A műfordításról, Jelinek ügyén-ürügyén

    Ottlik Géza és Géher István vett rá a hatvanas évek derekán, hogy műfordítással próbálkozzam. A német terep nagyon „be volt ülve” akkor, így sokkal gyengébb nyelvemből, angolból kellett: F. Scott Fitzgeralddal és Dylan Thomasszal kezdtem, mélyvíz. Azóta verseken kívül közel háromezer ívet, hatvan-hetvenezer oldalt fordítottam, sajnos, újabban nevetségesen csekély honoráriumokért. A műfordítás bérmunka, a díjnak legalább a mai pénz háromszorosának kellene lennie. Mivel értek valamit a vershez, sok költői művet is magyarítottam, legutóbb a Parzival 25 000 sorát. Még ugyanebben az utóbbi három évben két Virginia Woolf-regényt, Jelineket, néhány virtuóz angol-amerikai ifjúsági könyvet, sok egyebet, Poe-t, Süsskindet, fantasyt. Mindezt azért mondom el, mert e fantasztikus három évem után, és nem kell hozzá szokásos szigorúságom, hogy így mondjam: helyzetünk botránya, hogy csak jó szerencsém révén van munkám. Az, hogy „pornót” is fordítottam, nagy és jó dolog, bár hogy mi a „pornó”? Ötalakos kompozíciónál kezdődik, szerintem. Jelinek könyve nem porózusan pornó, hanem tömören randa. Nem szerettem. Nagy novella, regénnyé dúsítva. Hatalmas dicséretet kaptam munkámra a marosvásárhelyi „A hét”-től, a szokásos piszkálódás vagy elhallgatás jött itthon. Fő, hogy az Ab Ovo Kiadó, melynek már fordítottam korábban is Jelineket, szép sikert ért el a művel.
    Az engem műfordítóként érő piszkálódások nem komolyabbak, mint az a végtelenül ostoba felfogás, mely szerint én két „nagyot dobtam”, a Hamlet-kötetet és a Talált tárgyat. Nem szeretnék dicsekedni, de egész prózai igyekezetemet mások javára figyelmen kívül hagyja e nézet, meg azt a szerintem – bár nem mindenben rokonszenves ajkakról származó – bölcs megállapítást, hogy a „Hamlet”-em egy kezdő költő érett műve volt (szerintem is tele van zsengékkel), a „Tárgy” egy érett költő kezdő műve. Remélem, a művelt olvasó tudja, mi mindent írtam azóta, s nem a tankönyvkészítők nézeteit vallja. De így tulajdonképpen olyan díjversenyló vagyok, akit folyton hendikepekben akarnának indítani, megrakni hibáim nagy terhével, esélytelenné téve. Ennyit arról is, hogy „szépítek” a fordított műveken.
    Virginia Woolfot úgy „lekövettem”, mint a hegymászó, aki saját és társai életéért püföli be a függőleges falba a szögeket. Salingert, de újabban Melvin Burgesst, Rilkét stb. is a teljes, eszement hűség jegyében fordítottam. Voltak esetek, amikor a kiadó kért, változtatnék, jobbítanék. Volt, hogy éltem azzal a jogommal, melyre felhívnám a figyelmet. Ma a műfordítás már nem hazafias műfaj, nem ütés a szovjet rendszer kobakjára. Hanem van egy olyan kvóta, én nem tudom, tíz százelék, vagy mennyi, hogy annyi még ki is hagyható a fordított műből. Persze Dosztojevszkijnél ezt nem tenném meg, bár sok mai szerkesztő kihúzná a Karamazovok egyharmadát. Majd aki végigpróbálta utam egytizedét, jelentkezzék. De a kiadóval való belső egyezség dolga, mit hagyok ki, mit finomítok, durvítok, vonok össze, és így tovább. Nem szoktam ok nélkül belelantolni rangos világirodalmi szerzőkbe. Egyébként, az én eszményképeim egyike, Bartos Tibor is kapott kifogásokat.
    Az Ab Ovóval Jelinek-ügyben is példás és szép volt az együttműködésünk, anyagi panaszaim sem lehetnek, írófélének jobb, ha itt Magyarországon nincsenek is. Jelinek, ahogy erre az erdélyi elemző is rámutat, az érem egyik oldalát tárja oda, nem tisztázódott, feminista, baloldali vagy miféle beállítottságú regény ez a szent őrjöngés és vágtatás. Ami a könyv történetét illeti, elég lapos, ami a randaságait, hát, nem túl érdekes. A feladat iszonyúan nehéz volt, remélem, legalább az Ab Ovónál folytatódhat műfordítói pályám, ha nem is okvetlen Jelinekkel, de ha kell, vele. Amiért nem magam olvasom fel e szöveget: teljes visszavonultságom az oka; csak más mód le nem bonyolítható anyagi ügyekben szoktam személyesen ide-oda menni, vagy a piacra, a kocsmába. Mióta utolsó madaram meghalt, ez fokozottan így van.

Tandori Dezső

Elfriede Jelinek osztrák írónő (1946) a 2004. évi irodalmi Nobel-díj kitüntetettje.