Teremtés és világmagyarázat
Román József Attila-illusztrációk a Közép-európai Kulturális Intézetben
Nem tudom, hogy a Mircia Dumitrescu által vezetett, a kézzel merített papírral (Vincze László) is jól bánó könyvmíves céh alkotóinak jelentett-e valamit az édesapára vonatkozó József Attila-i, noha bizonytalankodó tényközlés – „félig székely, félig román, vagy tán egészen az (A Dunánál) –, egy bizonyos, nagyon is átszellemülten, a világlíra nagyjához méltó módon, a költői értelmezést tekintve sokszínűen közelítették meg ezt a képzőművészet által megközelíthetetlen – szinte alig megfogható – kozmoszt.
Honnan a nehézség? Onnan, hogy a költőnél a közhelyszerű igazság is, a látomásszerkezet eredetiségével, azonnal jelentős lírává válik. Kövesse-e a vonalháló – ha igen, milyen grafikai bukfenccel? – ezt az ugrásszerűen megnövő, mindig esztétikumban csúcsosodó építkezést, vagy inkább teremtse újjá a líra mint léthelyzet megannyi variációját? És akkor még hol van a búcsú fájdalmát flozofikus burokba rejtő versek (Karóval jöttél…; Íme, hát megleltem hazámat…) képi interpretálása! Ami azért sem könnyű, mert bár az esszenciális tömörségű „dalok” többé-kevésbé ugyan visszautal(hat)nak akár a nagy gondolati költeményekre is, mégiscsak egy összegző lírafázis megfáradtan is kristálytiszta „elbeszélő” bölcselmét adják.
A százéves, költészetében mindenkinél elevenebb József Attilát tehát nem csupán megérteni kellett, hanem vele azonosulni. S ha megtörtént a költővel azonos (vagy csaknem azonos) hullámhosszon való gondolkodás, ki-ki a saját rajzi lényegjegye szerint – grafikai invencióval vagy a szöveget jelképek-szimbólumok által megelevenítő tömörítéssel – vihette papírra látomását. Harminckét év – harminckét grafika, ennyiben össze is foglalható a rövid, de annál súlyosabb élet és megrendítő életmű előtti főhajtás. Tizenhat román grafikus – a nagyoktól, Constantin Baciutól és Mircia Dumitrescutól kezdve a legfiatalabbakig – gyürkőzött neki a szinte megoldhatatlannak tetsző feladatnak.
Ösztönözhette őket a kivételes, saját grafikai bűvkörükbe megeleveníthető szellem, a bukaresti Nemzeti Művészeti Egyetem Grafikai Tanszékének bibliofil könyvek iránti buzgalma. S legkivált a józsefi teremtés és világmagyarázat, amelynek egyetemessége – a létigazságokat kinek-kinek a saját ízlése szerint önvizsgálattá tevő módszer – más-más életpályákat is megszólíthat. József Attilát román részről tehát nem fölkarolni kellett – már rég bebizonyosodott, szükségtelennek az ilyen gesztusok –, hanem a képi vonalháló erejével és sejtelmességével újrateremteni.
Hogy a vers esszenciája ott legyen egyetlen testben, mozdulatban; akár a figura – sokszor a nonfigurativitásig is elmenő alak –, akár valamely szürrealista látomás hordozza.
Van úgy, hogy a motívumvilág valaminő „történést” involvál (Milyen jó lenne nem ütni vissza – Florin Stociu; A paradicsom életté lesz – Tudor Leşanu; Le vagyok győzve – Cristina Orac), de a (komputer)rajzi sejtelem (Őszi alkonyat – Orbán Anna-Mária) vagy a mondanivalóval erősen kontrasztban álló, s mégis azt visszaálmodó érzékiség (Mióta elmentél – Cristina Manea) megmutatása ugyancsak hatásos, ha a művész jól kezeli az „átlengő” absztrakt térszerkezetet, illetve a női test torzítását eredményező látószögét.
A román József Attila-illusztrációkban – helyesebben: újraköltésekben – jobbára a test, a kiszolgáltatott, a gondolkodó, a melegségre (kéjre) váró, a bohócnak öltözött, a mitológiákba vágyó és megfeszíttetésre ítélt test – ritka, ám legragyogóbb esetben corpus (Carla Duschka) – dominál.
Rajzi leleményességgel, mikor is az álomvilág szürrealitássá nő (Eggyéölelődés vágya – Mircia Dumitrescu), éppúgy kifejezhető a költő gondolata, mint az absztraktig feszülő fekete-fehér foltok, és az általuk bezárt, lélegzetvételre is szűk tér drámaiságában (Csak most… – Constantin Baciu).
