Öltek napja

    Jó napot kívánok! Az osztály feláll. A jó napot a „csókolom”-hoz képest hazugság, hisz boldog-boldogtalan gyerek a tanár bácsinak is, habár nem kezit-, ám csókolommal köszön, csak jelentéstételkor a hivatalosság végett jó napottal.
    Jó napot kívánunk – input a közértben, ki itt belépsz. Viszontlátásra – látni szeretnének még egyszer, miután a távozás hímes mezejére léptél. Output.
    Mindennapi kenyerünk máma megadva – csak egy nap a világ. Ma rossz napom volt. Bal lábbal keltem föl. Avagy fölkeltettek időnek előtte. Nekem példuelló, amikor valamelyik reggeli televíziós műsorba kell bemennem jópofizni, az már eleve rossz nap. Alvajáróként tengetem végig. A jónak induló napot bármi elronthatja. Egy affér, egy telefon, egy kéretlenül beköszöntő, bekövetkező kis fájdalom. A nap: romlandó termék. Fragile. Törékeny darab.

Óriás alka kipusztult 1844-ben (Pál János rajza)

    Ritka, hogy az ember lefekszik és azt mondja: na, sikerült ez a nap. Én is elrontottam a saját legszentebb napom. Nem sikerült. Szeptember elsejéről van szó. Tizenhat éve, jaj, tizenhat éve már, hogy 1989-ben emléknap gyanánt meghirdettem a vándorgalamb-napot. Az ember által kipusztított és általa veszélyeztetett fajok napját. 1914. szeptember 1jén kipusztult egy faj. Többnyire nem tudjuk, hogy egy faj mikor pusztul ki. Évek, olykor évtizedek is eltelnek, míg a bizonytalanságból bizonyság lesz: tényleg, igen – eladdig pedig „láttunk még”, „lőttünk még”. Az, hogy a vándorgalamb épp 1914. szeptember 1jén pusztult ki, azért tény, tény, tény s nem afféle vélemény, mert miután e napon a cincinatti állatkertben elhalálozott Martha, az utolsó vándorgalamb, többé senki emberfia nem lőtt, avagy látott ilyen csudát.
    Úgy véltem 1989-ben, hogy a vándorgalamb az ökológiai lelkiismeret jelképe lehet, kapcsolódva nagy spirituális elődjéhez, a Szentlélekhez, és nagy világi elődjéhez, a Picasso-féle békegalambhoz. Ha a Szentlélek által beköszönthetett az értés, a nyelveken való értés, a szent glosszália, s a békegalamb által a fegyvercsend, akkor miért is ne köszönthetne be a Vándorgalamb által egyfajta új ökumené: az ökOmené, s miért is ne lehetne az ökológiai megbékélés napja épp szeptember 1-je? Miért is ne lehetne olyan nap, amikor azokra emlékezünk, akik általunk és értünk, a mi emberi értékeinkért és érdekeinkért haltak akaratlanul hősi halált? Utolsó szálig. Írmagtalanul. Ha a munkatáborok és haláltáborok ellen nem álló áldozatai mártírok, a politikai közmegegyezés szerint, akkor a humán önkény, a globális fajelmélet áldozatai, az ember által kipusztított állat- és növényfajok miért ne lehetnének ugyancsak mártírok egy új közmegegyezés szerint? Ha lehet a halottaknak napjuk, s a közlekedési balesetek áldozatainak emlékműve, a Flórián áruházzal szemközt tessék csak megtekinteni, akkor, kérdeztem én, miért is ne lehetne hasonló emlékműve, avagy emléknapja a vándorgalambnak, a dodónak, a tasmániai tigrisnek, s hovatovább a gorillának, az orángutánnak, a bengáli tigrisnek?
    Nos, nem lehet. Az én napom el lett rontva. Vagy rossz volt eleve. Rosszul kezdődött. Jelen állapotában inkább az Ítélet Napjára, Armageddon idejére emlékeztet – hisz juszt se akar bekövetkezni –, semmint rokonaira, a Föld Napjára, a Madarak és fák napjára, vagy épp a nők napjára. Valentinnak sikerült. A szerelem él, a természet halott. Tizenhat éve, jaj, tizenhat éve immár, hogy foglalkoztat ez a kudarc.
    Miért halt hamvába, miért életképtelen, működésképtelen az én Martha-napom? Miért, hogy nem lelt követőkre, nem terjedt el, nem vált belőle közügy? Miért, hogy nem sikerült hagyományt teremtenem? Miért, hogy a Martha-nap egyedül áll a tömegesek között?
    Ma hajlamos vagyok a Martha-nap kudarcában, kisebbségi helyzetében, medvebocsértelmű csekélységében a természetvédelem kisebbségi helyzetét és medvebocsértelmű csekélységét felfedezni, felismerni. A napok sikere, akárcsak a márkaneveké, az érdekérvényesítő képességen múlik. A természetvédelem az utóbbi évtized során kommunikációs vereséget szenvedett, s a végső csapást korántsem az ipari lobbik, hanem a környezetvédelem mérte rá. A zöldség. Ma ott tartunk, hogy sikerült az antiglobalizációt is természetietleníteni. Szellemileg az antiglobalizáció ma: természetmentes övezet. Kizárólag ózonlyuk, parlagfűpollen és fosszilis erőforrások: úgymint szén, kőolaj és földgáz lakhatja. Tematizálhatja. A zöldség ma egy olyan szellemi rezervátum, amelyből az állatok, a növények, s főképp az eredeti, érintetlen, természetközeli élőhelyek teljességgel kiszorultak. A természetpusztítás napi valóságát, hétköznapi fasizmus mintájára a hétköznapi hódítást fóbiák, kényszerneurózisok, pánik-reakciók és katasztrófa-forgatókönyvek fedik el, mintha csak egy hollywoodi rendező határozná meg, hogy miképp és mitől féljünk. A természetre vak zöldség miatt végzik a Bükk és a Mátra erdőségei manapság úgynevezett bioerőművek gyomrában. Annyira féltünk a fosszilis erőforrások kimerülésétől, hogy zöld energia címszó alatt visszatértünk a legprimitívebb erdőégetéshez. Ma Magyarországon zöld szósszal leöntve szervezett rablógazdálkodás, szervezett erdőégetés folyik, s a természetmentes zöldség folytán világszerte megerősödtek s érvekben megizmosodtak az ökológiai tömegmészárosok.

