Ircsik Vilmos
„Szertedübögni rímeit”
A műfordító József Attilától a József Attila-műfordítókig
József Attila műfordítói munkássága nem játszik olyan nagy szerepet az életműben, mint például kortársai közül Babitsnál, Kosztolányinál, Tóth Árpádnál vagy Szabó Lőrincnél. Ő nem adott ki külön műfordítás-köteteket, sokaktól, de keveset fordított és hosszabb megszakításokkal, ám ez a kevés annál pontosabban jelzi költői fejlődését, érdeklődésének alakulását, így aztán az életmű értelmezésében is segít eligazodni. Első fordítói korszakának középpontjában, a húszas évek derekán, Villon állt, akitől egyébként a legtöbbet is fordítja, szám szerint öt balladát, továbbá az akasztás előtt álló Villon híres négysorosát. Ezeket a fordításait becsülte ő, de az utókor is a legtöbbre, hiszen felvette őket Döntsd a tőkét, ne siránkozz! című kötetébe, amit a későbbiek közül egyikkel sem tett meg. Hosszabb szünet után, a harmincas évek elején, a szomszédos országok avantgárd irodalma kelti fel érdeklődését, és egész sor expresszionista román illetve cseh költőtől fordít egy-két munkás és munka témájú verset, a legtöbbet, szám szerint ötöt Jiři Wolkertől. A Kárpát-medencei megbékélés gondolata mellett – amelynek szellemében a román Mihail Codreanu, Nichifor Crainic, Zaharia Stancu és Elene Farago egy-egy versét a kolozsvári Erdélyi Helikonban jelentette meg – nyilván a társkeresés, a hasonló világszemlélet és hasonló avantgárd attitűd okán tartotta fontosnak magyarul való megszólaltatásukat, hiszen a lefordított művek és költők legtöbbje nem tartozott az európai irodalom élvonalába, és máig sem került oda. Harmadik műfordítói korszaka a halála előtti egy-két évre esett – volna, amikor felkérték egy európai költők antológiájában való együttműködésre. Munkához is látott, de a legtöbb fordítást, köztük német közvetítőnyelvből az orosz Alekszandr Blok Tizenketten című poémájának egy részletét – csak töredékesen készítette el.
Az különösebb filológiai kutatások és kutakodások nélkül is majdnem teljes bizonyossággal állítható, hogy az első, idegen nyelvre lefordított József Attila-vers a Thomas Mann üdvözlése. Igen, ez a pontos meghatározás: nem idegen nyelven megjelent vagy elhangzott, hanem csupán idegen nyelvre lefordított versről van szó. A fordítás 1937 januárjában, Thomas Mann budapesti látogatása alkalmából készült, méghozzá abból a célból, hogy a német író január 12-ei, nagy érdeklődéssel várt felolvasóestjén majd maga a költő adja elő. Mint köztudott, a vers előadását betiltották, így azt Thomas Mann csak egy intim, négyszemközti beszélgetés keretében hallgathatta meg. Magának a fordításnak külön története van. Néhány nappal az est előtt József Attila telefonon felhívta az Aradon élő műfordító-fenomént, Franyó Zoltánt, lediktálta neki a röviddel azelőtt elkészült költeményt, és arra kérte, hogy ugyanilyen módon, azaz telefonon, minél előbb, de legkésőbb a felolvasóest napjáig juttassa el hozzá a német fordítást. Franyó vállalta, és el is végezte a feladatot. Persze nem ez volt az első ilyen munkája. Akkoriban már több magyar költő, kiváltképp Ady német nyelvű megszólaltatásával is nevet szerzett magának, nyilván ezért esett rá József Attila választása. Hiszen gyors és minőségi munkára volt szüksége.
