Balázs Géza
Légy azzá, ami nem lehetsz!
József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című verse nyelvészszemmel
Miről szól az írás? Írásom a XX. század második felében az irodalom- és a nyelvtudományban felbukkanó, egymást váltó, de sokban egymásra válaszoló, és némely mozzanatában egymást szintetizáló strukturalista, szemiotikai, szövegtani, pragmatikai és kognitív fordulat hatására a műalkotások megközelítésének néhány új szempontját veszi sorra József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versében. Először a vers strukturális-szövegtani-retorikai jellemzői közül emelek ki néhányat (szerkezet, mondatszerkezet, verselés, verbalitás, szókincs, szóetika, egyes alakzatok stb.). Ezután a vers önmegszólító jellegét leíró irodalomtörténeti felfogás újabb, kognitív bizonyítékait hozom fel, majd meghatározom a szövegszerveződés központját jelentő szövegfókuszt, valamint a szövegtopikot. Föltárom a vers időszemléletét, amelynek során kiderül, hogy a rémakiemelő partikulák igenis időszembesítővé is teszik. Végül a szemiotikai és kognitív felfogás tükrében (a nyelvteremtés ikonikus, a nyelvhasználat energia) a versben előforduló néhány szó ikonikusságára is felhívom a figyelmet.
Az elemzéssel az a célom, hogy közelítsem egymáshoz a nyelvészeti és az irodalmi felfogásokat.1
A műalkotás megközelítése. A műalkotást az irodalmi (tágabban: művészi kommunikációs) folyamat sokféle szemszögéből közelíthetjük meg: a műalkotás születése felől, magából a műalkotásból, valamint a műalkotás befogadása, hatása szempontjából.
Mindegyik megközelítés lehet fontos, mert az értelmezés szempontjából lényeges mozzanatok rejtőzhetnek bármelyikben.
A műalkotás születését középpontba állító megközelítések között szerepel a tényfeltárás, a szellemtörténet és a genetikus elemzés. A XX. század hozta magával az irodalmi műalkotást középpontba állító megközelítésmódokat, a fenomenológiát és a strukturalizmust. A nyelvészet leginkább itt kapcsolódott be az irodalmi folyamat elemzésébe, különösen az akusztikus, a szókészleti és a grammatikai jelenségek, a kompozíció, majd pedig a metaforikus és a metonimikus ismétlődés vizsgálatában. A XX. század végén a műalkotás befogadása és hatása került az érdeklődés homlokterébe. A megközelítések mögött dekonstruktív irodalomtudományi fordulat áll, a megközelítéseket a filozófiai hermeneutika, a befogadás- vagy recepcióesztétika, a hermeneutikai értelmezések szempontjai vezérlik (Vilcsek, 1995).
Az 1950-es években induló strukturális szövegtani, szemiotikai, az 1970-es években elterjedő a pragmatikai, majd az 1990-es években kiteljesedő kognitív fordulattal a nyelvtudomány megközelítései, nézőpontjai is tágultak, sőt területe tovább bővült. Jogos föltenni a kérdést, hogy ezek a megközelítésmódok milyen újdonságot hoztak a műalkotások elsősorban nyelvi-nyelvészeti megközelítésében (néhány szempontról lásd: Balázs, 1998, Murvai–Balázs, 2002).
Valamennyi szempontot nem lehet most sorra venni. Önkényesen emelek ki néhány olyan nyelvi jelenséget, amelyre – az említett elméletek nyomán – csak az utóbbi időben irányult a figyelem. Mindezt természetesen most József Attila verseinek megközelítése kapcsán teszem, de a szempontok más költők más verseinek megközelítéseiben is alkalmasak lehetnek.
