„A természet változatosságát nem lehet felülmúlni”
Z. Réti Márta kiállítása a Zuglói Plébánia Pincegalériájában
Ma már nemcsak galériákban, múzeumokban, de kórházakban, kávé- és teaházakban is találkozhatunk kiállításokkal. A művészet egyre közelebb kerül a hétköznapi élethez, mindennapjaink részévé válik.
A Pincegalériában immár hetedik éve rendeznek kiállításokat, s most Z. Réti Márta festőművész természet- és tájképeit ismerhették meg a látogatók.
A művész nem egységes, egy tematikára épülő kiállítási anyagot hozott, hanem ízelítőt kaptunk szinte a teljes „repertoárjából”: olaj és főleg a kedvenc, a pasztellképek Kőszeg és környékéről, Veszprém és a Balaton területéről, az Alföld tájairól, valamint csendéletekből. Mintha egy magyarországi vidéki körúton lennénk és nyugodtan nézelődnénk, merengve a békés tájon, a legelésző állatokon a természet szépségein túravezetőnkkel, Z. Réti Mártával. Képein ritkán látunk emberalakot – visszatérő témái: lovak, napraforgók –, de mindig, mindenhol ott érezzük vagy látjuk az ember keze nyomát a megművelt földeken, a felépített kis pajtákon, pincéken, falvakon.
Bár mindig valós táj ihleti képeit, nem puszta másolatokat látunk, a festő értékrendje, látásmódja tükröződik a kompozícióban, e szerint örökít és ragad meg egy-egy pillanatot, az ő szemén-lelkén keresztül nézünk egy jelenetet az adott látványból. A lényeg bennünk van, a nézőkben, a művészben, az emberekben. Mit veszünk észre, mit jelent nekünk vagy mit érzünk például a Hazafelé 1. című képet nézve? A falusi életmód eltűnését sajnáljuk, esetleg eszünkbe jut gyerekkorunk, nagyszüleink, vagy inkább az, hogy mi hogyan bírnánk ki ilyen környezetben? Mit élnénk meg ott, abban a pillanatban? Mit élünk át ezt a képet nézve? Bevonja a nézőt az ábrázolt pillanatba, utazhatunk vele lélektől lélekig, hiszen a festő impresszióit közvetítik.
Bár eredeti foglalkozása nyomdai retusőr, Z. Réti Márta több technikát is kipróbált már, és hat éve rendszeresen fest. A művészet részben tanult folyamat, de a témaválasztása ösztönös. A természet ad ihletet munkáihoz.
Egészséges képek: ezek a helyszínen vagy vázlatok után készült alkotások egyhangulatúak, nyugodtak, líraiak, kiegyensúlyozottak. Megállítanak, időt adnak és pihentetnek minket. A felszínen: „csak egy tájkép”. Mélyebben: tanító képek. Az ember és a természet kapcsolatáról vallanak, empátiára és toleranciára intenek az élőkkel, a természettel, az élettel szemben. A gyökereink megtalálására és harmóniára törekedni a környezetünkkel. Mert a természetben nyugalmat és felüdülést találhatunk. Kommunikáló képek: a néző kívül, a táj, flóra és fauna belül… És rejtetten az ember: a tolmácsoló, közvetítő festő és a képen ábrázolt tájat megváltoztató „láthatatlan” emberek között.
Érzékeny kompozíciók, lágy színkezelés. Őszinte, egyszerű kifejezésmód. Némi játékosság, kíváncsiság jelentkezik a „sorozatképeknél”: a téma kibontásának érdekében eltérő technikai megoldásokat is alkalmaz, például a háttér széttördelésével vagy élénk, szubjektív színkezeléssel, így kissé elvontabb képek is születnek, ilyen a Kék csődör, ellentétben például a Legelőn Nemesvámoson című alkotással.
Z. Réti Márta mindig megmarad a realitás talaján, hiszen „a természet változatosságát nem lehet felülmúlni, érdeklődésemet a tájfestészet köti le, ez a csodálatos világ vonz” – vallja. Nincs két egyforma vagy hasonló kép. A lovas vagy napraforgós sorozatai más-más hangulatot sugallnak, s nemcsak eltérő hátterük vagy beállításuk miatt. A Napraforgós táj egyik kedvenc festőhelyén, Veszprémfajsznál, kétféle napraforgó-ábrázolást találunk, majd odébb a kék és vörös háttér előtti vázában élők. Színes-érzékletes képek, de tárgyiasak, nemcsak színhangulatra épülnek.
A magyar táj eredeti atmoszférája, éléskamrák, roskatag pincék, karámok tűnnek fel az elmúlás varázsával. Az ember nem romboló, hanem építő, a tájjal harmonizáló, abba belesimuló alkotásai, a figyelemmel alakított természetformálás. Kálváriadomb. A képtér nyitott, a művész megismertet hazánk elrejtett falvaival. Képzeletben tovább követhetjük a kis kápolnák útvonalát, melyek belesimulnak a tájba, a légbe.
Értékőrzése nemcsak a természettel együtt élni tudásra hívja fel a figyelmet, de ahogy az évek alatt változik a táj, úgy örökíti meg újra és újra, így mintegy „krónikása” ezeknek a kis falvaknak, tájaknak: A cáki templomnak Bozsok felől, az Erdei útnak Kőszegnél, a Három gráciának Jakabszálláson…
Némethy Andrea
művészettörténész