Jonny Halberg

Ragyogás

    Korán felkelek. Anya már a verandán ül. Nemsokára talál magának valami bíbelődnivalót, és egy óra múlva meggyőzi magát, hogy megérdemel egy sört. Anya körmei nem teljesen tiszták, és már nem fésülködik.
    Töltök egy csésze kávét, leülök, elnézek a völgy fölött. A másik oldalon, a Solhøy felőli meredeken olyan békésen állnak a birkák a réten, mint kis felhőcskék. Egy zöld John Deere arrébb gördül egy darabon. A tavaszi munkák kellős közepén járunk, dolgoznak. Ahol a völgy kiszélesedik, a folyó lassan hömpölyög a tó felé. A magas felhőhegyek alatt csillog a víz. Hogyan látnám mindezt, ha most jönnék ide először? Mit gondolnék a faluban lakó emberekről?
    – Ma kiviszem – mondom.
    – Vezetni?
    – Most először.
    A festőművészek fehér vászonnal kezdenek. Az írók üres lapot tesznek az írógépbe. Nekem egy Volvo Amazonom volt. Eléggé lepusztult Amazon, de rozsda nélkül. Nem akartam se amerikait, sem egy új Fordot vagy Opelt. Népautót akartam. Ma már szinte senki sem vezet Amazont, de számomra ez a népautó. Elmúlt az ősz, a tél és a tavasz is, mire átépítettem. Hétvégenként a bátyáim segítettek, de többnyire egyedül szereltem.
    Anya fázik.
    – A nap legjobb része a reggel – mondja.
    Simogatom a macskát, hagyom, hogy az ujjaim közé simuljon a hosszú, szürke bunda. Felveszem az overált, a védőcipőt, és kimegyek a csűrbe. Kicsit várok, mielőtt kinyitom az ajtót, hogy megnézzem Anya évekkel ezelőtt ültetett krókuszát az egykor hófehér, mára idő marta házfalnál. Kimentem az éjszaka. A fák és a domboldal gyanta és csírázó fű szagát árasztotta. A ház, a csűr és a felfordult autóroncs beleolvadt a sötétbe. Nem volt mit nézni, de az erős és mély illatok fűszerként lebegtek a levegőben.
    A fák mögött autót hallok. Egy Ford 17m zötyög be az udvarra, és a csűr előtt áll meg. Durran a kipufogó. Raggen és Kim ül az autóban. Amióta az autót szerelem, Raggen folyton a nyomomban van. Ajánlotta, hogy ingyen segít, csak mert annyira odavan az autókért. Időről időre megjelent, de nem engedtem be a csűrbe, sem őt, sem mást a városból. Raggennel hasonlítunk egymásra. Leginkább a saját társaságunkban érezzük jól magunkat. De Raggen nyughatatlan, mindig rágja valami. Betört néhány helyre, és drogot árul. Nekem ez teljesen oké, amíg nem lop tőlünk, és nem ad el hasist az anyámnak.
    – Reggelt – kiabálja. – Kész van? Kimész vele?
    Nem értem, hogyan tudhatta meg.
    – Nem, még nem. Az utolsó simítások hiányzanak – mondom.
    Elősietnek. Kim koreai, de évek óta Enevargban lakik. Tavaly ősszel folyton feljárt ide. Magas, sötét hajú, az összes helyi fiú sorra szerelmes volt belé. Nagyokat túráztunk együtt, horgászgattunk, tollasoztunk, és engem meglepett, hogy ő, aki akárkit választhatott volna, engem választott. De Kim nem az én típusom. Amikor szerelmes lettem, megkértem, hogy ne jöjjön többet; olyan nyughatatlan, mint Raggen, és halálra unta volna magát itt fent.
    – Tudom, hogy ma vezetni fogod – mondja Raggen.
    A kezével összefogja hosszú haját s gumival lófarokba köti. Leveszi a napszemüvegét és ferdén elmosolyodik, majd visszatolja a szemüveget és cuppant egyet.
    – Honnan tudod? – kérdezem.
    – Csak tudom.
    – Nem talált.
    – Esküszöl?
    – Esküszöm.
    – A francba! – mondja, és összeszorítja az ajkát.
    – Csinos bőrdzseki – mondom Kimnek.
    – Csak nem előmásztál az odúdból végre? – válaszolja.
    Kimben van valami, amitől más, mint a többi környékbeli lány. Valami különleges. Látszik a mozgásában, hallom a hangjában. Valami olyasmi, csak a nőkre jellemző, amit a férfiak mindig keresnek a nőkben.
    Azt hiszem, ezt Raggen is tudja.
    – Ne piszkálódj! – mondja.
    – Van mit tenni. Élvezd a napot – mondom.
    Raggen odamegy a csűrhöz. Tudja, hogy sötét van bent, és úgysem engedem leskelődni. Ezért leskelődés helyett a fülét tapasztja a faajtóra és hallgatózik.

