Minden anyag egy másikban van, és ott akar valamit

A VII. szentendrei performance-fesztiválról

    Idén augusztusban ismét megrendezték az immár hagyománnyá vált szentendrei performance-fesztivált. A rendezvénysorozat ez évben két társrendezvénnyel is kiegészült. Az összművészeti találkozó az azt megelőző hét vasárnapján kezdődött a Manófesztációval, ahol tehetséges tizen- és huszonéves fiatalok mutatták be performance-aikat. Nagy örömömre azt tapasztaltam, hogy vannak még fiatalok, akik mernek újszerűt és szokatlant alkotni, csakhogy tevékenységük igen szűk körben ismert. Alig-alig található olyan produkció, amely az egymásnak megmutatáson túl tudna lépni. Annál boldogabb voltam, mikor megtudtam, hogy néhány itt előadott produkciót megismételnek majd a hétvégén.
    A fesztivál másik társrendezvénye a csütörtök estétől szombatig tartó Nemzetközi VJ Konferencia és Workshop, ahová külföldről jöttek meghívott vendégek. Az eseménysorozatot a szombat esti parti zárta, mely a közben elkezdődött performance-fesztivál miatt a Városháza udvarán kapott helyet. A konferencia főszervezője szerette volna, ha szorosabb kapcsolat alakul ki a különböző országok DJ-i és VJ-i közt, mivel hosszú távú célja a művészi szinten is űzhető igényes DJ-zenék oktatási szintre emelése.
    Több hónapos előkészületek után péntek délután végre megkezdődött a VII. Nemzetközi Kis Magyar Performance és Nehézzenei Fesztivál. A megnyitót követően az eseménysorozat az udvaron tradicionális jazzkoncerttel (Step By Step) indult, majd ugyanitt egészen estig további koncertek következtek, többek között fellépett a Frank Zappa Emlékzenekar, melynek célja névadójuk életművének hiteles tolmácsolása. Ezt követte a Lopunk együttes, zenéjükben a Dead Kennedy, Clash, Stranglers, Sex Pistols és Ramones számait véve alapul. Ezután a „kínpadon kicsi-erős gyönge-nass biztos-bizonytalan, de mindenképp igazságos zenei dísszemle”, az Energomat.
    A nap második felétől a közönség performance-előadások közt csemegézhetett. (Ezeket különösen azért tartom fontosnak, mert az alkotó ilyenkor kitágítja a műalkotás kereteit, s ezáltal próbálja meg lebontani a képzőművész és előadóművész, mű és alkotó közötti falat.) Az előadások három helyszínen folytatódtak az épületegyüttesen belül. A Performance udvaron, a Romszárny színházterén és a Csőszínpadon. A meghívott előadók több nemzetiséget képviseltek; a legendás Bizottság együttes tagja, fe Lugossy László és művésztársa, Szirtes János Magyarországot, Monika Günther és Ruedi Schill Svájcot, Helge Hinteregger, aki Sőrés Zsolttal dolgozott együtt, Ausztriát.
    Szombaton a Sajnos Batár, a helyi fiatalok kedvence kezdte a sort. Este a Performance udvaron Szathmári Botond és Szécsi András Élet a halál küszöbén című előadása volt látható. A Titanic Rituális Performance Színház képviselői hajmeresztő bátorságukkal színezték előadásukat. Csirkefejre emlékeztető álarccal beleültek egy tojásba, majd maszkjaik ledobása után az őket segítő két lány lezárta a tojást, felvette álarcát, s alágyújtott a tojásnak. Szimbólumhasználatuk széles skálán mozog, fakírtechnikáikat magas szintre fejlesztették, ezzel is segítve saját gondolataik kifejezését, mely szerint helytelen, hogy az ember születése óta különféle szerepek maszkjait viseli, s ezáltal kényszerűen belebújik a temporalitásba (innen a tojásba bújás értelme).
    Az este folyamán néhány művészfilm is látható volt, s ezzel teljesült a szervezők régi álma: mindenki azt vetített, amit akart. Később „digitális sámánvibrációt” szólaltatott meg Gaál József Munkácsy-díjas képzőművész, majd Tabula Rasa címmel egy vizuális akciót láthattunk Bánki Ákostól és Valkó Gyulától.
