Torunn Borge

Cím nélküli versek

1.
Hol vagy? Sem sírban, sem feltámadottan nem talállak
Úgy is tudom, olyan vagy nekem mint hosszú bambuszrúd
a kötélen egyensúlyozónak; hogy rettegve mélybe nézzek
Így élsz bennem. A védőháló nélküli trapézművészet
elengedhetetlen félelmével vagy nekem ebben a megállíthatatlanul
kalapáló szívben, ebben a testben, mely nyaktörő mutatványokat
látszólag nagy biztonsággal végez. Testemből test,
mint szétrobbantott, dadogó szerelem.

Nem zuhanok, mert fogod a kezem.


2.
Egy forrás mellett olvasok, fák árnyékolják a napot
oly hatalmasok, hogy hiábavalónak tűnik mérlegelni
hol a kezdetük és hol a végük.
Ha foglyul estél a levélözönnek
olyannyira, hogy a zöldellő méhben újjászülettél
eldicsekedsz-e, hogy mily hatalmasok
mily fenségesek a fák, vagy ilyesmi?


3.
Előbb vagy utóbb minden szomorúság elszáll
minden parazita együttélés felbomlik, de ha megkísérled
árnyékod megelőzni, csontkarokba rohansz. A halál nem
ölelés, csak nyüszítő sóhaj, aztán rövid csend
mint vihar után a hallójáratokban.


4.
Éjszakára bezárul egy virágszirom. Még ugyanazon éjjel
kitárul egy gyermekököl. Megkerüljük vagy elodázzuk a dolgokat.
(Hogy lettünk mi ilyen gyávák?) Megállapodunk, hogy az éjszakák
csak praktikus dolgokra valók. Misztikus erejük a mi világunkban
megszűnt. Hamarosan a nappalok sugárzása is terhes.
Vaksi, érzékeny, álmodozó. Önálló életre kelt veteményeskert.
Követhetetlen tempóban burjánzik, s nem belőlünk való.
Milyen halált kell halnunk, ha az éjt a nappaloknak feláldozzuk?


5.
Egy férfi hatalmas követ emelt ki a földből, ahol évmilliók
óta hevert.
A sírján gránit emlékmű terpeszkedik, és senki nem tudhatja
egyetértene-e vele?
Óriás keze volt, mint egy lapát, de csecsemő-lágy tapintású.
Erőtől duzzadt, mikor megragadta a követ.
Pontosan oly gyengédséggel nézett az emberek szemébe
ahogy azt egy kő megkívánta.

Tiéd, enyém

Kényszercselekvésed lehet megkönnyebbülés, ezt én nem tudhatom.
Borús gondolataid súlyosabbak, mint az én
kificamodványokkal teli tarisznyám.
Fekete üszök tűzvész után
Te és én, mindig valamiben más, nem lehet megmagyarázni.
Egymás szájába elhasznált levegőt lihegünk
undorodunk és megizzadunk.

Feltámadnak halottaink

Nincs többé távolság, mikor a halottak felgyülemlenek bennünk.
Nyeremény a veszteségben, hogy több testrészünk lesz, mint eddig
megoszlik a fájdalom is, betölti azokat, akik rég kiüresedtek.

Nagy összevisszaságban új életre kelnek a holtak. Láthatatlan
végtagokkal felfegyverzett horrordíszmenet-kísértetsereg.

Távolságok elfogyóban, saját tengelyünk körül
észrevétlen forgunk. Egy szép napon
a súlyos veszteség után először
más arcát simogatjuk kíváncsi csodálkozással.
Nevezhető gyásznak, kezdetnek egy sor kezdet élén.

Kovács katáng Ferenc fordításai