Kovács katáng Ferenc
…az igazság mint vers érkezett…
A hatvanas években születtek
Pillanatképek a kortárs norvég irodalomból*
Az alábbi összeállításban az 1960–1970 között született norvég írógenerációról szeretnék vázlatos képet nyújtani. Az itt szereplő négy prózaíró és hat költő Magyarországon alig vagy egyáltalán nem ismert. Azért esett választásom pont e tíz szerzőre, mert méltatlannak tartom, hogy a könyvvásárok s a média által „elkapatott” kortársaik mellett nem jutnak kellő szerephez, nemzetközi megmutatkozási lehetőséghez, holott írásaik minősége indokolná azt.
Norvégiában is visszafogottabb az irodalmi közéleti szereplésük, így nem csoda, hogy „csak” írásaik tanúskodnak méltó jelenlétükről. Például még Norvégiában is kevesen tudják, hogy Jonny Halberg alábbiakban olvasható novellája 2004-ben bekerült a Norske mesternoveller (Norvég mesternovellák) című antológiába, amit ötven kortárs norvég író válogatott, s melyben csupán tizenhét író szerepel, ebből is mindössze nyolc ma élő. Vagy említhetném a műfordítók névtelen táborába visszahúzódva alkotó Johann Gripet, aki verseskötetével, de 2005 tavaszán megjelent regényével is nagy elismerést aratott kritikusai körében. Cathrine Grøndahl pedig több mint tíz évvel ezelőtt debütált első verseskötetével, 2001-ben végzett a jogi egyetemen, s ügyvédként, irodalmi köröktől távol alkotja remekebbnél remekebb verseit.
Egy korábbi, a Nagyvilág 2005. márciusi számában megjelent antológiában az 1970–1980 között született norvég írógenerációról készült összeállítás. Ott a kortárs norvég irodalomról szóló összefoglaló után nyolc-nyolc költő és prózaíró alkotásai olvashatók. Ők azok a harmincas éveikben járó fiatalok, akik nemcsak saját műveikkel hívták fel magukra az irodalomkedvelők figyelmét, hanem antológiák összeállításával, folyóiratok szerkesztésével s az irodalmi közéletben való aktív részvételükkel is.
A 2004 végén válogatásomban, fordításomban megjelent Északi fuvallat (Új Mandátum, 2004) című antológia a még fiatalabb norvég nemzedékkel, az 1980 és 1990 között születettekkel foglalkozott. Így ez a három anyag együttesen már átfogó képet ad a kortárs norvég irodalom elmúlt évtizedeiről.
Bazarov gyermekei. A hatvanas években született írók legfeljebb az esti tévémese előtt ülve csíphettek el apró híreket a nyugati világban dúló diáklázadásokról vagy a vasfüggöny mögött zajló politikai eseményekről. Első, igazi „felnőttirodalom” olvasmányélményeik azokra a nyolcvanas évekre eshettek, amikor Kjartan Fløgstad (1944) író szerint „a regény szórakoztató szerepe eljelentéktelenedett, különösen a film népszerűsége és az ún. való világ televízióban, írott memoárok formájában történő ábrázolása miatt”.
A hetvenes évekbeli irodalom egy részének politizálódása a regény társadalmi szerephez juttatására irányuló kísérlet volt. Abban az időben számtalan norvég író ment el írásaiban igen messzire a politikai didaktika irányába, és olyan irodalmi frontvonalak keletkeztek, melyek aligha érdekelhették egy évtizednél tovább a közönséget, de még magukat az írókat sem. Ez az irodalom idővel kiszámíthatóvá és kissé elkeserítővé vált.
Kaj Skagen (1949) egy 1983-ban kiadott könyvében (Bazarovs barn. Literaturkritikk/Bazarov gyermekei. Irodalomkritika) véglegesen leszámolt a hetvenes évek irodalmával, nemcsak azért, mert az tévútra ment, hanem – Skagen szerint – azért is, mert sematikus az emberábrázolásuk. A hetvenes évek végén már szinte a levegőben volt – legalábbis a médiavilág kulturális szerkesztőségeiben –, hogy valami újnak kell jönnie. Ezek a várakozások bizonyos szempontból be is teljesültek, még ha nem is a korábbi Profil-csoporthoz hasonlítható új, egységes iskolairányzat vagy csoport formájában.