    Az avatás olyan lesz, mint keresztelő a napfényben. Az autó piros. Tíz réteg festék és húsz réteg fényezés. Tetőlapítás, levágtam a rugókból, hogy leültessem a kocsit. Sárhányó-alakítás. A lökhárítók és a hűtőrács krómozva. Alacsony profilú abroncsot tettem rá, olajnyomásmérőt és Nardi-kormányt. Új, V8-as Rover motort szereltem bele. Egyébként minden eredeti, az ørebrói bontóban vásároltam. Nem akartam olyan csicsás cuccokat, amit sok ember a járgányára aggat. Sem hátsó spoilert, sem oldalsó szoknyát vagy kagylóüléseket, de különösen nem akartam rókafarkat, mint ahogy plüssmacit vagy karácsonyfát sem a hátsó ablakba. Legyen csak egyszerű.
    Amint becsúszik a kulcs, várok még egy kicsit, majd elfordítom. Feldübörög a motor. Erőteljes hang; mély és durva, így is érezni az erejét, hogy nem bőgetem fel. Ez az erő. Lassan kitolatok a ház elől. Anya integet a verandáról, és amikor kiszállok, bár fogalma sincs az ilyesmikről, azt mondja, hogy ez egy bestia.
    – Jól van, mutter – válaszolom.
    Rekedten nevet és eltűnik befelé, hogy titokban igyon egyet.
    Anya aggódik. Mindig is ilyen volt.

    Óriási bogárként zümmügök a hegyek között, lassan, alig hallani a motort. Olyan szorosan és közel ülök az aszfalthoz, hogy szinte semmi sem választ el az úttól. Nagyon jól fekszik a kanyarokban, nem úgy, mint egy francia, amiben hányingert kapni a hullámzástól. Közeledek a leghosszabb egyenes szakaszhoz, és nyugodtan rálépek a pedálra. Megizzad a tenyerem. Már az egyenesben vagyok. 110. 120. A Rover dorombol. 130. 140. Álmomban éppen így csináltam. Elhagyom a 170-et, kicsit remeg a kormány, de nem túlságosan. A hangák, kövek, árokpartok barna masszává olvadva tűnnek el. Megvan. Elértem a 180-as vonalat, olyan, mintha csak csendben állnék. Megcsináltam.
    Az egyenes után megállok, kimegyek a mocsár széléhez és rágyújtok. Ennyi volt, gondolom. Aztán bemegyek a városba.
    A főtéren ma piac van, és tulajdonképpen tilos autóval behajtani. De minden szombaton egy banda bemegy a sarokig, és ott parkolnak. Ma is ott vannak, néhány nagy dög és egy pár Harley. Odagurulok. Mindenféle korú emberek lődörögnek a kocsik között. A legrondább amerikai áll középen, a legelőkelőbb helyen, Mortensen rózsaszín Impalája. Az impala tulajdonképpen egy antilop. De ez a széles rózsaszín bálna olyan sok tonna rozsdás vasból áll, hogy egy meleg nyári napon szinte elsüllyed az aszfaltban. Ki nem állhatom az Impalákat. Amikor kihívóan tovaringanak az úton, a többi autónak nem hagynak helyet. Mortensen is hasonlóképpen vezet, de ha az autón kívül van, akkor bizonytalan és óvatos. Így nem teljesen pontos. Össze sem lehet hasonlítani, milyen az autójával vagy nélküle.
    Tíz méterre parkolok le a legközelebbi Harleytól.
    Abbahagyják a beszélgetést. Eltelik két vagy három perc. Akkor jön az első, egy fiatal fiú. Néhányan követik, a többi utána csorog.
    Köröznek körülöttem, lehajolnak, megnézik a krómozást és a lakkot, anélkül hogy megérintenék. Beszélgetnek és bólogatnak. Egy ismerős, behajolva az oldalsó ablakon, halkan megjegyzi, hogy ez egyszerűen csodálatos.
    – Aha – válaszolom, és cigizek tovább.
    – Azt hittem, valahogy jobb lesz. Kicsit trendibb.
    – Nem – mondom.
    Valami mást vártam. Itt nincsenek ilyesféle autók. Egyszer végre én lehettem volna az egyetlen. De a fakormány olcsónak tűnik most, mint valami béna guberált darab. Porszagúak az ülések. Szeretnék kimászni az autóból, elmenni, egyedül lenni.
    Mortensen oda-vissza sétál, részletesen megszemléli a munkát. A bal hátsó sárhányónak támaszkodik, és hintáztatja a kocsit, hogy ellenőrizze a rugózást.
    – Ez itt egy rohadt svéd, mi? – mondja nekem.
    – Az én svédem – mondom.
    – Szép munka. Szép.
    Mortensen a Harleyk és az autók felét biccent.
    – Dumálunk egyet?
    Látom magam előtt az Amazont, az Impalával szemben felállítva. Feltekerem az ablakot Mortensen holdvilágképe előtt, elhajtok, kimerültebben, mint a hosszú téli menetek után.