A példa: József Attila kulcsverse. Példaként József Attila utolsó hónapjainak egyik kulcsversét, a Tudod, hogy nincs bocsánat (1937) című verset választottam. A vers értelmezése kapcsán Németh G. Béla (1987, 282–296.) már kiemelt fontos, modern szempontokat, ezek: az alapmondat, zérómorféma és a szilencium. Az elmúlt néhány évtized modern szövegtani-pragmatikai és kognitív megközelítései igazolják Németh G. Béla szempontjait, de ezek elmélyítésére, továbbgondolására is alkalmasak – ahogy majd a mi szempontjainkat is nyugodtan tovább lehet gondolni.
A vers a költő legmélyebb és végső válsága idején született, konkrét életrajzi események fedezhetők föl benne, és a 8. versszakban felbukkan az öngyilkosság gondolata is. Az életrajz ismeretében akár bizonyítékként is felfoghatnánk a szárszói „eseményre” (baleset, öngyilkosság), az értelmezés azonban eddig nem terjed, és nem is lehet a feladata. Érdekes, hogy Kertész Ákos nagyhatású regénye, a Makra (1971) első és második részének mottójául is József Attila-idézetet választott. A második rész elé, amelynek végén Makra szembesül élete válságával és folytatásának lehetetlenségével, éppen e vers első négy sora olvasható.
A Tudod, hogy nincs bocsánat című vers az utolsó versek előtti vers. Ám a többi „utolsó” verssel (Karóval jöttél…, Talán eltűnök hirtelen…, Íme hát megleltem hazámat…) összekapcsolja az életúttal való számvetés, a retorikus nyelvi szerkezet, a szókészlet hasonlósága.
A vers. József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat2
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. jún.
A vers főbb strukturális jellemzői. A szöveg egy állítással kezdődik (1. vsz.), amelyet követ a magyarázat (2. vsz.), a belőle kifejlődő tanács (3–4. vsz.), majd fő szerkezeti egységként a múlt megidézése, epikus, életrajzi (ön)dialógus formájában (5–8. vsz. első két sora). A zárlat a konklúzió, azaz a választás (válaszút), amely felkínálja az öngyilkosságot vagy az újrakezdés lehetőségét (8. vsz. második két sor–9. vsz.).
A vers első olvasatra is magával ragadó. Ennek olvasáslélektani oka a rövid szavakkal és sorokkal, az egyszerű szókinccsel és a viszonylag kevés enjambement-ekkel (áthajlásokkal, sortörésekkel, szintagmatörésekkel) magyarázható.
Többnyire minden sor egyetlen mondat, sőt összetett mondat: „Megcsaltak, úgy szerettek, / Csaltál s igy nem szerethetsz.” Ebből fakad a verssorok egyszerű ejtéssajátossága, amelyet a jambikusság tesz határozottá:
Tudod, hogy nincs bocsánat,
U – / – – / U – / –
hiába hát a bánat.
U – / U – / U – / –
A vers több nyelvi szinten megragadható jellemzője: a nyelvi sűrűség, egyes nyelvi elemek használatának feltűnő statisztikai többlete.
Szókincs: verbalitás, szóetika. A vers sodró, mozgalmas jellegét a rövid sorokon túl a verbalitásának (igehasználatának) köszönheti. Az igei állítmány részesedése feltűnően nagy. A 9 versszak harminchat sorában 41 igei állítmányt találunk, ebből 10 a létige: nincs (2), légy (2), lennél, lesz, vagy (3), lettél. Az igei állítmányokból 15 felszólító módú, 30 egyes szám második személyű. Emellett még 19 esetben hangsúlyozódik a második személy a névszókhoz járuló második személyű személyjellel: utánad, könnyed, magadhoz stb. Megállapíthatjuk a létige, illetve a második személyűség nyelvtani elemeinek uralkodó sűrűségét.
A vers szókincse letisztult, egyszerű. Szóstilisztikai szempontból keveset mondhatunk róla, talán csak azt, hogy a fölösleges és a pörödnél formák hangtanilag színesebbek e-s köznyelvi formájuknál.
