Sara Johnsen

Nagyi karácsonyi története

Részlet az A fiú tud valamiről, amit a lány kipróbálhat című regényből

    – Léteznek fontosabb dolgok is az életben. – Nagyi hátradőlt a széken és hintázni kezdett.
    A konyhaasztalon állt a karácsonyi vacsora. Anya szomorú volt, mert odaégette a disznósültet. Leült, sóhajtott, majd rágyújtott egy cigarettára. Egymásra mosolyogtunk. Odakint elállt a havazás, és teljesen besötétedett.
    Anya, Nagyi és önmagam tükörképét néztem az ablaküvegben. Közöttünk pedig, az asztal közepén, a feketére égett sültet.
    Ez volt az első karácsonyunk Johnny nélkül. Nem volt ideje hazajönni.
    A faluban sokan sajnáltak bennünket. A szomszéd karácsonyfát adott, és segített a hólapátolásban. Dagny, aki a postán dolgozott, ajándékkal kedveskedet nekem és Anyának is. Anya munkatársaitól pedig karácsonyi süteményeket kaptunk.

    Nagyi pálinkát töltött magának, majd Anyának, és egy nyelvhegynyit nekem is. Épp arra volt elég, hogy benedvesítse a nyelvem legalsó részét. Egyikünk sem volt éhes. Nagyi szinte sohasem evett, nagyobb örömét lelte az ivásban. Anya aggodalmaskodott emiatt, de Nagyi sosem volt részeg. A szomszéddal a konyhában szokott üldögélni és rádiót hallgatni. Amikor sokat ivott, szipogott kicsit, és a szomszéd kutyusával játszadozott, ez volt minden.
    Most visszabillent a székkel, ivott egy kortyot, és a karácsonyi történetbe kezdett. Minden karácsonykor ezt tette, és mi örömmel hallgattuk.
    – Jóval fontosabb, mint a sült és a fasírt – folytatta Nagyi. – 1944 decemberében olyan farkasordító hideg volt, hogy két idős nővér halálra fagyott a folyónál. Hazafelé tartottak a templomból. Fakutyán tolta egyik a másikát, aztán felborultak és úgy maradtak pár órát, mielőtt rájuk találtak. Így történt. A folyó tőlünk egészen Vikenig befagyott.
    – Szobalányként dolgoztam a Steen birtokon, és ott bizony bőven volt tennivalónk a karácsonyi előkészületek alatt. Noha háború volt, és kemény idők jártak az emberekre, ők azért nem szenvedtek hiányt semmiben. Megtisztítottuk az összes lámpát, felsúroltuk a padlót, a kandalló elé medvebőrt terítettünk, süteményt sütöttünk. A sertésbordát horogkereszttel díszítettük.
    Nagyi lenyelte az utolsó korty pálinkáját is, majd újra töltött magának.
    – A fővárosból jöttek vendégeik, és bizony mindannyian a rossz oldalon álltak.
    A faluban öt nagygazdaság volt, és a háború alatt a tulajdonosaik mind a rossz oldalon álltak. Nagyi még most is utálja őket, és azokat is, akik német gyerekeket hoztak a világra. Folyton kígyóknak nevezi őket.
    – Mi kora reggeltől a konyhában dolgoztunk, és korántsem volt könnyű kiszolgálnunk olyan embereket, akik elárulták a királyt és a hazát. Estére a férfiak berúgtak, kijöttek a konyhába, és tudod, olyankor bizony táncolni és csókolózni akartak velünk, fiatal lányokkal.
    Nagyi megcsóválta a fejét, és rám mosolygott. Előrenyújtottam a pálinkáspoharam, hogy kaphassak még egy nyelvhegynyit.
    – De azon a karácsonyon fontosabb dolgom akadt, mint hogy a nagygazdával táncoljak.
    Nagyi töltött a poharamba. Anya csak ült és kifelé bámult. A szomszéd fáklyákat gyújtott, amik a sötétben sárgán világlottak a bejárat két oldalán. Élveztem a pálinka kaparó, égető ízét a nyelvemen.
    – Egész nap ügyeskedtem, hogy félre tudjak tenni egy kis ennivalót. Kolbászt, fasírtot, még sertéskarajt is. A szolgálólányok megígérték, hogy ha kérdezősködne utánam a gazda, azt mondják, hogy megfájdult a gyomrom. Így aztán egy zsák finomsággal kiosonhattam a konyhából. Nem volt ám valami biztonságos, egyáltalán nem volt az.
    Ha Nagyi mesélt valamiről, abban mindig ő volt a hős, és csak helyesen cselekedett.
    – Telihold volt, és a szántókat puha hótakaró borította. Felcsatoltam a síléceket és elindultam a tábor felé.
    A háború alatt volt Riverlandon egy tábor, ahol orosz foglyokat őriztek. Nyaranta jártunk arra Kaijal csontmaradványokat meg gránátokat keresgélni, de csupán a szögesdrót kerítés néhány darabja maradt meg a táborból.
    Az emberek nem szerettek a táborról beszélni. Csak Nagyi. Ő is csupán azért, mert szerette az oroszokat.
    – A tábor messze bent az erdőben terült el, és a Steen birtokról közel egy órába tellett odajutni. Noha egész nap talpon voltam, könnyűnek éreztem magam, akár egy pillangó.
    Nagyi rám nézett és kacsintott egyet.
    – Erőt ad a szerelem.
    Nagyi leánykori fényképe az éjjeliszekrényen állt. Komolynak és mérgesnek tűnt rajta. Mivel minden régi kép fekete-fehérben készült, azt is fekete-fehérben képzeltem el, amit mesélt. Nagyi sötét és komor nőalakként jelent meg előttem, amint az elemózsiás zsákkal a hátán tovasiklott a fehér havon. Mögötte pedig sötéten nyúlt el a síléc és a bot nyoma.
    – A táborban volt egy barakk a raboknak s egy másik az őröknek. Csak az őröknél volt világosság. A fákra tapadt lágy hó megdagasztotta az árnyékukat. Lecsatoltam a léceket és árnyéktól árnyékig osontam a holdfényben.
    Nagyi ekkor az asztal fölé hajolt és drámai hangon suttogni kezdett.
    – Amikor eljutottam a kerítésig, levettem a kesztyűmet, és búgó hangokat hallattam, mint egy erdei galamb. Ez volt a jelünk.
    Nagyi öreg kezét lágyan labdává formálta, belefújt, búgni kezdett. Anya felébredt a széken, rágyújtott egy cigarettára. Amikor kicsi voltam, a nagyi megtanított galambjelzést adni és szalmaszállal fütyülni. Úgy vélte, az ember sohasem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége titkos jelekre, jelzésekre.
    – Az erdő csendes volt, csak a galambbúgás, a távolban földre huppanó hó hangja és a szívverésem hallatszott. Aztán megjelent Ő. Nála szebb férfi sosem létezett. Jóllehet olyan vékony volt, mint egy fenyő, és legalább olyan koszos is. Elővigyázatlanul szaladtam ki rejtekemből, mert annyira boldoggá tett, hogy találkozunk. Intett, hogy menjünk a kerítés legsötétebb részéig. Átdobtam neki az élelemmel teli zsákot, de ő csak állt és engem nézett.

