Még mindig őrzöm azt a rózsaszínű büntetőcédulát, amit akkor tett a fiatal rendőrnő autóm szélvédőjére, amikor öt percre megálltam a Decatur street egyik boltjának kapuja előtt.
Csak átszaladtam a szemközti piacra valami friss gyümölcsöt venni, de annyira fújt a Mississippi felől a vízpermetet kergető szél, hogy visszamentem a kocsihoz pulóverért. Kifizettem a húsz dollár bírságot, felhúztam a nyitva felejtett ablakot, kerestem a kikötőben egy szabad parkolót, és gyalog vágtam neki a francia negyednek.
Szó szerint toronyiránt mentem, a Szent Lajos katedrálist megcélozva, amelynek kovácsoltvas kerítése előtt szamaras kordék várták a városnézőket. A park parázna virágoktól illatozott. A közelben hűs temető, vagy ahogyan itt mondják, a „halottak városa”. Innen csak néhány sarok, és hirtelen Mark Twain korabeli tornácos, aranyosan lepusztult külsejű faházak kísértek utamon a múló századok ködéből előbújva.
Nem volt könnyű a séta a híres Bourbon streetig, ahol az emberi és zenei kavalkádban elvegyülve hajolt rám az alkonyat. A dzsesszkocsmák özönéből csak átléptem a Canal streetre, az üzleti negyed felhőkarcolókkal szegélyezett főutcájára, és egyszerre kinyílt az égbolt, végre kaptam levegőt. Az egymáshoz érő ablakszemek halványan pislogtak, mint a távolodó csillagok. Elcsendesült már minden, a sötétben csupán néhány hajléktalan támasztotta a sikátorok falát, szájukban cigaretta parázslott, és taxisok vadásztak gyaloglásban elfáradt vagy lerészegült, óvatlan turistákra.
Lefényképeztettem hát magam búcsúzóul a kikötőben, hátam mögött a kivilágított Natchez kaszinóhajó volt a díszlet, a szépséges nőkkel telezsúfolt Savannah filmsorozat igazi sztárja. Beültem a bérelt kocsiba, és a Mississippi mocsaras deltáját merészen átszelő kecses autópályán robogtam tovább. Bele a végtelennek látszó semmibe, ahol a vízből kikapaszkodó fák között talán egykor Huckleberry Finn úsztatta ócska tutaját.