Norvégiai kékbálna (Pál János rajza)

    A kanadai kormány 2005-ben megtehette, hogy sok százezer fóka lebunkózására adjon ismét engedélyt. Bunkóval ezen a földtekén utoljára az ősember ölt, illetve a mozgalmi dal szerint a kommunisták: hej, te bunkócska, te drága… Bizonyos dolgokon az ember túl szeretne jutni. Az emberáldozatot, az állatkínzást, a rablógazdálkodást szeretné az emberiség enfent terrible jellegű, borzalmas gyermekkorának múltjába űzni. Ott tudni. Gondolni, hogy némely dolgok azért ma mégiscsak anakronisztikusak, nem méltók a felnőtt emberhez, és nem is racionálisak. Ép ésszel nem érthető, hogy a kanadai kormánynak éppen arra a tizenötmillió dollárra volna szüksége, amely a fókavadászati koncessziókból és a szőrme kereskedelmi értékéből bejön. Az sem magyarázható, s nem is menthető, hogy olyan jóléti államok, mint Izland, Japán és Norvégia, miért harcolnak körömszakadtukig a bálnavadászat jogáért? A munkahelyvesztés nem lehet érv, hisz a tőke szó nélkül zár be gazdaságtalan gyárakat és bocsát el alkalomadtán ezreket. Na, nehogy már pont a bálnavadászoknak legyen nyugdíjas állásuk.
    Fű alatt, olykor abba harapva, egyfajta ökológiai ellenreformáció folyik. Ez az ökológiai ellenreformáció a darwinizmus és a modern természettudomány tételeivel egyetemben megkérdőjelezi a modern ökológia igazságait is. A daytoni majomper immár a múlté. Most fordított majomperek zajlanak Egyesült Államok-szerte, s e fordított majomperek eredményeként a kreacionizmus mind több egyetemen kerül vissza a tananyagba. A huszadik században azért folyt a harc, hogy az evolúciót tanítsák, a huszonegyedik században azért folyik a harc, hogy az evolúció mellett a teremtéstant mint tudományos nézetet oktathassák, s akkor a fundamentalista iszlámról még szó sem esett.
    Miképp, hogyan s miért juthattunk, fajulhattunk ide? Idáig? Az ökológiai és annál tágabb értelmű ellenreformáció szerintem egyértelműen a „reformáció” durva szellemtelenségének következménye. A modern környezetvédelem és a modern természettudomány a komolyan vehetőség végett minden olyan dologról lemondott, ami mély értelmű, s amin keresztül az ember érzelmileg megszólítható. A természettudomány ontológiailag, a környezetvédelem emocionálisan korlátozta magát. Olyképp nyilatkoztak, akár a szerény művész. Mivégre? Semmivégre. A teljesség igénye nélkül. Csakhogy ahol a teljesség hiányának igénye sikk, ott észrevétlenü1 elvész az egész. És hiába a kábítószer-kereső kutyák. Az elveszett egészet csak ez ember szagolhatja ki. Testre szabott feladat egy főemlősnek amúgy.

Sebeők János