Persze jó lenne a ragyogást…

    Persze jó lenne a ragyogást összegyűjteni, amely a finn költőből árad. Nemcsak a verseiből: önmagából is. De ő se tehet mást, szavakká bontja belső fényét. A fény nincs önmagában: képekké változik. A képek fákká, csillagokká, tájjá, emberi arcokká, madarakká. Igék nincsenek, vagy ha vannak, elbújnak a főnevek és jelzők mögé. Senkire nem illenek jobban Nemes Nagy Ágnes szavai, mint Nummira: „A líra szinonima-probléma.” Csak hát nála megjelennek és testet öltenek a lét szinonimái is. Egy helyen azt állítja: „A gondolkodást szívből megvetem s a fölcsigázó eszméket is gyűlölöm nagyon.” Ebből semmi sem igaz: csupa leheletfinom elmélkedés, tűnődés minden verse, akár önmagáról, akár szerelméről, akár Trákiáról vagy magyarországi élményeiről ír.
    Pátoszt nem ismer.
    A modern finn költészetben ez különben is ismeretlen. Lassi Nummi is arra figyelmeztet, milyen emelkedettek és ünnepélyesek, sőt retorikusak vagyunk mi, magyarok. Az ő verse egyetlen vonallal meghúzott rajz vagy végtelen zene. Két bátyja közül az egyik zeneszerző volt, a másik festő. Ő három istent is egyesít: a festőt, a zenészt, a költőt. A költői énje a legerősebb, legnagyobb, mint Brahma Visnu és Siva fölött a hinduista szentháromságban, a Trimurtiban. Kétféle verse van (D. H. Lawrence-től veszem át a fogalmakat): a kristályszerű és a plazmatikus, tehát a végletesen éles körvonalú és a szinte akadálytalanul ömlő. Az előbbire A kertek illata, a Tél, a Tizenkettedik elégia, a Fenyők, kristálydermedés vagy a Társaság, híd, táj a példa, az utóbbira a Concerto grosso, Chaconne sok részből álló modern szekvenciája vagy a Recitatív. Mindegy, melyik módon szólal meg, mert csak a lepárolt, áttetsző érzelmekről, képekről, benyomásokról és igen: gondolatokról tud (nem tehetségről és akaratról van szó!) beszámolni nekünk és önmagának.
    Lassi Nummi teljesen intellektuális vagy spirituális lírikus. A táj, a sziklák, a vizek, a nyír- és nyárfák csakúgy, mint a síkságok és vizek, éjszakák és nappalok, az ébredés és a tudat halála, az elalvás számára a szellem alakot öltése. Nem tudom elképzelni a természet nélkül. Nem átváltozik a természet lényeivé, növényeivé, állataivá, hegyei és folyóivá, síkságaivá – ő maga mindez. Nem létezik Lassi Nummi mint csak civilizált emberi lény. Mintha Spinoza híve volna: „Deus sive natura”. Egyszer elvittük Csoóri Sándorral őt és a finnországi svéd költőt, Bo Carpelant Hódmezővásárhelyre. Megmutattuk nekik, hogy forog a Nagyalföld peremén az utolsó pillanatig az egyre vörösebb nap. Carpelan csak nézett és hallgatott. Lassi Nummi leborult és imádkozott. Láttuk: a mágikus kultúrák szelleme támadt föl benne. Amikor fölállt, emlékszem, valamit akart mondani. De csak egy nagyon elharapott mondat sikeredett ki a torkából. Ez ő: az extatikus finn.
    Ilyen költőt fordítani?
    Mint a templomba, úgy léptünk be mindnyájan verseinek megszentelt falai közé. Nem tudom, melyikünk fohászkodott többet a Fölöttünkvalóhoz: Csoóri Sándor, Jávorszky Béla, Szopori Nagy Lajos vagy én, hogy ihletét magyarul is meg tudjuk közelíteni.
    Poeta sacer.
    Csak egyetlen idézetet:

„Hallgasd
ezt a dallamot,
e napok, e fű, e kövek dallamát.
Az emberek, a szavak, a tekintetek dallamát,
    a gazella, a tigris, a dámvad és pacsirta dallamát,
a folyamok dallamát, a sötét és csöndes szoba,
a messzi, elfelejtett illat dallamát.
A sötét szoba, a, meleg – jeges fényesség, erős emelkedő lépcsők
dallamát halljad, befagyó tengerek, összeroppant komphajók dallamát.
Halld kifeszített hidak, a megvalósulásban fölszabadult tett,
    a szépségbe hulló mozdulat dallamát,
az íj és nyíl, felhő és villám, a kőgörgeteg, visszhang
    – a vágtába kapó paripa dallamát.
Halld meg a magamegadás és dac, a szürke, hideg és kemény táj dallamát…”

    (Lassi Nummi: Lépj ki tükreidből. Európa, 1989)

Tornai József