    A történet következő része Anyát és engem is mindig zavarba hozott, de Nagyi ekkorra már úgy felbuzdult a lelkesedéstől meg a pálinkától, hogy nem lehetett megkérni, kíméljen meg bennünket a kényes részektől.

    – A férfi sötét szeme izzott, keze remegett. Kucsmája alól előtűnt fekete haja.
    Nagyi meglökött egy kicsit.
    – Csak azt ne képzeld, hogy Johnny helyes fiú.
    Anya ajkát halk sikoly hagyta el.
    – A nagyapja bezzeg... – Nagyi megnyalta a szája szélét. – Megcsókolt a szögesdrót kerítésen keresztül. Úgy, hogy a hó megolvadt körülöttünk, a csillagok pedig felszikráztak az égen. Aztán lekapkodtuk magunkról a ruhánkat, és akkor ő átdöfte uborkáját a kerítés egyik lyukán.
    Nagyi, aki hosszú ideig dolgozott konyhán, mindig zöldségneveket aggatott a dolgokra.
    – Én pedig minden szeretetemmel felé dőltem. Háromszor történt meg, miközben sírtunk a boldogságtól.
    Nagyi kigombolta a blúzát, megmutatta nekünk a melle fölötti ráncos bőrön éktelenkedő, a szögesdrót kerítés vájta mély sebhelyeket.
    – Amikor elengedtük egymást, mindketten véres foltokkal voltunk tele, de én még valami mással is.
    Rám mosolygott.
    – Az apáddal.
    Anya ekkor sírva fakadt. Mindig ezt tette, amikor eljutottunk Apához. Nagyi nem törődött azzal, hogy Anya sírt, csak töltött még egy kis pálinkát a poharába.
    – Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Nem tudom, hogy meghalt-e vagy megölték-e. Az egyetlen, amit tudok, hogy szerettük egymást.