1981-ben a műsorszórás monopóliuma megszűnt Norvégiában, és a szórakoztatóműsor-kínálat robbanásszerűen megnőtt. Az új információs társadalom és a szórakoztatóipar megváltoztatta a nyugati világ társadalmi nyilvánosságát. A vásárlási láz, a jólét és az újgazdagok korszaka volt ez. A norvégok egynegyede részvényekkel kereskedett a tőzsdén. Neves divatcikkek és divatos szórakozóhelyek szaporodtak gomba módra. A felnövekvő nemzedék nagyon sokat adott a stílusra, a látszatra – s akinek nem volt pénze, kaphatott kölcsönt. Így aki nem volt gazdag, legalább úgy nézett ki, mintha az lenne. Természetesen ez csak ideig-óráig mehetett gond nélkül. Új fogalom jelent meg a társadalmi vitákban: „kamatfüggő”. De mielőtt ez a szűkösebb idő beköszöntött volna, a lakosság nagy része már megvásárolta személyi számítógépét. A kilencvenes években pedig általános lett az otthoni internethasználat, s a mobiltelefon éppúgy elterjedt, mint a karóra. Így aztán szinte végtelennek tűnő adatmennyiség vált elérhetővé a korábban elképzelhetőnél sokkal gyorsabb kommunikációs csatornákon.
Fontos következményként csökkent a különbség a központ és a periféria – a nagyváros és a vidék – között. Ugyanakkor a városiasság fogalmáról alkotott kép is megváltozott. A hetvenes években kritikusan szemlélték a nagyvárost, a lakótelepek problémáit, a betonházak falai közti elidegenedést, a zajt és a forgalmat (lásd később Nikolaj Frobenius regényrészletében a nosztalgikus visszapillantást). A nyolcvanas és a kilencvenes évek során az urbánusság fogalma egyre pozitívabb és vonzóbb jelentést kapott, az európaisággal kapcsolták össze. A most megjelenő kávézók és a hozzájuk tartozó életmód a fiatalos stílus része lett. Bár Norvégia továbbra is az Európai Unión kívül maradt, az életstílus s az új irányzatok jelezték, hogy a fiatalabb generáció nemzetközi kíván lenni.
…a realizmus a politikai cél elérésének szükséges eszköze. A hatvanas években született alkotók szárnypróbálgatásai arra az időszakra tehetők, amikor a különböző művészeti területeken, így az irodalomban is valami új kezdett kibontakozni. Ez az új két fronton jelentkezett. Először is meglepetésként a régiek, a Profil-nemzedék egy része „váltott”. Ők a politikai másnaposság állapotában szociálrealista regények helyett elkezdtek individuálpszichológiai irodalmat írni. Az igazán új azonban a nyolcvanas évek második felében fellépő újak nemzedékének köszönhető. Nem alkottak egységes csoportot, de többségük a szociálrealizmustól a modern felé fordította az irodalom irányát.
A kép természetesen ennél sokkal bonyolultabb. Több kiváló szerző írt modern irodalmat a hetvenes években is, így pl. Kjartan Fløgstad és Cecilie Løveid (1951). Az ötvenes, hatvanas évek korai modernistáinak egy része többé-kevésbé változatlan stílusban írt tovább. A hagyományos realistákat is megtaláljuk mindegyik korszakban. A hetvenes évek szociálrealistái tehát egyáltalán nem voltak egyedül a pályán, mint ahogy a nyolcvanas években a posztmodern szerzők sem.
A Profil-csoportnak az a része, mely az irodalmi élet politikai frakcióját alkotta, így Dag Solstad (1941), Tor Obrestad (1938), Espen Haavardsholm (1945), majd idővel Edvard Hoem (1949) és Jon Michelet (1944), könyveivel a kommunista forradalmat akarta elősegíteni Norvégiában. Ez vezette a korábban modernista Solstadot és Haavardsholmot, amikor a realizmust annak feltételezett didaktikai hatóereje miatt választották a politikai cél szükséges eszközeként. Ami a nyolcvanas években történt velük, az a hetvenes évekbeli norvég politikai hittérítés utáni egyfajta visszatérésnek tekinthető. Több író, így Dag Solstad és Kjell Askildsen (1929) művészete is megújult. Haavardsholm 1980-ban megjelent regénye (Drift / Mozgás) talán a pártirányítás alól való felszabadulás első jele. Egy másik AKP-s (Munkások Kommunista Pártja) szerző, Kjell Askildsen is új, méghozzá igen sikeres szerzői korszakot nyitott meg a nyolcvanas években. Biztos formaérzékkel minimalista stílusú novellákat írt. Lényege a sorok közti elbeszélés, a nyitott mű, mely bőséges teret hagy az olvasó társszerzőségének. Az 1983-ban megjelent mesterműve (Thomas F’s siste nedtegnelser til almenheten / Thomas F utolsó feljegyzései a nyilvánosság számára) az első azon novellagyűjteményeinek sorában, melyek kiemelkedő helyet biztosítottak számára minden idők norvég novellaírói között.