    Anya a tó felőli lejtőn, egy kövön ül. Beborult. A magas felhők úgy fénylenek, mint a réz. Leülök mellé. Már egy kicsit be van csípve, de még nem eléggé.
    A tó fölött, a felhők hasadékai között fénylegyező nyúlik le a sötét vízig.
    – Mitől félsz? – kérdezem.
    – A naptól. A felébredéstől.
    – Mire gondolsz?
    – Arra gondolok, hogy a földgolyó bármelyik pillanatban megszűnhet forogni. Hogy egyszer csak hirtelen nem érzem a súlyom, és kisodródom, el a földtől.
    – Ne törődj ilyesmivel – mondom.
    A fény úgy bukik át a felhők sűrű fátyla alól, mint hosszú csíkokra vágott aranypapír. Nagy, világos foltok fénylenek a tavon. Vihar lesz, korán kezdődik az idén. Azelőtt sohasem láttam ilyennek. Meginog a lábam, mintha egy széllökés belém kapott és hátrataszított volna.
    – Férfira lenne szükséged, egy rendes férfira – mondom. Azt mesélem, kitalálva egy történetet, hogy a városban találkoztam egy kedves, régi iskolai barátnőjével. Csak fel kellene hívnia.
    Az udvaron Raggen vár.
    – Nélkülem avattad fel!
    Körben járkál a murván, és remeg a keze.
    – Nekem is ott kellett volna lennem, melletted ülnöm – sistereg.
    – Hazudnom kellett. Egyedül akartam vezetni.
    Hagyom, hogy kitombolja magát. Egyre inkább leköti figyelmét az Amazon. Elszáll a mérge, megváltozik az arca, kinyílik, és kisfiúszerűvé válik. Az ajkát beharapva csodálja a pirosan fénylő acéltömeget.
    – Ez nem lehet igaz – mondja melegen, mint valami idős hölgy.
    A motorháztetőre teszi a kezét.
    – Kipróbálod később? Még ma?
    – Megveszed az autót? – kérdezem.
    – Haha – mondja.
    – Komolyan gondolom. Mennyit adnál érte?
    – Nincs pénzem. Hagyd már!
    Nem veszi le szemét a kocsiról.
    Ha mondok valamit, azt komolyan is gondolom. Esküszöm. Megkapod harmincezerért.
    – Harmincezer? Harminc?
    Most Raggen arra gondol: ez meghülyült.
    – Senki sem ad el egy ilyen autót harmincezerért!
    – Meg tudjuk beszélni. Részletre megkapod.
    Hozok töltőtollat és papírt.
    – Írjam vagy ne írjam? Lehet, hogy meggondolom magam.
    Beletúr a hajába és leveri a napszemüveget a fejéről, de észre sem veszi, hogy leesett. Bólint, és rekedtem megszólal: Igen, na, írjad.
    Megírom, odanyújtom a papírt és a tollat, odaírja a nevét.
    – Itt áll feketén-fehéren. Most már nem tagadhatod le – örvendezik a papírral hadonászva. Azt válaszolom, igaza van. Raggen úgy lengeti a papírt, mintha valami embertömegnek mutogatná, rámutat, és mosolyog a csűr, a ház, a fák és a murva felé.
    Indítja az autót, felbőg a motor, és elrobog köszönés vagy integetés nélkül. Így van jól. Már látom is magam előtt, ahogy pár év múlva Raggen és Kim a piros Amazonban úton vannak Svédországban. Szeretik és nyűvik egymást, olcsó bort isznak és az üvegeket a hátsó ülésre dobják, csókolózásuk beleég az eredeti huzatba. Kívül országúti és városi vad kalandozások hegei borítják az autót, a sárhányók olyanok, mint a hullámvasút, a hűtőrács töredezett, a krómozás lekopott. Mögöttük teljes hangerővel 40 watt dübörög, elnyomva a motor reszelős csikorgását. Verekszenek, hazudnak és szeretkeznek az autópihenőkben az őszi szürkületben, és addig hajtják az Amazont, amíg csak roncs nem lesz belőle. Ennek így kell lennie.

Kőszegi Dóra fordítása