, debütáltak, tanultak, azoknak szinte belépőt jelenthetett ez: a továbblépésre, a milánói Scalába, a Metropolitanbe…
    Budapesti Opera: hány kitűnő, világhírű énekesünk bölcsője: Pataki Kálmán, Svéd Sándor, Koréh Endre, Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Basilides Mária, Báthy Anna stb., stb., stb. Az énekművészet óriásai.
    Budapesti Opera: fénykorok, dicsőség. Furtwängler, Kleiber, Failoni, Ferencsik, Lehár, Strauss… karmestertitánok…
    Budapesti Operaház: a nemzet egyik zenei Kohinoor-gyémántja. Bartók-, Kodály-, Dohnányi-bemutatók. Premierek. És micsoda repertoár: 10, 20, 30, 40, 50, 60, 70, 80, 100 mű. Verdik, Puccinik, Wagnerek, Donizettik, Rossinik…
    Budapesti Opera: fáj kimondani…
    Ki felelős mindezért? Kicsoda, hogy idáig jutott?
    Petrovics Emil, a nagyszerű muzsikus, kiváló zeneszerző, koncepciózus művészeti igazgató és a tehetséges, hatalmas tapasztalatokkal rendelkező Szinetár Miklós is megelégelte azt a vircsaftot, ezt a hatalomért mindenre hajlandó jelenséget, opportunizmust, szellemi megadást, ezt a szellemi prostitúciót, kemény, ostoba nagyravágyást, koncepciótlanság csimborasszóját, ezt a tönkretételre, megfojtásra, elnémításra való hajlandóságot. Hallgatásra. Mert az opera elnémul majd. Hangját veszti. Elvegetál. És a közönség is elfordul tőle.
    Ki a fő-fő felelős mindezekért? Nemcsak én kérdem.
    Nem szavak kellenek. Frázisok. Blablabla…
    Nem hangzatos szavakra van szükség. Mert mindez fantomgondolatoknak tűnik a valóságban, valóság helyett. És valakinek el kell majd számolnia a történelmi felelősséggel. Mentőövet az Operának, a kultúrának, a zenének, irodalomnak, művészetnek.

Ébert Tibor