Az 1887-ben Kismargittán született Franyó Zoltán a Nyugat vonzásában, annak első nemzedékének tagjaként kezdte hosszú és sokirányú irodalmi pályafutását, amelyből műfordítói munkássága a legjelentősebb: több mint 4000 verset ültetett át magyarra ókori és modern nyelvekből. Fordításainak reprezentatív gyűjteménye, az Évezredek húrjain, három vaskos kötetet tesz ki. Az első világháború után egyébként hosszabb ideig Bécsben élt, és a még otthonról, von Haus aus hozott, illetve odahaza, Erdélyben szerzett nyelvtudása az osztrák fővárosban fejlődött olyan abszolút szintre, amellyel a magyar költészet német fordítására vállalkozhatott. A húszas években aztán végleg visszatért az akkor már romániai Aradra, és megjegyzendő, hogy a magyar költők mellett a románokat, elsősorban Eminescut is nagy buzgalommal fordítja németre, és próbálja őket bevezetni a világirodalomba. A kis portré után még valami nagyon fontosat Franyó Zoltán személyéről, jelleméről, humanizmusáról: ha majd egyszer akad olyan román író, költő, műfordító, aki szabad akaratából, küldetéstudatból, magyar klasszikusokat fordít egy harmadik nyelvre, mondjuk franciára, akkor talán végre elmondhatjuk, hogy megtörtént a megbékélés Erdély ügyében, megtörtént a megbékélés a két nép között, ami végül is az irodalom és nem utolsó sorban József Attila költészetének „rendezni végre közös dolgainkat” szelleméből is logikusan következnék. Ez a lépés azonban román oldalról egyelőre még késik, noha Franyó Zoltán a maga részéről már jó hetedfél évtizede megtette. A Thomas Mann üdvözlésének Franyó-féle fordítása egyébként kuriózummá, muzeális értékké, kordokumentummá vált. Nyilvánosan, közönség előtt soha nem hangzott el, kötetben nem jelent meg, csak a létrejöttét övező legenda épült bele szervesen a határokon átívelő magyar kultúrtörténetbe, egy fényképpel dokumentálva, amelyen a szerző maga olvassa fel a vendégnek németre átültetett versét.
József Attila a szóban forgó 1937-es esztendő utolsó hónapjában meghalt. Ezt követően hazai megismertetéséhez nagyban hozzájárult atyai barátja, Németh Andor, aki már a következő esztendőben kiadta Összes verseit és válogatott írásait, illetve Bálint György, aki 1940-ben Összes verseit és műfordításait jelentette meg. Az ez után következő háborús esztendők nem voltak alkalmasak se a költő örökségének további hazai népszerűsítésére, terjesztésére, se nemzetközi megismertetésére. Aztán pedig a háborús ájulatból lassanként magához térő nemzet újabb diktatúra fogságába került, amely a maga kulturális, ideológiai profiljának megteremtéséhez talán József Attila nevével és költészetével élt vissza a legdurvábban és a legalattomosabban. Ennek jegyében egy polgárinak bélyegzett Babitsnak vagy Juhász Gyulának legalább annyi tisztesség kijárt, hogy „összes verseik” kötetében, valahol szerényen elbújtatva, cím szerint feltűntessék a kicenzúrázottakat, amelyek „irredenta hangjukkal sértenék a szomszéd népek nemzeti érzését”. A lassanként harcos kommunistává avanzsált és proletárköltővé zsugorított József Attila Nem! nem! soha! című versét viszont mély és hazug hallgatással vették semmibe meghamisítói, így még azt is a maguk kénye-kedve szerint döntve el, hogy egyáltalán mit írt és mit nem írt a gyámságuk alá vont költő. Szabolcsi Miklós gátlástalan cinizmusában odáig merészkedik, hogy minden szerkesztői morált lábbal tiporva, még a kritikai kiadásban sem említi ezt a méltán híres Trianon-ellenes verset. Az már csak természetes, hogy akik szemrebbenés nélkül hallgattak el kézzelfogható tényeket egy nemzet színe előtt, azok még gátlástalanabbul halásztak az ideológia zavarosában, még gátlástalanabbul kufárkodtak azzal, hogy hogyan írt. Kiragadták a költőt természetes közegéből, Kosztolányi vagy Thomas Mann vonzásköréből, tagadták, hogy valaha is olvasott Heideggert, a Freudért való rajongását múlékony kis kalanddá, istenes verseit lelki tévelygéssé, hazafiasságát kamaszkori hevületté próbálták bagatellizálni. Egy Révai József, később egy Szabolcsi Miklós, egy Gyertyán Ervin hitbizományként, hűtlenül kezelte azt az örökséget, amelyet különben senki nem bízott rájuk, hanem csak a hatalom jogán kaparintották meg, ragadták magukhoz.