Baciu különleges fényszerkezete tömött, sűrű vonalhálójú (foltra folt) lapon idézi meg a költő édesapjának drámai hontalanságát – akkor József Attila még úgy tudta, hogy apja „az ingó tengeren nekivágott Amerikának” –, evvel szemben Carla Duschkának az üres papíron leheletnyi sejtelem is elég, hogy érzékeltesse: a sín és a talpfa összevegyül a tehervonatok tolatásával, miközben előrevetül – 1932-es vers a Tehervonatok tolatnak… – a drámai vég. Az átszellemült lapon a finom, porózus, világosbarna – sziéna – színekben játszó árnyék mi más volna, mint egy jelkép tömörségű kereszt vagy az azt involváló corpus! Tökéletes rajzi megfelelése ez „a megtört kövek / önnön árnyékukon fekszenek” soroknak. Szöveg és kép ilyen remek együttlélegzését hozza elénk – csak itt épp dús vonalakkal és idomokkal – a már említett Cristina Manea-grafika is.
A rajzi biztonság, a test vonalhálóval való „fölékszerezése” általában igen színvonalas képi megjelenítést von maga után (Miért hagytál el, hogyha kívánsz – Ovidiu Croitoru; Viszem a földem – Petru Şoşa; Judit – Cristina Manea; Íme, hát megleltem hazámat… – Teodora Stendl). Ilyenkor a grafikusművészt csak az izgatja, hogy a fókuszba állított test (vagy némelykor női akt) – Petru Şoşa és Teodora Stendl lapjain a több lehántott figura – közvetíti-e a lélektartalmakat. Stendl megfeszítettséget sugalló végítéletében – a csörgősipka árulkodó – egy bohóc szenved attól, hogy „tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél”.
Ha a bohóc mint figura jelkép erejű tágasságával fölidézhető a huszadik századi ember poklokat megélő és túlélő (lét)bizonytalansága, s az erkölcsbe kapaszkodó ember pierrot-i kilátástalansága is, a hagyományosabb, bibliai, mitológiai jelképek ugyancsak hatványozottan mutatják a József Attila-i világszemlélet s az öngyötrő én gyémántkeménységét és tonnányi súlyát. A szimbólumok arra jók, hogy rejtve – jelképekbe tömörítve – fedjék föl a világ és a költő – a kereszt és a corpus – elkerülhetetlen találkozását. Amellett, hogy a figurák pózaira – Mircia Dumitrescu és Cristina Manea esetében, jól értik József Attilát, a gondolkodó habitusára – figyelünk, és nem feledjük a szürrealitásba lengedező-élő valóság elevenségét (Mircia Dumitrescu, Teodora Stendl, Cosmin Paulescu), érdemes a román grafikusok értéktermő mítoszi mezőire-vadászataira is időt áldoznunk.
Nem is annyira Cristian Ţârdel Európa elrablása-parafrázisára gondolok (József Attila című vers) – ahhoz az önarckép határozottabb áttételeire volna szükség –, hanem azokra a lapokra, amelyeken a láb – Buddha világra jötte után minden égtáj felé hét-hét lépést téve mért meg a mindenséget; a mezítláb vagy saruban a keresztény művészetben a megszemélyesített szegénységre utal stb. –, a szárny (többek közt a túlvilág és a lélekhit fontos jelképe), a kehely (bor, vér, a halhatatlanság jele) stb. grafikai alakzattá nő. A költő „istentelen” vagy nagyon is mélyről jövő Isten-képe, életrajzi mozzanatokra vetítve, ezáltal világosodik meg (Bús énekhívás – Petru S¸oşa; Hymnus a borhoz – Ovidiu Croitoru; Milyen jó lenne nem ütni vissza – Florin Stociu). S az egyetemes jelkép, a szövegértésen túllépve, a grafikai kozmosz érzékenységére is utal.
Ion Stendl kenyérosztó szépségét, a bibliai jelkép ilyen irányú sugallatát a túl dekoratívnak tetsző női akt (a túlrészletezett arc) valamelyest gyöngíti (Kész a leltár) – a Talán eltünök hirtelen angyalszárnyat viselő büsztjénél már nem észlelni a jelkép és motívumvilág ilyesfajta szétválását –, de ezek az apró hibák csak arra jók, hogy jelezzék a józsefi világlátás képi megjelenítésének nehézségeit. Ellenben a Dubuffet-ből eredő szálkás gyerekrajz, az akrobata-bohóc valószínűtlen testtartását hangsúlyozva Cristina Orac átszellemített létmagyarázatát elementáris erejűvé teszi (Le vagyok győzve…).
A toll- és ecsetrajzok, a fotó alapú grafikák, a komputer vonalhálói szitanyomással vannak sokszorosítva. Aki József Attila románra fordított verseit (Paul Drumaru) és a román grafikusok átköltéseit magának tudja, egész művészi kollekció birtokosa.
Szakolczay Lajos