A yorkshire-i copfos Übermensch

A Szerelmem nyara című film kapcsán

    Thomas Manntól, Prousttól, Musiltól régóta tudjuk, hogy azonos neműek gyermek-, kamaszkori barátsága olykor távolról sem olyan ártatlan, mint azt a felnőttek hinni szeretnék, a fizikai vonzódás, az erotikus felhangok pedig örökösen mozgásban vannak a háttérben. A magyarra tökéletesen le nem fordítható – My Summer of Love címet viselő filmben mindez látszólag hatványozottan így van, Mona esetében mégis sokkal inkább egy magányos lány megértő társ, valódi emberi kapcsolat utáni vágyakozásáról van szó, mint leszbikus szerelemről. A film hősnője egyértelműen Mona, a tizenöt éves kamaszlány, az ő szemével, rajta keresztül látjuk a többi szereplőt: Rickyt, az autók hátsó ülésének királyát, Philt, a nagy testvért, aki miután letöltötte rablásért és verekedésért kirótt börtönbüntetését, buzgó keresztényként tér haza, s végül Tamsint, a gyönyörű, elkényeztetett úrilányt, aki úgy sétál be Mona életébe fehér lován, mint a herceg, szép ruhákkal, finom ételekkel és a közös menekülés ígéretével csábítva a nyári napokat cigarettázva, sörözgetve töltő árvát.
    Míg a film Mona szemszögének megfelelően ellenszenvvel, ironikusan mutatja be a hatalmas keresztet ácsoló Phil és köre vakbuzgóságát, a rendező, Pawel Pawlikowski néhány jelenet erejéig bibliai utalásokkal árnyalja a kissé közhelyesre, felszínesre sikeredett képet. Tamsin egy érett almát harapdál unottan, mielőtt elcsábítaná, bűnbe vinné Mona bátyját, megtestesítve ezzel a férfit a Sátán nevében megkísértő asszony archetípusát. Ugyanakkor az Ördögűző című, filmtörténeti klasszikussá vált horror megszállott kiskorúját bravúrosan utánzó Mona zseniálisan oldja fel az erőltetettség veszélyét rejtő Sátán-motívumot.
    „Franciaországban a szenvedélyből elkövetett bűnöket megbocsátják” – jegyzi meg Tamsin, miközben példaképéről, Edith Piafról mesél Monának, aki pedig jó tanítvány. Ahogy a korábban hallott Nietzsche-tant is – „Isten halott” – még azon melegében odavágja a bátyjának, Tamsin minden szavát megjegyzi, annyira, hogy az még önjelölt mesterét is meglepné – meglepi. Pedig a film számtalan finom humorral fűszerezett jelenetének egyikében a műveltségét fitogtató, copfos lány még annyira bízik saját behozhatatlannak vélt fölényében, hogy félvállról dobálózva Shakespeare, Wagner és Freud nevével az Übermensch-elméletről is beszél. Tamsin saját különlegességét próbálja igazolni mindenáron, be akarja bizonyítani felsőbbrendűségét a külvilágnak, s a cél érdekében éppúgy felhasználja Nietzsche filozófiáját, mint sírógörcsökkel hitelesített képzelgéseit nővére haláláról. Mint a Boldogságtól ordítani sikeres írónője, aki dührohamot kap, amiért soha senki nem erőszakolta meg, Tamsin is mindennél jobban vágyódik a nagy, tragikus élmények után, amelyek kiemelhetnék őt az átlagemberek sorából, és egyes pillanatokban szinte maga is elhiszi, hogy a testvére tényleg meghalt anorexiában. A tettetés, önmagunk és mások becsapásának a témája a társadalmi korlátok áthághatatlanságánál is központibb helyet foglal el a film témavilágában. Mona szemében ez a legfőbb bűn, a régi, agresszív Philt kívánja vissza, imádkozó bátyját pedig képmutatással vádolja, és a csábítási jelenet után újra öntudatára ébredő Phil is ugyanezzel a váddal űzi el a bibliai sorokat kántáló gyülekezetet a házból. Ahogyan a férfi viselkedésére reagál, a harag és a csalódottság kitörései Monánál előre sejteni engedik, hogy miféle végkifejletre számíthatunk, amikor Tamsin végre színt vall.
    A kisvárosi lázadás, a közösen elkövetett kamaszos csínytevések Mona bőrére mennek, bátyjával való kapcsolata végképp tarthatatlanná válik, és Ricky szeme elé sem kerülhet többé anélkül, hogy ne kellene jelenettől tartania. A lánynak nincs már vesztenivalója, és Tamsin ott követi el a legnagyobb hibát, hogy ezt nem veszi számításba. Tévedése következményeit nem kerülheti el, az erdei katedrálisnál visszavedlik azzá, ami mindig is volt. A gőgös, büszke, emberfölötti ember hirtelen csak egy szánalmas, csapzott kislány lesz, aki iskolai egyenruhájában trágárságokat kiabálva próbálja megőrizni elveszett felsőbbségét, míg Mona ügyesen kimászik a vízből, és vissza sem nézve elindul az országúton az ismeretlen felé – magabiztosan és felnőtten.
    A lengyel származású Pawel Pawlikowski dokumentumfilmekkel kezdte pályafutását. 2001-ben első nagyjátékfilmjével, az Utolsó menedékkel elnyerte a legígéretesebb angol pályakezdő rendezőnek járó BAFTA-díjat, melyet a brit Oscarként szoktak emlegetni. Már ebben a munkájában is együtt dolgozott a Philt alakító Paddy Considine-nel, aki az Amerikábanból és a Non-stop partiarcokból lehet ismerős, valamint Ryszard Lenczewski operatőrrel, aki a napsütötte erdőkből, aranyló mezőkből, lányarcokról készített közelikből, dombtetőről fényképezett városképekből lenyűgöző látványvilágot teremtett a Szerelmem nyarához. Pawlikowski karrierjében fontos mérföldkő a Helen Cross regénye alapján készült dráma, hiszen a legjobb angol filmnek járó Korda Sándor-díjjal tüntették ki a 2005-ös BAFTA-gálán. A film azonban nemcsak a rendezőnek hozta meg az elismerést, a két fiatal színésznőre, a Tamsint alakító Emily Bluntra és a Monát megformáló Nathalie Pressre is érdemes lesz odafigyelnünk, különösen, hogy Press már a Wasp című Oscar-díjas rövidfilmben is bizonyította tehetségét.

Janecskó Katalin