Természetesen az ötvenes évek elejétől kezdve, mikor már égetően aktuálissá vált az életmű bevezetése a világirodalomba, a diktatúra ideológusai ezt a képet igyekeztek közvetíteni kifelé, elsősorban az úgynevezett szocialista országokba is. Ott, mintegy kommunista alamizsnául az életművéből kiradírozott Trianon-versért, a már említett csehek közül Hora, Bezruč vagy Wolker, a románok közül Codreanu, Zaharia Stancu, Georga Cosbuc és mások személyében vélték megtalálni „a szomszéd népek irodalmának olyan haladó költőit”, akik mellett egyébként magyarra fordításukkal valóban hitet is tett, és akikkel most összeboronálva méltóan képviselhette a proletár internacionalizmus eszméjét. A szovjet-orosz irodalomban Majakovszkijt rendelték melléje, ami szintén nem rossz társaság, ráadásul Blok és Jeszenyin mellett, második műfordítói korszakában, német közvetítőnyelvből tőle is fordított, csak azt felejtették el a ravaszul megkonstruált párhuzam kiagyalói, hogy ő a sztálini diktatúrától való meghasonlottságában vetett véget életének.
Az áttörés, a nemzetközi elismertetés azonban mégsem ezekben az országokban, és nem ebben a szellemben, hanem Franciaországban történt meg, és szerencsére a lényegét, az alkotómunkát tekintve nem pártkáderek vezényelték le, hanem Illyés Gyula jótékony közreműködése és természetesen József Attila „francia kapcsolatai” siettették. Ez a „francia kapcsolat” éppen olyan természetes és organikus része volt az életműnek és az alkotói útkeresésnek, mint a Thomas Mann-i. Hiszen József Attila köztudottan a szegedi egyetem magyar–francia–filozófia szakán tanult, és nemcsak Villon lázadó, vagabund szelleme ragadta meg, hanem Rimbaud szociális érzékenysége is, akitől a Villon-fordításokkal egy időben lefordítja a Munkásokat, majd A meghökkenteket, de úgyszintén hatott rá a maga modern tájábrázolásával a francia költészet vonzáskörében alkotó belga Verhaeren. Tőle, második műfordítói korszakában az Este című tájverset ülteti magyarra, mintegy ujjgyakorlatként későbbi nagy éjszaka-témáihoz.
A francia kiadás 1955-ben jelent meg, és a fordítók között ott van a francia líra színe-java: Cocteau, Éluard, Pierre Emanuel, Jean Rousselot, Guillevic, Tristan Tzara – hogy csak a nálunk legismertebbeket említsük. A neves szerzők egyébként magyar pályatársuk ötvenedik születésnapjára szánták munkájukat, amire a cím is utal: Hommàge des poetes français à Attila József (Francia költők József Attila emlékére). Az értelemszerűen színvonalas munka, az életmű teljes keresztmetszetét bemutató válogatás mind szakmai berkekben, mind a művelt olvasóközönség körében sokat lendített József Attila nemzetközi ismertségén és elismertségén, és némi malíciával azt mondhatni, hogy a korabeli magyar irodalompolitika csak azt fájlalhatta: miért nincs Németország mintájára két Franciaország, melynek aztán keleti, testvéri felén jelenhetett volna meg József Attila első idegen nyelvű kötete. Talán ez a hiányérzet siettette hivatalos részről a költői műhelyekben már készülőfélben lévő német nyelvű kiadását, hiszen a két világrendszer harcának eme legkiélezettebb korszakában, a minden fronton elkeseredetten legitimitást és önigazolást kereső szocialista tábor a kultúrától az űrkutatásig, ahol csak lehetett, mániákusan igyekezett lépést tartani a Nyugattal. József Attila francia recepciójának hőskorából még megemlítendő, hogy a hatvanas években Guillevic és Rousselot, az antológiában megjelent fordításaikat kibővítve, még külön is kiadott tőle egy-egy kötetet.