A vers csaknem összes szava egyszerű szó. Az egyetlen nyilvánvalóan idegen szó (pszichoanalízisben) bontja csak meg a harmóniát. A szavak többsége egy, két, ritkán három szótagos.
De még az is feltűnő, hogy olyan, ebben a költeményben szokatlan (részben, mert idegen, részben mert a vers szavainak átlagos hosszát kétszer-háromszor meghaladó) szó, mint a pszichoanalízis is szervesen belesimul a versbe: „S romlott kölkökre leltél / pszichoanalizisben.”
A vers szókészlete – mint arra Németh G. Béla is felhívja a figyelmet – erkölcsi jellegű. A beszédaktus elmélet hatására kibontakozó nyelvi szemlélet nagy jelentőséget tulajdonít a szóetikának, a szavakban alapvetően kódolt és használatuk során erővel telítődő erkölcsi jellegnek. Németh G. Béla (1987. 292.) szerint:
„A szó- és szintagmakincsnek ez az erkölcsi jellege József Attila idézett versében nemcsak hogy jelen van, de sokkal töményebben is, mint az eddigi versek bármelyikében. Az egyik az, hogy e szóanyag a nyelv szókincse erkölcsi részének primer ősrétegéből kerül ki: bocsánat, bűn, bánat, férfi, könny, csalni, szeretni, megvetni, bízni, köszönni, vádolni, remélni; jó, hű, igaz, könnyű. Aásik az, hogy ez a szókincs, a végső választás, döntés, ítélet jegyében, minduntalan jogi, sőt törvényszéki színeződésbe játszik át, izgalomig fokozódó feszültséget sugallva: bizonyság, titok, tanú, pör, pártfogó; hamis, igaz, romlott, fizetett, komisz; fogadkozni, tanúvá tenni, könyörögni, elvetni, titkot meglesni. S ami nem kevésbé fontos: ez az etikus szókincs – inkább, mint bármelyik idézett költőé [Balassi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Reviczky - B. G.] szociábilis etika bélyegét viseli.”
Mondatszerkesztés. A vers mondatszervezésében a mellérendelés, főként a magyarázó és a következtető mellérendelés, illetve a kapcsolatos mellérendelés játssza a fő szerepet. A vers zárlatában választó mellérendelés áll. A sok mellérendelés, azaz a szukcesszivitás a verset az élőszóhoz, sőt a zenéhez közelíti. Ezt segíti a már említett jambikusság, de az ismétlődés formái, a gondolatritmus, a ragrímek a régi magyar irodalmat vagy a népköltészetet idéző egyszerűsége (hörögtél, könyörögtél, lettél, pörödnél).
Bűn és bocsánat. A nyelvtani formák régisége, hihetetlen egyszerűsége, egy végsőkig letisztult gondolatmenetet tár elénk. Ez az egyszerűség azonban magában rejti az élet (a lét) bonyolultságát, élet és halál kérdését. A vers szemantikai alapszerkezetében a pontosan meg nem nevezett, körül nem írt, kötelezően viselt „bűn” és a lehetetlen „bűnbocsánat” áll. Vagyis feloldhatatlan az ellentét a szerep, a magatartás vállalása, az illúziók és a valóság között. A vers az emberi lélekben egymással küzdő vonzások és taszítások logikailag sokszor megokolhatatlan, csak érzelmileg vállalható érveit sorolja fel. A legfontosabb gondolat: nem lehet semmi tenni, nincs bocsánat vagy vállalod a halált, vagy megalapozatlanul remélsz, élsz még.
A reménybeli „hű szerelem” természetesen a pars pro toto (rész az egészben) elve alapján nemcsak konkrétan értelmezhető, hanem minden emberi kapcsolat, szerep, pozitív érték várását, megélését szimbolizálja.