    Anya szipogott, majd ivott.
    – Van azért valami szép ebben is, annak ellenére, hogy szomorú.
    Megpróbált rám mosolyogni.
    Johnny barna szemére és fekete hajára gondoltam.
    Nagyi ismét meglökött.
    – Na, de most aztán enned kell ám, nézd, mi mindent készített anyád. Nőnöd kell, tudod, nemcsak ülni és szipogni itt karácsony este.
    – És megkapták az ételt?
    Ezt a kérdést minden alkalommal feltettem Nagyinak. Megkapták-e az éhes foglyok az élelmet, vagy ott felejtették a kerítésnél, míg az egész megfagyott?
    – Hát persze – mondta Nagyi –, de mint már mondtam, létezik fontosabb dolog is az életben, mint a fasírt és az odaégett disznósült.

    Valamivel később Anya elaludt a kanapén. Nagyi a kandalló előtt üldögélt, én pedig az ölébe hajtottam a fejem. Úgy tett, mintha egy orosz bölcsődalt énekelt volna, de minden egyes szó kitalált volt csupán.
    – Apa nem találta furcsának, hogy neki egyáltalán nem volt apukája?
    – A mi családunkban ez már csak így van, eltűnnek a férfiak.
    Puha tenyerével az arcomat simogatta. Elképzeltem egy jelenetet Nagyapával, afféle filmes képsort. A fiú fut az apja felé, és azt kiáltja: – Apa, szeretlek, Apa. – És az apa, aki sokáig volt távol, felemeli a kisfiút és sír, most először azóta, hogy ő maga is kisfiú volt.
    Könnyek szöktek a szemembe, amikor arra gondoltam, hogy talán Apa is ugyanerről ábrándozott, amikor fiatal volt.
    – Aludj csak, kis Amalie.
    Nagyinak tulajdonképp nem volt szabad így hívnia, de már olyan fáradt voltam, hogy elaludtam, mielőtt még ellenkezhettem volna.

    Azt álmodtam, hogy a befagyott folyón egy ládát cipeltünk Anyával. Johnny feküdt benne holtan, de már megöregedve, szakállasan. A jég kristálytiszta volt és csúszós. Megálltam, hogy pihentessem a kezem, és ott lent, a folyó jegében, megpillantottam egy fakutyát. Nagyi állt mögötte halálra fagyva, félelmetes mosollyal az ajkán.

    Amikor felébredtem, a kandallóban már kialudt a tűz. Nagyi sehol. Anya sem aludt a kanapén. A konyhában találtam rá, elpakolt az asztalról.
    – Nagyi az ágyadban fekszik, szegényem nagyon sokat ivott.
    Végigsimított a hajamon.
    – Melegítsek neked egy kis ennivalót?
    – Igen – mondtam. – Gondolj csak bele, mi lenne, ha Apának élnének rokonai Oroszországban!
    – Mmm.
    Anya a tűzhely fölé hajolt és sikálni kezdte.
    – Hát akkor lehet, hogy voltak unokatestvérei és nagyszülei, meg ilyesmi?
    – Igen, meglehet.
    Megfordult, a hátam mögé állt, megsimogatta a hajamat. Ismét havazni kezdett. A tükörképünk már nem látszódott olyan tisztán az ablaküvegen.
    – De legalább kereste őket? Próbálták a Nagyival közösen megtalálni a rokonokat?
    Ekkor Anya is a tükörképünkre nézett. A szomszéd fáklyái még mindig égtek.
    – Apa úgy gondolta, hogy ez az egész történet mégsem annyira igaz.
    Megfordultam és Anyára néztem.
    – De hát miért?
    – Tudod, a steeni gazdának is nagyon sötét haja volt.
    Anya ezt annyira, de annyira halkan mondta, hogy megpróbáltam azonnal elfelejteni.

Gangl Orsolya fordítása