Az új generáció munkásságában kissé leegyszerűsítve két meghatározó tendenciára mutathatunk rá. Egyrészt a domináns posztmodernre, másrészt a kevésbé elterjedt, punk inspirálta no-future irányzatra. Nem mondhatjuk, hogy a posztmodern programként szerepelt volna, bár meghatározta a kontextust, amelyben a norvég írók alkotásai értelmezhetők.
A nyolcvanas évek posztmodernizmusának jellegzetessége a regény központi szerepe. Önmagában véve ez nem jelentett újat a hetvenes évekhez képest, de újat hozott magával a norvég hagyományhoz képest. Korábban főként a líra és a rövid szövegek, prózaversek és kispróza domináltak, szívesebben kísérleteztek a kis formákkal. Most a regényen volt a sor. A mércét magasra állították, és ez szerencsésen mutatkozott meg a legjobb regényekben. Megint Kjærstad írásait kell kiemelni (Speil / Tükör, 1982; Homo falsus, 1984; Det store eventyret / A nagy kaland, 1987; Rand / Perem, 1990). A kísérletező kedv és szövegtudatosság új esztétikai reflexiókhoz vezetett. A posztmodernek már nem politikai kérdésekről és szakpolitikai vitatémákról írtak, mint a hetvenes évek nemzedéke, hanem az alkotásról. Szövegelméleti kérdésekről és irodalmi problémákról adtak ki cikkgyűjteményeket, így pl. Jon Fosse 1989-ben Fr telling via showing til writing (Az út: elbeszélés, showing, writing), Jan Kjærtad 1989-ben Menneskets matrise. Litteratur i 80-rene (Az embermátrix. Irodalom a 80-as években, Nagyvilág, 63. szám). Ezt folytatta később Fosse a Gnostiske essay (1999) és Kjærstad Menneskets felt (Emberterep, 1997) című munkáiban.
Akik ezúttal kimaradnak. A hatvanas években született prózaírók közül többen már világhírnévre tettek szert. Köteteiket számtalan nyelvre lefordították. Magyarországon is fellelhetők a könyvpiacon, a folyóiratokban. Ezért „mellőzöm” őket szándékosan ebben az összeállításban, s adok helyet kevésbé ismert, de jelentős műveket alkotó szerzőknek. Rövid összefoglaló azokról, akik ezúttal kimaradnak az összeállításból: Erik Fosnes Hansen (1965) első könyve történelmi regény (Falketrnet / Sólyomtorony), 1985-ben jelent meg. Az 1990-ben kiadott Salme ved reisens slutt / Zsoltár az utazás végén a Titanic 1912-es elsüllyedéséről szól, a luxushajó zenészeinek életét mutatja be. A könyvet 25 nyelvre fordították le. Norvég viszonyok közt ez a regény a posztmodern kísérleti regény elleni reakció első jeleként fogható föl. Erlend Loe (1969) az újnaivizmus képviselője, különösen második könyvével (Naiv. Super, 1996 / naiv. szuper, Scolar 2002) aratott nagy sikert. Itt nem a fél évszázados modernizmus formálta „belemenős” nők képe szolgál bonyolult háttérszövegként, mint Kjærstad Homo falsusában. Itt nem találunk szövegközi csavarokat és lexikális utalásokat. A késői modernizmus kontextusában és jellemzői alapján a gyermekihez és a problematikus előttihez való stratégikus visszafordulásként értékelhető. Stílusát tekintve Erlend Loe meglehetősen egyedül áll. Talán némi újnaivista jellegről beszélhetünk Gro Dahle (1962) írónőről szólva. Nála a családi kapcsolatok, a nemi szerepek, az anyai kötődések állnak a fókuszban (Pelsjegerliv / Prémvadászélet, 1991; Hundre tusen timer / Százezer óra, 1996). Az anya-lánya viszonyról szól Merete Lindstrøm (1963) Esőgyermekek birodalma (Regnbarnas rike, 1992) és Ismerem ezt a házat (Jeg kjenner dette huset, novellák 1999) című írásaiban. Hanne Ørstavik (1969) regényeinek legfőbb érdeme elbeszélőképessége, bár ő többnyire feszesebb formában ír, mint