Beatköltő pillekönnyű tonnái

    Dömötör László Nehezék című kötete különös könyv. Az író negyedik verseskönyve. Ilyenkor az igazi költőnél jobbára kialakul már az a hang, az a modor, az a világlátás – az a verssé emelkedett, csak rá jellemző, az ő szavai által megsejtett csoda –, ami végérvényessé teszi a beérkezést. Íme, itt vagyok!
    Dömötör László viszont itt is van, meg nincs is itt!
    Állandóan úton van – innen a beatköltőkre (Ginsberg) jellemző rohanás és üvöltés. A talpa alatt ég az országút és a talaj, s ha meg lepihen (számtalan kedves és kedvetlen nő veti neki az ágyat vagy húzódik vele híd alatti templomokba), akkor is a továbbállás, a másikhoz való rohanás lehetősége izgatja. Karcos, keserű, fanyar, az éjszakák kurvás illatfüstjében eldohányzott ez a hang, s minthogy tulajdonosa fölöttébb énekelni akar, ének helyett köhög, fuldoklik.
    Reszelős hangon, a formára alig valamit adó, jobbára a gondolatritmus továbbvitelére s némelykori „megcsavarására” való gesztussal mondja a magáét – családról (legszebbek apa-versei), a fiatal szabadosság (nők, ital, éjszaka) szabadságnak képzelt futamairól.
    S mindig, minden helyzetben, étlen és szomjan, nappal és éjszaka, öntudatára eredten és mámorosan, szeretve és szeretetlenül, az öröm hajóján ringatva és megcsalva-megverve – a nőkről; az áldottakról, akik reggel – melegen hagyva az ágyat – fölteszik a kávét, a friss pirítós illatával bódítanak („Őszi dal”), s miközben forrón ölelnek, már máshol, más tájakon, más, megvigasztalásra váró férfiakon jár a képzeletük.
    Dömötör lírahőse, vagyis a saját személyéből karcsúsodott alak, a harapások, ölelések, csókok harcmezején kitüntetett, jól tudja, hogy azért szökdösnek el tőle – még küldeni se kell őket – imádottjai, mert ő is az a kicsapongó? megátalkodott? a bűnt csak a másikban (a másik combja közt) kereső vagabund, aki szívesen veti ki lovait legelni idegen mezőkre. Azt kapsz, amit adsz! – mondhatnánk neki, a szemébe durván (már ha a lírahősnek volna szeme), ha nem látnám – mindannyiunkat kaszabol az idő – öregedésének fázisait.
    Mert ebben a karcos, fanyar, a táncdalszerű „filozófiát” az argóval vegyítő, s megannyi parafrázissal (József Attila, Gabriel García Márquez, Mi Atyánk) incselkedő-sokkoló kavalkádban, a szerelmi nagyotmondások és tódítások férfigőggel erezett futamaiban ott a test hanyatlása is. Amit nem csupán a haj hullása, az izmok elernyedése, a hajdani bikákat sem kímélő megannyi prosztata-gond jelez, hanem a robbanó cselekvés helyett jelentkező, az idő múlásával megsokszorozódó vágy is. Lassacskán már nem lesz – reklámszövegre hajazva – „csúcs ez az érzés”, ám akkor is lesz élet, akkor is lesz dal, és megmarad – mert a költő törvénytábláin így olvasható – a „csúnyák vagy szépek” elemi erejű varázsa.
    A Nehezék, bár egy-egy könnyítő gesztus ellentmond ennek („fájjanak a percek, melyek nélküled múlnak”; „valóságvillanások révülete zsibbaszt”), határozottan – súllyal – igyekszik megállni a lábán. S ez pedig azoknak a költeményeknek köszönhető, amelyekben – bár nem megtagadva korai énjét – Dömötör visszavett egy kicsit a beathangból. Az egyszerűsödés óhatatlan gazdagodással járt. A költőnek a Pierrot-lét grimaszait itt se kellett levetnie (Az idomár és a bohóc; Az már a bohóc baja), s József Attilá-s hetyke modort sem kellett megtagadnia (Ha megnövök).