Az NDK-ban néhány kiváló költő, elsősorban és elsőként Franz Fühmann, illetve Stephan Hermlin – egy Illyés-formátumú mentor híján magánszorgalomból, más egyebek mellett éppen a Thomas Mann-i nyomon elindulva, közben pedig a francia kiadáson felbuzdulva – szintén nekiállt József Attila fordításának. Első lépésként Fühmann 1957-ben Seht her, wir sind’s (Ím, itt vagyunk) címen kiad egy cseh, lengyel és magyar költők verseit tartalmazó antológiát, amelynek zömét József Attila-fordításai alkotják. Alig egy évvel vagyunk a végzetes ötvenhatos esztendő után, így nem tudni, hogy a kiadás elterelő hadmozdulat-e a hivatalos államhatalom részéről, vagy pedig Fühmann néma szimpátiatüntetése a magyar forradalom mellett. Ezt követően a hivatalos irodalompolitika mindkét részről áldását adja egy önálló József Attila-kötetre, és az idő távolából nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy a két testvéri ország együttműködése ezúttal valóban gyümölcsözőnek bizonyult, sokkal gyümölcsözőbbnek, mint gazdasági, politikai vagy éppenséggel katonai téren, a világrendszerek harca pedig most az egyszer valóban méltó ügyért zajlott. Hiába, az irodalom mégis csak nemesít.
A kötet 1960-ban jelent meg Gedichte (Versek) címen. A kiadás helye Budapest és Berlin, ami a vállalkozás közös jellegére utal. A nyersfordításokat és minden más szakmai, verstani, életrajzi, poétikai instrukciót a magyar fél szolgáltatta a fordítók számára, akik a már említett Fühmann és Hermlin mellett a következők voltak: Annamarie Bostroem, Günther Deicke, Géza Engl, Stefan Frommer, Alfred Gesswein, Peter Hacks, Ernst Jandl, Heinz Kahlau, Richard Pietrass, Ilse Tielsch Felzmann és Max Zimmer. A felsorolásban külön figyelmet érdemel a nemrég elhunyt osztrák Ernst Jandl, aki épp ekkoriban, műfordítóként kezdte pályáját, és nőtte ki magát aztán korszakos jelentőségű költővé. Az ő beválogatása a fordítók közé egyben a vállalkozás komolyságát és tisztességét jelezte, hiszen a vasfüggönyön túli Ausztria kulturálisan gyanúsnak számított a talán az átlagosnál is gyanakvóbb NDK-s ideológusok számára.
A kötet négy részből tevődik össze. Első fejezete a Curriculum vitae, majd a mottóként az élre tett Ha lelked logikád után százhárom vers következik, keletkezésük időrendjében az első az 1922-ben írt Éhség, az utolsó az Íme, hát megleltem hazámat. Több mint negyven év távlatából ma már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy időtálló, ma is élvezettel forgatható, olvasható, hiteles, sőt talán mindezidáig a legjobb József Attila-fordításkötet született. A fordítók, nyilván az alapos egyeztetésnek és a szerkesztői koncepciónak hála, a német nyelvterületen, de a műfordítás terén általában mindenütt dívó irányzatok közül nem az Übersetzung, a költőiség szempontjaira kevesebb hangsúlyt fektető szöveghű fordítás, nem is a szabad átköltés, hanem a Nachdichtung, azaz az utánköltés elvét követték, amely a nyugatosoknak köszönhetően a magyar műfordítást is oly magas színvonalra emelte, és amely az eredeti mű teljes struktúrájának megőrzése mellett a fordítás nyelvének kulturális közegébe helyezi az újraköltött verset. Ezek az irányzatok egyébként még a felvilágosodás korában alakultak ki, éppen a francia és német fordítói felfogás ellentétéből, és a lényegét August Wilhelm Schlegel fogalmazza meg a legszemléletesebben. Eszerint a francia fordító, kultúrfölényének tudatában, minden külföldi költőt vendégnek tekint, akitől elvárja, hogy a francia szokások szerint öltözködjék és viselkedjék, tehát franciára idomítja az idegent, míg a német fordító, a költők költője, hagyja, hogy vendége úgy viselkedjék és öltözzék, mint otthon, csak németül szóljon vele. Ez a felfogásbeli ellentét aztán végighullámzott egész Európán, és Magyarországra eljutva szintén megosztotta az akkor virágzásnak induló műfordítást. Gondoljunk csak Batsányi és Kazinczy vitáira!