a nyolcvanasok általában. A családi fészek válságának problémáját feszegeti a Like sant som jeg er virkelig (Éppoly igaz, mint hogy létezem, 1999) című könyvében. Egy másikban (Kjærlighet, 1997 / Vágy, Scolar 2001) már tragikus következményekkel mond csődöt a fészek funkció, a gyereknevelés. Karl Ove Knausgrd (1968) A világon kívül (Ute av verden, 1998) című 800 oldalas gigantikus írásából, meglepő módon, jelentősen lerövidített kisfilmforgatókönyv készült. Tanár és kiskorú diáklány közötti lehetetlen viszonyról szól. Legújabb regényéről kritikusai azt mondják, hogy olyan magas művészi színvonalú, ami már-már provokáció (En tid for alt, 2004). Linn Ullmann (1966) (Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya) New York-i tanulmányai során felhagyott a színészettel (tanárai és édesanyja javaslatára). Újságíró lett, Norvégiába költözött. Különböző napilapokban rendszeresen olvashatók kritikus hangvételű, sokszor indulatos írásai. Első kötete óta, Mielőtt elalszol (Før du sovner, 1998) számtalan nyelvre fordítják műveit, s ami eléggé ritka norvég szerzőknél, nagy sikerrel mutatkozott be az USA-ban.
Akik az összeállításban szerepelnek. – Nikolaj Frobenius 1965-ben született Oslóban. Londonban tanult drámaírást (The London Institute of Screenwriting). Regényeket, színdarabokat, filmforgatókönyveket ír. Próbálkozott zenével, színjátszással. Első kötete 21 éves korában jelent meg. De az igazi sikert az 1996-os negyedik kötetével, a Latour katalógusával érte el. Kötetei: Virvl (Örvény, 1986), Az ifjú Villiam Oxenstiernes reményteli szerelme (Den unge Villiam Oxenstiernes lysende kjærlighet, 1989), Pokolmesék (Helvetesfabel, 1991), Latour katalógusa (Latours katalog, 1996), Szégyenlős pornográfus (Den sjenerte pornograf, 1999), Odonata (Øyenstikker, 2001), Más helyeken (Andre steder, 2001), A legeslegkisebb (Det aller minste, 2003), Elmélet és gyakorlat (Teori og praksis, 2004). – Torunn Borge 1960-ban született Oslóban. Író, műfordító, kritikus. Ez az intervallum (Dette intervallet, 1997) című prózakötettel mutatkozott be. Ezt a Végtelen eltarthatóság (En uendelig holdbarhet, 1999), majd a Moraler (2001) című verseskötetek követték. – Per Ivar Martinsen 1964-ben született. Költő, műfordító, gitáros, énekes, dalszövegíró, a Coydog duó tagja, könyvkiadó. 1992-ben debütált a csontmaradékok, nővér, csontmaradékok (beinrester, søster, beinrester) című kötettel. Ezt követte a vörös hajad (ditt røde hr, 1994), a csalánnyelv (neslesprket, 1999), harmadik terep (tredje territorium, 2000), Cukormitológia (Sukkertøysmytologi, 2002). Fordításkötetei: Charles Simic: Hotel Insomnia, 2001; Jim Caroll: Basketballdagbøkene, (Kosárlabdanaplók, 1996). – Sara Johnsen 1970-ben született. A média és kommunikációs szak elvégzése után felvették az akkor induló filmfőiskola forgatókönyv-írói szakára és a rendezői szakra is. Rendezőként végzett. Több sikeres, nemzetközileg is díjazott kisfilm, novellafilm után 2005-ben egész estés játékfilmmel mutatkozott be (Vinterkyss / Téli csók). A forgatókönyvek mellett novellákat ír. Regénye 2004-ben jelent meg A fiú tud valamiről, amit a lány kipróbálhat (Han vet om noe hun kan prøve). – Johann Grip norvég író, de Svédországban született 1964-ben, svéd anya és osztrák apa gyermeke. Tizenhat éves korában szülei Norvégiába költöztek. Korábban a Vagant című irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Catullust, Horatiust fordított. 