Nézőpont: önmegszólítás. Németh G. Béla foglalkozik részletesen az önmegszólító verstípussal, amelyben a költő második személyben önmagát szólítja meg. „Tudod, hogy nincs bocsánat” – így fordul önmagához József Attila. Az önmegszólítás lírai attitűd, beállítódás – Németh G. Béla szerint –, de ennél többről is szó van: egy sajátos kommunikációs alaphelyzet, amelyben az én áthelyeződik egy másik személybe, illetve a nézőpont változik meg úgy, hogy képes kívülről nézni, „megszólítani” az ént.
A jelenséget tükröző verstípus Németh G. Béla (1987, 264.) szerint Arany Jánostól következően szinte minden költőnél megfigyelhető, de „nálunk a kései József Attila korában és költészetében éri el eddigi legjobb teljesítményét. Ebben az időben korjellemző jelenségnek tekinthető. Boncolása, létrejötte körülményeinek elemzése a XX. századi lírikusi magatartás megvilágításához szolgáltathat adalékokat.” Németh G. Béla hozzáteszi, hogy az önmegszólító vers József Attilánál önfelszólításba megy át.
A nyelvekben eredetileg csak két személy volt: az első, a beszélő, a második pedig minden, ami a beszélőn kívülit magában foglalt. A második személy tehát általános jelentőségű mondanivalót hordozott. Ezért szólnak második személyben a parancsolatok, általában a rögzített szentenciák, és vonatkoznak mindenkire: az én-re, a te-re és természetesen az ő-re is. Ez az általános (univerzális) megnyilatkozásmód teljesedett ki a magyar költészetben önmegszólító, önfelszólító verstípusként.
A hétköznapi tapasztalat is azt mutatja, hogy olykor magunkat is megszólítjuk második személyben. Sőt: történetek elmesélésekor igen gyakori az átváltás egyes szám első személyről egyes szám második személyre. Ismét Németh G. Béla (1987, 269.) szerint: „a megszólító, a felszólító: fölismerő intellektus. Nem arról van szó, hogy az intellektus elszakad a személyiségtől. Ez képtelenég volna. Hanem arról, hogy válsággal küzdve, okai után kutatva, mintegy tárgyiasítva, elvonatkoztatva szemléli a személyiséget, mintegy kívülről és felülről… A megszólított tehát a válságban levő személyiség.”
A személyiség válsága József Attila, és persze minden XX. századi, elidegenedett ember esetében magyarázat lehet egy jelenségre. De ennél itt többről van szó, amelyet egy azóta kulcsfontosságúvá vált kognitív felfogás, filozófiai elmélet világított meg. Ez az ún. emergencia-elmélet. Az emergencia az ember kialakulásának, fejlődésének kulcsmozzanata: egy új minőség létrejötte. Az emergencia, Tomesello szavaival: a „lendkerékhatás”, indította el az ember kiválását az állatvilágból, és napjainkig tartó fejlődését, amelynek kulcsmozzanata a kumulatív kulturális evolúció és a tanulás.
A nyelv ugyanis nem a semmiből keletkezik. Az organikus evolúció nem magyarázat ekkora fejlődésre. A Noam Chomsky által feltételezett ok, a genetikai mutáció is bizonytalan magyarázat. Valamint föltételezhetőn a nyelv nem az űrből szállt a Földre.
A kulcs az ember társas-kommunikációs viselkedésében keresendő. Ebben találjuk meg a kumulációt, vagyis az a jelenséget, hogy az ember képes elődeinek tapasztalatait sűrítve elsajátítani. Úgy is mondhatjuk metaforikusan: „a gyermek óriások vállán áll”. Hogy erre miként kerülhetett sor, Tomasello – a felfogás kidolgozója – kisgyermekek között végzett vizsgálatai bizonyítják. Aényeg pedig az, hogy az ember (s a megfigyelések alapján már a kisgyermek is) képes magát mások szemszögéből nézni.