Az utánköltés mibenlétét – bármilyen magyartalan is a szó, ez mutat rá leghívebben a lényegére – a gyakorlatban, a kötet egyik példáján is demonstrálni lehet. A Születésnapomra lépten-nyomon felvillanó életrajzi motívumai, az egyes strófák, ironikus rímekből, sok helyütt szójátékokból álló, rövid, mindössze két szótagos, harmadik, negyedik sorai csaknem megoldhatatlan feladatnak tűnnek egy fordító számára. Ám Günther Deicke jól veszi az akadályt. A strófák nyolc szótagos első két sorában az epikus jellegű, életrajzi elemek visszaadása – harminckettedik, születésnap, kávéházi szeglet, a havi kétszáz fizetés vágya és a Horger-affér részletei – egy Deicke formátumú költő számára rutinfeladat, amelyet hibátlanul old meg, és elboldogul a harmadik-negyedik sorok ironikus szójátékaival is. Ezek közül közelebbről is érdemes megvizsgálni hármat, amelyek a humor, az irónia szintjén a közbeszédben szinte már szállóigévé lettek. Az első, a csecse / becse szinte visszaadhatatlan, mivel a németben ilyen típusú ikerszó nincs. Deicke viszont a magyar ikerszavakhoz hasonlóan összeforrt német névelő és főnév szétválasztásával, rímeltetésével és a lefokozó, nagyjából versike jelentésű Poem szó használatával érzékelteti és megközelíti az eredeti hangulatot. A sekély / e kéj rímpárt így adja vissza: die Freud wird Leid. Vagyis szó szerinti fordításban: az örömből bánat lesz. Aím a német olvasó számára egy közmondásra való rájátszással rögtön felidézi a saját nyelvi közeg otthonosságát. A közmondás így hangzik: Des einen Freud ist dem anderen Leid. Vagyis: ami az egyiknek öröm, az a másiknak bánat, tehát kár túlságosan örülni valaminek. Ha ehhez még hozzátesszük az abszolút formahű fordítást, azaz jelen esetben a tiszta rím és a szótagszám tökéletes visszaadását, továbbá a rímhívó és rímelő szó ellentétének megőrzését, akkor már meg is van a rímben rejlő eredeti jelentés szinte pontos változata, a kései elégtétel kaján, szomorú öröme Horger Antallal szemben. Ezzel a rímmel egyébként magának József Attilának is meggyűlt a baja. Az eredeti kéziratban még ez áll: Vak éj / e kéj. Bizony, joggal érezhette, hogy ez még nem az igazi. A végleges, jelzős változat lényegesen jobb, mint az eredeti, kissé modoros szókép. A sziporkázó rímpárok közül kétségtelenül a taní / tani a legötletesebb, a legzseniálisabb. Deicke ennek tudatában nem is próbálkozik semmiféle nyakatekert mutatvánnyal. Az értelemhordozó tanítani szót természetesen visszaadja, és a sor belsejében, semleges helyen szerepelteti, a rímes szójátékot pedig a strófában szereplő jövő idejű forma kínálta lehetőségből aknázza ki: mach mein Land… / der Zeit / bereit. Vagyis szó szerinti fordításban: Az időre, a jövőre készítem fel országomat.
Így lesz tehát egy más nyelvi környezetbe helyezett rímből, aztán egy strófából, majd egy teljes versből, végezetül pedig egy műfordításkötetből nemcsak valódi, hanem igazi József Attila, aki egy új, jelen esetben a német nyelv kulturális közegében elevenedik meg egy új olvasóközösség számára. Az egyenletes színvonalú munkákból, a primus inter pares elve alapján a Születésnapomra mellett még kiemelendő a Medvetánc és az Óda Franz Fühmann, a Hazám Heinz Kahlau, a Kész a leltár Ernst Jandl és a Talán eltűnök hirtelen Stephan Hermlin fordításában. Ez utóbbi a kötet egyetlen olyan fordítása, amely némi formai áldozatot hoz a szövegpontosság és a szóképek hitelessége érdekében. A legtekintélyesebb fordítóként Hermlin ugyanis megengedi magának, hogy a keresztrímes költeményt félrímekben fordítsa. A fordítás tökéletes, a verset ismerő magyar olvasónak azonban mégis némi hiányérzete támad. Ez az eljárás, azaz a formával, rímmel, szótagszámmal való szabadabb bánásmód egyébként a francia kötetben egyáltalán nem megy ritkaságszámba. Így elmondható, hogy József Attila a világirodalomban átütő sikerrel először franciául, átütő hitelességgel viszont németül szólalt meg.