2003-ban jelent meg Egyszerű versek (Enkle dikt) című verseskötete. A rövid hazaút (Den korte veien hjem, 2005) című regényéről azt írta egyik kritikusa, hogy ennek az írásnak cseppet sem ártana, ha jóval hosszabb lenne. Prózájának különös nyelvezete tükrözi a svédesített osztrák vidéki nyelvi fordulatokat. – Tone Hødnebø 1962-ben született Tønsbergben. Költő, műfordító, kritikus. 1995 óta a Novég Írószövetség vezetőségi tagja. A Bergeni Íróakadémián számtalan, mára már az irodalmi élet részévé vált fiatalt oktatott írásművészetre. A kortárs norvég irodalom egyik legmarkánsabb költője. 1989-ben indult a Lárma (Larm) című verseskötettel. Ezt követték a Sötét négyszög (Mörkt kvadrat, 1994), Inga (Pendel, 1997), A viharlétra (Stormstigen, 2002). 2005 nyarán eddigi köteteiből készült válogatás Szerencsés pillanat (Et lykkelig øyeblikk) címmel. – Rolf Enger irodalomtudományi és francia nyelvészeti tanulmányai mellett írásművészetet is tanult a bøi és a hordalandi főiskolán. Utóbbin később tanított is. De volt újságíró, színházi mindenes. Jelenleg a neves bergeni napilap szabadúszó munkatársa. Első kötete francia költők fordítása volt 1988-ban. Ezt két novellagyűjtemény követte: Egy órás sincs a világon (Ikke en urmaker i verden, 1989), Bronzfiúk (Bronsegutter, 1991). További kötetei: Napfogyatkozás (Solformørkelse, 1994), Mekhane, 1995, Ha valaki olyan utálatos lenne (Hvis noen skulle være s vemmelig, 1997), Idő és nyugalom (Tid og ro, 2001). – Cathrine Grøndahl 1969-ben született. Az 1994-es Kelts felrázó ritmust (Riv ruskende rytmer) című verseskötetéért Tarjei Vesaas debüt-díjat kapott. Az azóta megjelent kötetei: I klem mellom natt og dag (Az éjszaka és a nappal közé szorulva, 1996), Det har ingenting med kjærlighet gjøre (Semmi köze a szerelemhez, 1998), Lovsang (Dicshimnusz, 2003). 2001-ben végezte el a jogi egyetemet, s azóta ügyvédként dolgozik. – Christian Refsum 1962-ben született. Az Oslói Egyetem irodalomtörténésze. Több cikk és szakmai kötet szerzője, társszerzője. 2001-ben debütált a Transport című novellagyűjteménnyel. Az offbeat/új napok (offbeat/nye dager) című verskötete 2003-ban jelent meg. Lírájára kétségtelenül hatnak az amerikai modernisták, mint pl. T. S. Eliot és Wallace Stevens. Társszerkesztője volt az évente megjelenő Költészet most 2001-es gyűjteménynek. Legutóbbi esszékötetében szerzőtársával a film és az ember kapcsolatát járják körül, Csókolózás és verekedés (Kyssing og slssing. Fire kapitler om film. Pax 2004. Eivind Røssaakkal közösen). – Jonny Halberg 1962-es születésű. Novellákat, regényeket, filmforgatókönyveket ír. Budbringeren (Ponyvalevél, 1998) című filmjét Magyarországon is sikerrel vetítették. 2004-ben bekerült a Norske mesternoveller (Norvég mesternovellák) című antológiába. Első két novelláskötete Jonny Berg néven az Október Kiadónál jelent meg (Overgang til tercier / Átmenet a harmincas évekbe, 1989; G under / Szállj alá, 1992). Későbbi művei a mai norvég irodalom bemutatására, a fiatal írók felkarolására szakosodott Kolon Kiadónál láttak napvilágot. Az áradás (Flommen, 2000), Ártatlan idő (En uskyldig tid, 2002), Menj a hegyre (G til fjellet, 2004).
* Az összefoglaló Per Thomas Andersen A norvég irodalom története (Norske litteraturhistorie, Universitetsforlaget 2001), Steinar Opstad De az igazság mint vers érkezett (Men sannheten kom som et dikt – 13 poesier, Kolon 2003) és Ivar Havnevik Költészet Norvégiában 200–2000 (Dikt i Norge 200–2000) című munkák felhasználásával készült.