„Ahogy a gyermek megérti kultúrájának nyelvi szimbólumait, egyúttal azt a képességet is elsajátítja, hogy egyazon perceptuális helyzetet egyszerre különféle perspektívákból tudjon szemlélni.” (Tomesello, 2002, 16.)
Ez a lényegi eltérés az állatvilághoz képest. És hogy történik ez?
„Amikor a gyermek kilenc és tizenkét hónapos kora körül elkezd mások külső tárgyakra irányuló figyelmébe bekapcsolódni vagy elkezdi irányítani azt, előfordul, hogy az a személy, akinek a figyelmét a gyermek követi, magára a gyerekre figyel. Ennek következtében a gyermek az adott személy figyelmét követve saját magához jut el oly módon, ahogy az korában, a kilenc hónapos korban bekövetkező szociális-kognitív forradalom előtt nem volt lehetséges… Ezt jól érzékelteti, hogy a szociális-kognitív forradalom után néhány hónappal, az első születésnapjuk körül a gyerekek először adják jelét szégyellőségnek és félénkségnek mások vagy a tükör előtt.” (Tomasello, 2002, 99.)
Az emergenciaelméletet, az emberré tevő lendkerékhatást magyarázó „szempontváltást” a nyelv máig megőrizte. Ez az önmegszólítás, önfelszólítás – tehát igen ősinek mondható – funkciója. A legelső nyelvi funkciók között ott van, nem véletlen, hogy a Tízparancsolat és a szentenciák máig őrzik grammatikai jegyeit: „Ne ölj! Ne lopj! Felebarátod feleségét ne kívánd!” – „Lassan járj, tovább érsz”, „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”
Az önmegszólítás tehát ezt az ősi nézőpontot (perspektívát), az embernek önmagát kívülről látó gesztusát őrizte meg. Nem véletlen, hogy nézőpontot a modern szövegtani irodalomban a makroszerkezeti szövegvilág legjellegzetesebb összetevőjének tartjuk. „A nézőpont az a helyzet, ahonnan a beszélő a szövegvilág dolgait szemléli és végrehajtja feldolgozásukat” (Tolcsvai Nagy 2001, 125.).
Ez a nyelvi forma bukkan föl a magyar irodalomban, s ér el József Attila kései költészetében csúcsára: Világosítsd föl…, Ne bántsd, Légy ostoba!, Tudod, hogy nincs bocsánat, (Karóval jöttél…).
A szöveg témája: fókusz, topik. A műalkotás elemzése szempontjából termékeny gondolat Jespersen elmélete, mely szerint minden szöveg egyetlen alapmondatból nő ki, s a szöveg ezzel a mondattal hálózatos viszonyban van. Jespersen megállapítása talán a retorika által régen hangoztatott tételmondat jellemzőjén nyugszik, de a modern nyelvészet is sokszor foglalkozik a szöveg legkiemelkedőbb összetevőjével. Tolcsvai Nagy (2001, 131.) így határozza meg:
„A szövegfókusz a szöveg (szövegrészlet) legkiemelkedőbb összetevője, referense és egyben általában új (a szövegben nem említett) információt tartalmaz, ezért jelölt és kevésbé hozzáférhető, mert megszakítja a topikfolytonosságot; a szövegtopik a szöveg hátterének eleme, azaz többnyire már említett vagy ismert információt tartalmaz, és ezért gyakran jelöletlen és könnyen hozzáférhető.”
A Tudod, hogy nincs bocsánat című vers szövegfókusza, vagyis a legkiemelkedőbb, jelölt mondanivaló: „Légy, ami lennél: férfi…”. És ebben bizony benne van az is, hogy mi számít férfias cselekedetnek: kulturális meghatározottan a vállalás, illetve bizonyos kulturális miliőben a lehetetlenség felismeréséből adódó „férfias” vállalás: az öngyilkosság.