    A Nehezékben ezek az igazi nehezékek. Meg a szerelmet-ringyót elbúcsúztató Fohász I. No meg a Kapaszkodni körkörös viszonylagossága; hogy mégis csak az az érték, amire ráment a költő élete. Hogy a vágy és a képzelődés is lehet – mert az elérhetetlen utáni hit mozgatja –, a valóságnál égetőbb valóság, arra talán a kötet legszebb verse, az Apám bejárta Afrikát az élő példa.
    Ám Dömötör László nem volna az, aki – a Nehezék nehezékét menedzseri leleménnyel és türelemmel cipelő fickó –, ha veszni hagyta volna a lehetőséget. Szerencsére nem hagyta, és verseinek illusztrálására képzőművészeket keresett. A Nehezék, minden furcsasága ellenére, ettől lett szépségesen – egy mai tárlat szépségtonnáit hurcolva – súlyos könyv. Ötven vers – ötven grafika, ez az építkezés rendje. S az így összeállt tárlat akarva-akaratlan megemeli a költemények értékét is. Nem csupán azért, mert a kongeniális képzőművész – sok ilyen szerepel a könyvben – a líradarabokhoz (hangulati értékükhöz stb.) igazodott, hanem azért is, mert a vers, a beatdalként egyszerre ódon és mai szöveg, segített kiteljesedni egy teljesen öntörvényű, a grafikus életművére jellemző világlátást. Az „ihletadó” tehát fontos szerepet töltött be – megélénkítette kollégáinak fantáziáját.
    S ők – alázattal és jókedvvel – vették a lapot. S amit a költeményekhez – érzésben, világlátásban, filozófiában – hozzáadtak, az már a kortárs képzőművészet sokarcúságát jellemzi. Egyesek még alapműfajukat is odahagyták – a szarkasztikus Haris László és a vonallabirintus tudora, Lugosi Lugó László a fotót, a szegénység nyűgét rajzi komorsággal visszaadó Hadik Gyula a szobrászatot –, hogy segítsék eme különös látomássor kibomlását.
    Egyikük a konstruktivitás igézetében alkot (Sárkány Győző, Serényi H. Zsigmond, Aknay János), másikuk a figuralitás megszállottja (Tóth Ernő, Gaál József, Dréher János, Szyksznian Wanda, Für Emil, Gyulai Líviusz, Banga Ferenc), harmadikuk valaminő szürreális álom, a szexualitásban megtestesülő lélekvalóság (ef Zámbó István, Szerényi Gábor, Fe Lugossy László).
    S a jellé csupaszított grafikai kozmosz – akár a mértan szépségére alapoz (Sebők Éva), akár organikus hullámsort (Győrffy Sándor) vagy szimmetriára épülő önkifejezést mozgat (Varga Amár László) – ugyanannak az érzésnek: a versből kicsapó énkép világra nyitottságának a kifejezője.
    S mindez történhet a rajzi invenció által (Kovács Péter Balázs, M. Novák András, Csorba Simon), és úgy is, hogy fotóalapú montázs (Kováts Albert), több papír- és üledéksziget (Puha Ferenc, Somogyi György), kalligrafikus jellé töpörödő absztrakt figura-élmény (Wrobel Péter) a megjelenítés alapja.
    A Viszonylagos vers grafikai párja (Stefanovits Péter) filozofikus humorral van telítve; és az Utolsó fél szonettet (Luzsica Árpás), valamint az Ando dromot (Szemadám György) képpé emelő, líraian konstruktív vagy vagabund kártyafiguraként funkcionáló vízió is élményszerűen adja vissza a költő (és a véle csaknem azonos lírahős) gondolatvilágát.
    (Dömötör László: Nehezék. Móra, 2005)