A német kiadás további erénye a harmadik szerkezeti egység, a jegyzetek, amelyek a versekben elmerülő olvasó filológiai kíváncsiságát elégítik ki. Így például a Születésnapomra magyarázó jegyzeteiből kiderül, hogy ki volt Horger Antal, és hogyan került a költő Szegedre, a Magad emésztő tárgyi magyarázata bemutatja magát Babitsot és a két költő viszonyát, a Karóval jöttél német olvasója számára pedig fény derül a titokzatos Héttorony jelképére. A kötet negyedik része az utószó. Könyvekhez néha írnak elő- vagy utószót, néha nem. De ebben az esetben így utólag nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy jobb lett volna, ha ezúttal ez elmarad. Gyertyán Ervin, aki az ismeretterjesztő agitprop munka kimeríthetetlen kincsesbányájának tekintette József Attila költészetet, hű marad önmagához, sőt ebben a német debütálásban talán még túl is tesz önmagán. Erre elegendő egyetlen adalék, mert úgy különben semmi értelme Gyertyán Ervin szellemét megidézni. A hagyományos, sablonos József Attila-portré felvázolása után az utószó szerzője egy igazi József Attila-potentátra hivatkozva fejezi be úgy egyébként valóban megtámogatásra szoruló eszmefuttatását. A potentát neve Kádár János. És Gyertyán a következő magvas gondolatokat tartja szükségesnek közölni tőle a német olvasóval: „József Attila forradalmi költészetén a harmincas években felnőtt egy ifjúmunkás nemzedék, amely az ő versein keresztül jutott el a szocialista kultúrához, a kommunista mozgalomhoz és a párthoz.” Könyvekhez néha írnak elő- vagy utószót, néha nem. Az olvasó néha elolvassa ezt az elő- vagy utószót, néha nem. Remélhetőleg a német József Attila-olvasók közül a többség ez utóbbiakhoz tartozott, ami azért is valószínű, mert a Gedichte három kiadást ért meg, és vélhetőleg nem a Gyertyán–Kádár kettős teljesítményéért. 1963-ban az emigráns Gosztonyi János hathatós közreműködésével újabb József Attila-kötet jelenik meg német nyelvterületen, Svájcban, Am Rande der Stadt (A város peremén) címmel, amely azonban színvonalában, jelentőségében nem veheti fel a versenyt az NDK-s fordítással.
Különös és viszontagságos sorsa volt József Attilának a Szovjetunióban, ahol 1958-ban jelenik meg első kötete, ám ez olyan gyengére sikerül, hogy azt még a hivatalos magyar kritika és az orosz fél is kénytelen elismerni. Persze a kudarcot csak a véletlennek tulajdonítják, és az igazi okokat nem tárják fel: ellentétben a francia vagy a német irodalommal, a Szovjetunióban ugyanis nem volt rögtön kéznél – ez a pontos kifejezés – egy olyan költői, műfordítói gárda, amely meg tudott volna birkózni ennek a mély, filozofikus, avantgárd lírának orosz nyelvű újraköltésével. Természetesen nem a káprázatos orosz költészettel volt a baj, hanem azzal, hogy a kommunista diktatúra ezt a filozofikus, avantgárd, gondolati lírát tudatosan üldözte, elsorvasztotta, és kitenyésztett helyette egy udvari, mozgalmi költői gárdát, amelynek még az elsőre kiválasztott, legjobb, fordítóinál is túltengett az agitatív hang, a deklamálás. Igen, a szükséges fordítók, egy hosszú folyamat eredményeként, első próbálkozásra egész egyszerűen nem voltak kéznél. A műfordító József Attila érdeklődését is felkeltő szimbolista Blokot, „érdemeinek elismerése mellett”, dekadens miszticizmusa miatt nem tartották követendő példának, Majakovszkij öngyilkos lett, Bunyin emigrációban élt, Hlebnyikov, Mandelstam a diktatúrának esett