A szövegfókusszal kapcsolatba hozható a szövegtopik (a szöveg témája), amely a vers esetében: a bűn, illetve a bűn elkerülhetetlensége, a bocsánat lehetetlensége.
A bűn témaadó voltát a költő nyelvtani eszközökkel sokszorosan kiemeli:
„A bűn az nem lesz könnyebb…”
(a) Szórendi kiemeléssel a második versszak élére teszi.
(b) Az alanyt (bűn) értelmező jellegű szerkezettel (az) megduplázza. („A#369n, az [mármint a bűn] nem lesz könnyebb”
(c) Az értelmező jellegű szerkezet a magyarban bevett témaösszegző, témanyomatékosító szerkezet.
(d) Írásjelhiánnyal is kiemel: „A bűn: az nem lesz könnyebb”, „A bűn – az nem lesz könnyebb”, „A bűn, az nem lesz könnyebb”.
(e) Határozott névelővel jelöli a topikjelleget: A bűn… – ebből nyilvánvaló, hogy konkrét, ismert, a versben meghatározott (vagy tudott) dologról van szó.
Időszemlélet. A szövegfókusz és a szövegtopik kapcsolatban van a vers időszemléletével. Ugyancsak Németh G. Béla hívja fel a figyelmet arra, hogy József Attila kései verstípusa az idő- és a létszembesítő verstípus (Németh G. 1987, 297.). Ezekben a versekben a három alapidő szembesített jelenléte figyelhető meg különösen a már, most, még határozószókkal. Amikor ezek a határozószók a beszélő modalitását, attitűdjét fejezik ki vagy jelölik a kommunikációs helyzettel kapcsolatban, az újabb szakirodalom már partikulaként tartja őket számon (Kugler, 2000, 275.). Németh G. Béla a Tudod, hogy nincs bocsánat című verset nem sorolja e típusba (a tipikus példának a Karóval jöttél… és a Talán eltűnök hirtelen… szolgál), de óhatatlanul fölfigyelhetünk az időre, amelyet két tipikus rémakiemelő partikulával ér el: „Most hát a töltött fegyvert / szoritsd üres szivedhez” (deiktikus, jelenre vonatkozó felszólítás), „s még remélj hű szerelmet” (jövőre utaló felszólítás). Partikulával ki nem fejtve természetesen a múlt is megjelenik a versben (5–8. vsz., végig múlt idős igék: hörögtél, könyörögtél, lettél stb.) tehát az időszembesítés tökéletes.
A vers tehát egyszerre önmegszólító és időszembesítő vers.
Ikonikusság. A modern verselemzések, részben a pragmatikai és kognitív fordulat hatására, a nyelvhasználatot nemcsak mint interakciót, hanem mint tranzakciót fogják fel, amelynek következménye a költő által a szóban rejlő energiának a fölszabadítása, azaz a szó, a nyelv újrateremtése. Ily módon a költő visszatér a nyelvteremtés pillanatához, amikor volt (kellett lennie) közvetlen kapcsolatnak a valóság és a nyelv között.
A modern nyelvészet részben a szemiotikai szempontok érvényesülése, részben bizonyos fonetikai kutatások (hangmetafora tesztek, vö. Fónagy Iván, 1959), s leginkább a mai kognitív fordulata révén többször említést tesz a nyelv ikonikus voltáról. A nyelvi ikonicitás azt jelenti, hogy a valóság (gondolkodás) és a nyelv között hasonlósági, utánzási kapcsolat van (Jakobson, 1969, 112–132.). Önmagában ikonszerű a szavak mondatokon belüli elrendezése, a morfológiai elrendezés, de például a hangstruktúrának a jel értékével, jelentésével kapcsolatba hozható hasonlósága is. A hasonlóság az etimológiai kapcsolattól függetlenül összekapcsolhat hasonló hangzású szavakat. Ez a jelenség például a paronomázia. József Attila költészetének kutatói közül többen is fölfigyelek erre a jelenségre, pl. az Eszmélet című versben:
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Ebben a verssorban (Odorics, 2001, 175.) a lakom ~ lakok paranomáziát fedezi föl, s belőle levonja a következtetést: a lírai alany egyszerre lakik kívül és belül.