Intenzív szépségkeresés

Részegh Botond grafikái a nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeumban

    Részegh Botond, a csíkszeredai születésű, ám a bukaresti Képzőművészeti Egyetem grafikus szakán végzett fiatalember tündökletes tehetség. Már huszonéves korára megkomponált, karakteres, érdeklődési irányát és vonzódását jól mutató – a jövőben föltehetően csak még jobban kiteljesedő – életművet mondhat magáénak. Román mestere, Mircia Dumitreşcu ösztönzésére – nemrég a vezetésével készült román József Attila-illusztrációkat is láthattuk (Közép-európai Kulturális Intézet) – a művészkönyvnek, a kis példányszámban megjelenő, a szöveggel egyenértékű grafikákat tartalmazó, műalkotásként is megálló unikumnak ugyancsak tudora.
    Egyetlen példa a sok közül ez irányú munkálkodására: rézkarcaival jelent meg Kányádi Sándor, a romániai, mi több: az egyetemes magyar líra jelesének több könyve (Függőleges lovak, Halottak napja Bécsben). Aki, akár grafikai álmodóként, a költészethez nyúl, annak éreznie kell a szavak mögöttesét. Hiszen a vers indította látomás már jóval több, mint irodalmias gesztus: a képzőművészet eszközeivel (Részegh Botond esetében a rézkarccal, a vaskarccal, a linómetszettel stb.) megjelenített világmagyarázat. A kép sugallta drámai feszültség – a grafikus bármely sorozatáról vagy egyedi lapjáról legyen szó – segít bennünket eligazítani a szépség (a szépen túli, nem föltétlen édeskés szépség), az igazság (az emberlétünket meghatározó igazságra való törekvés), a szeretet és hűség (magánélet, haza, közösség) dolgaiban.
    Ugyanakkor ez a karakteres, angyalokkal, ördögökkel, jóval és rosszal megharcoló, a fényt az árnyékkal mindig együtt mutató grafikusi leltár az önkifejezés legfőbb formája. Létmagyarázat. Úgy pontos, hogy egyszerre a valóságon innen is túli világot is mutatja. Nem a didaktikus, minden apró részletet kiemelő rajzi biztonság erejével – arra ott a fénykép! –, sokkal inkább a műalkotást esztétikai élményként elénk táró döbbenettel. Amelyben természetesen ott a rajzi biztonság is: a karaktereket külső és belső tulajdonságaikkal megérzékítő, vonalhálóiban és folthatásában kitűnő alakrajz.
    Csakhogy – mert az igazi művész sosem másol – az egész át van szellemítve. József Attila-i, dantei, düreri, picassói szóval: a valóság égi mását kapjuk. Amely – mert benne a művész, a szenvedélyes álmodó akár holtakat is föltámasztó ereje – mindig több, mint a látható valóság. A szem meglát, megtapasztal, és csak tőlünk – műveltségélményünktől, képi és filozófiai iskolázottságunktól, beleérző képességünktől – függ, hogy milyen mélységben értjük, és lelkünkre hat-e a grafikus látomása, világszemlélete.
    Részegh Botond technikai virtuozitásával, ellentéteket, jelképeket és szimbólumokat (angyal–ördög, fény–sötétség, mozgás–nyugalom, kereszt, korpusz, tükör) a minél pontosabb kifejezés szolgálatába állító eszközrendszerével el tudja érni, hogy grafikai lapjai lélektani hitelességgel adják vissza ez ember harcát, küzdelmét, a világban elfoglalt vagy ingékony (Elidegenülés) helyét. Szépségre való törekvése, ami nemcsak pompa, hanem lélektartalom is, azért megrendítő, mert látomás-sorozatában együtt van jelen szín, forma, érzésvilág, emberi és angyali test, bevillanó motívumok (kéz, fej, láb, út) ezere és „lámpák” (sötét és vakító fény) égi és földi sugárzása (Vázlatok a Maradéktalanul szép emberhez I–IV. című linómetszet-sorozat). Hadd jegyezzem meg: ennek az intenzív szépségkeresésnek – mert Részegh Botond konokul hisz az ember és a benne megnyilatkozó lélektükör igazának – folytatása is van. Az itt nem látható Angyal hétköznapjai I–V. (2004) drámai erővel visszhangozza a különféle próbáknak kitett ember megigazulását.
    Mert erről van szó: közelebb jutni énünk legjobb, legigazabb részéhez. Akkor is, ha mindennek nem – legtöbbször nem – a harmonikus megnyugvás, hanem a megfeszítettség az ára. (A Maradéktalanul szép ember befejező [IV.] grafikai lapján függélyes zöldes fénykévék „támasztják” meg a szentséges korpuszt.) Részegh Botond nagy hatású grafikai sorozata, a Valóság rabjai I–IX. (2003) – aqua forte tinta – az emberlét drámai foglalata. Rabok vagyunk, szabadok? Megítélés kérdése. Köt bennünket a föld – kör és háromszög alakú is lehet a glóbusz –, köt bennünket a megszokás, félelmeink és szüntelen rettegésünk terhe. Ám fölvillan előttünk a szabadság ösvénye is. Nem is annyira azért, mert az angyalt követve – szárnya húz bennünket – eljuthatunk a magasba vagy a mélybe (VII.). Hanem azért, mert a reáliáktól való elszakadást mindennél jobban széppé teszi a küzdelem. Részegh Botond ezt a madáchi gondolatot jelenítette meg a maga lenyűgöző grafikai eszközeivel. A fehér és fekete (világos és sötét) kontrasztjában – nem egy lapja szerint: présében – ott a test szenvedése. A vállalt – kibeszélhetetlen? – fájdalom mint a megigazulás felé vezető első lépcső? Csak ez értelmező lehet ilyen didaktikus. Ő képi módon: alak, fény, szín, szerkezet, motívumvilág arzenálját megmutatván – szárnyal. Szárnyal, vagyis teremt.

Szakolczay Lajos