áldozatául, Paszternak pedig teljesen elszigetelődött, és 1960-ban meg is halt, így a fiatalabb nemzedékek körében is nehezebben öröklődhetett az ő, József Attilával rokonítható költői attitűdjük. A hibát jóváteendő 1962-ben újabb kísérlet következik, méghozzá az elsőnél lényegesen jobb. A nyersfordításokat Kun Ágnes készíti, ő ellenőrzi a szöveghűséget is, és az ő segítségével veti egybe az elkészült fordításokat az eredetivel a kötet szerkesztője, a tekintélyes költő, Mihail Szurkov. A fordítok között pedig most már olyanok is vannak, akik a saját költői világukhoz közel álló versekben megsejtik az igazi József Attilát, mint például Kornyej Csukovszkij, Leonyid Martinov, Iszakovszkij, Szamojlov, Kirszanov, Kornyilov. A munka még így is kissé egyenetlen, és az objektív magyar ismertetések egyike-másika félve ugyan, de megjegyzi, hogy az olyan szürrealista képek fordítása, mint a Medvetáncban a „szép a réz kerek virága, ha kihajt a napsugárra”, vagy a Holt vidékben a „csattogó fagy itt lel mohát, / ide köti csontos lovát / pihenni”, nagyon félresikerült. Ennek ellenére csakis elismeréssel lehet szólni a mindenféleképpen igényességre valló és az első hibáiból okuló második kötetről, amely egyébként terjedelmében is a legnagyobb ismert vállalkozás: nem kevesebb, mint kétszázhuszonhat verset tartalmaz.
A nagy világnyelvek közül meglepő módon a spanyol a következő, amelyen József Attila megjelenik, és még meglepőbb, hogy Buenos Airesben. A kötet fordítója Hugo Acevado argentin költő, aki magyar emigránsoktól hall József Attiláról, és fordít le tőle egy karcsú kötetre valót, szám szerint harminchárom verset. Ezzel az argentínai kiadással lezártnak lehet tekinteni József Attila világirodalmi recepciójának hőskorát. Rövid idő alatt négy világnyelven, két földrészen jelentek meg kötetbe foglalt versei, és ettől kezdve egyre több helyen és egyre gyakrabban figyelnek fel rá. Többi megjelenésének hosszú sora inkább már bibliográfiai feladat vagy számvetés kérdése, amelyre egyébként a centenáriumi rendezvények keretében áprilisban, Budapesten, egy kétnapos szimpóziumon sor is kerül. Ezért inkább csak néhány kuriózumra érdemes szorítkozni: arra, hogy megjelent héber és cigány nyelven, hogy angol fordítói között ott van a magyar kultúra nagy rajongója, a Sztálingrád és a Berlin 1945 sikerkönyvek szerzője, Antony Beevor, vagy hogy lengyelre, mások mellett, az egyik legjelentősebb lengyel író és költő, Tadeusz Rozewicz fordította.
A magyar irodalom egyik fájó pontja, hogy klasszikusaink, kiváltképp költőink, állítólag szinte lefordíthatatlanok, és méltatlanul ismeretlenek a világirodalomban, mert költői nyelvük, és maga a magyar nyelv is, annyira különbözik minden másiktól, hogy sajátos struktúrája, ritmusa, logikája szinte visszaadhatatlan. A József Attila-fordítások példája, sikere vagy éppen kudarcaiknak tanulsága mintha cáfolná ezt a hiedelmet. Persze a magyar költőnek mindenkor mindenért meg kellett küzdenie, és a magyar költőért is mindenkor meg kellett és meg kell küzdeni. József Attila világirodalmi karrierjén végtekintve, úgy látszik, hogy az ő német, francia, orosz és még annyi más fordítói ezt megtették. Most már csak az a kérdés: vajon a „mai magyarok”, itt és most, mennyire küzdenek meg érte? Mert a süket Hivatal, ahogy Babits egy másik centenáriumra, Petőfiére írta, már megint művirágkoszorúkkal készül leróni a kötelező kegyeletet.