    Talán a fesztivál legfurcsább előadása volt BMZ (Baji Miklós Zoltán) és TSZ (Timkó Szabina), egy magyarországi házaspár hátborzongató performance-a. Az egész előadás különleges rituáléként értelmezhető, mely BMZ metélkedésére épült. Ez elsősorban mentális jellegű volt, s a művelet szakrális lehetőségéből kiindulva építette fel hipotézisét a lemetszett bőrdarabka, a tulajdonképpeni DNS chip lehetséges sorsáról. Már órákkal előtte lehetett valami rejtett zaklatottságot érezni a levegőben, ami az emberek várakozásából, a témától és magától az előadástól való félelmükből, megrökönyödésükből és előítéletükből fakadt. BMZ hét éven át készült erre az egyszeri és megismételhetetlen produkcióra, edzve testét és szellemét. Ebben támogatta őt felesége is, aki azon kevesek közé tartozik, akik átláttak a puszta borzalmon, amit a metélkedés szertartása okozott, s észrevették, hogy ez messze túlmutat e földi léten. Van valami a fizikai, a valósnak hitt lét mögött, ami azt befolyásolja. BMZ előadásainak fantasztikus volta abban áll, amit ő maga is megfogalmazott Angyalkor2don című könyvében: „az előadások közben általam kibocsátott és visszabocsátott lélek, életerő hullámoztatása, gigantikussá növelése és csökkentése révén belülről rezegtetem meg a lélek húrrendszerét. Legalábbis így hiszem.”
    Az utolsó napon lépett fel a közismert ef Zámbó Happy Dead Band, mely a schopenhaueri hármas egység (szerelem–élet–halál) megbonthatatlanságát hirdeti. Koncertjeiket gyakran fűszerezik performance-jellegű produkciókkal. A később következő Ufó Büfé előadása szintén érdekesnek bizonyult. A zene és a vizuális kommunikáció elemeit ötvözték improvizatív játékaikkal.
    Sajnálatos módon egy kisebb hiba folytán elmaradt a Bada Dada Tábor előadása. Mégis sikerült úgy alakítania a körülményeket, hogy a nézők semmit se érzékelhessenek a hibából. Improvizációival teljesen elbűvölte közönségét. Az egyik pillanatban a földre vágta magát, a másikban már egy fekete függöny mögül nyújtogatta a kezét, ahová „kivonult” az „őt ostromló” közönség elől, s eközben folyamatosan konzultált a szervezőkkel, megoldódott-e a probléma. Sokan hitték, ez maga az előadás, és jókat kacagva dőltek hátra székükben. (Badát másnap délben láttam újra. Ott ült bőröndjeivel a szentendrei HÉV-állomás egyik félreeső padján. Már mindenki hazament, a fesztiválnak helyet adó épületet visszaállították eredeti állapotába, ő valahogy mégis ottfelejtette magát tegnapról, ugyanabban az elvarázsolt hangulatban, melyben a színpadon volt.)
    Utolsóként következett a Sandokans, a három fiatal szentendrei fiúból álló, indiai hangvételű zenét játszó zenekar, majd a Fénylő puhanyomat című előadás. Ez utóbbi élő videoklipként jellemezhető, hiszen a formák (egy kb. 200 kg-os férfi hasa) és a színek (a hasára felvitt és belemasszírozott festék, illetve az őt keretbe foglaló fehér vászon) adták az alapját.
    Szokás szerint mindhárom nap városszerte fellelhetőek voltak a TÁJÉK Tájművészeti Csoport akciói, melyekben a fiatal tájépítészekből álló művészeti csoport az Environmental Art elemeit ötvözte a performance műfajával. A Rakéta Csoport spontán fellépéseivel lepte meg a városban sétáló gyanútlan embereket.
    A Romszárnyban tekinthették meg a látogatók a 2005-ös szentbékállai művésztelep alkotásainak hagyományos fényképészeti eljárásokkal készített kísérleti jellegű munkáit.
    Az egész rendezvénysorozat alatt látható volt a NEOFOTON Kortárs Fotóprint Kiállítás, amely „a művészeti kifejezések, a műfajok és technikák világának állandóan változó, nyughatatlan voltát tanúsítja: azt, hogy a kép-fogalom korántsem állandó jelzőkkel és jellemzőkkel leírható, hanem mindig valami újat kereső és újat teremtő, megfoghatatlan jelenség”.

Láncos Sára