Horváth Kornélia (2001, 150.) a Rejtelmek elemzése kapcsán fordul ehhez a módszerhez: „Én és te kölcsönös megértéstörténete a szöveg legelemibb nyelvi szintjeit is szabályozza. Dialógusuk… a költemény szövegtestét anagrammatikusan is rendezi: az »én« és »te« hangformája, mely már a címszóban eleve együtt »rejlik« (Rejtelmek), végig hangalaki-etimológiai együttléteivel szervezi a szöveget (rejtelmek, engemet, megérted, tedd…)” Sőt olyan ikonszerűségre is felfigyel, mint a palindrom (fordított) szerkezet: „a víz ~ szív palindróm szerkezetű anagrammája biztosítja a folytonosságot” (i. m. 149.). Az elemzésekben újabban további „rejtélyes” (a nyelv energiájára, keletkezésére figyelmeztető) kapcsolatok tűnnek elő. Pálfi Ágnes (2001, 202.) a Talán eltűnök hirtelen versből – sok egyéb mellett – idézi: fogát ~ fog át, soha ~ mostoha ~ most soha stb., Kabedbó Lóránt (2001, 214.) az Ars poeticában: aljas ~ alul lét.
Természetesen ezek a jelenség, a valóság és a nyelv ikonikus kapcsolatára utaló jelleg a Tudod, hogy nincs bocsánat című versben is előbukkan. Pl. (fér)fi ~ fű, lesd meg ~ vesd meg, hódolj ~ hódits ~ had, „vess el minden elvet”: vess el ~ elvet (elveti az elvet) parnomázia, egyszersmind egy érdekes tükörszerkezet (kiazmus). Különleges sornak számít: „S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.”, „hiszen” az első változatban nem ez szerepelt, hanem éppen a fordítottja: „Ezt az emberiséget vesd meg” (Németh G. 1987. 287–288.). A mondat tartalmának alapvető megváltoztatása hozzáállásbeli, felfogásbeli módosulás, de a megoldás ikonikusan is értelmezhető, többértelmű, játékos volta miatt fenntartja a bizalmatlanságot: ne vesd meg ~ nevesd meg.
Vallomás, metanoia (megtérés)
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg,
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Ez az önvallomás szava. Milyennek kellene lenni. Illyés Gyuláné, Flóra naplójából (1987) tudjuk, hogy a versszak eredetileg nem így hangzott, hanem pont ellenkezőleg:
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg,
S ezt az emberiséget,
magaddal együtt vesd meg.
Ha belegondolunk, akkor a végleges változat jelzi a költőnek az utolsó versekre kialakult látásmódját: a lázadásból, a megvetésből megértés lett. Aéget a stilisztikában teológiai alapokon metanoiának nevezzük (Rahner–Vorgrimler, 1980, 494., valamint: Bencze, 1996, 170.). A metanoia görög szó, jelentése: a gondolkodás megváltozása. Ószövetségi eredetű vallási fogalom, amely megtérést, Istenhez fordulást, bűneink megvallását jelenti. József Attila 1937-es versében, pontosabban a vers két változatában tetten érhető a metanoia: „ezt az emberiséget magaddal együtt vesd meg” – „s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg”.
A vers lényege az, hogy a létező világ nem adott a költőnek olyan szerepeket, amelyekben kiteljesedhetett volna. A sors paradox, lehetetlen helyzet elé állítja: légy azzá, ami nem vagy, ami akkor lennél, ha külső és belső helyzeted megengedné: „Légy, ami lennél: férfi” – vagyis önmagát megvalósító érett felnőtt.
De erre nincs lehetőség.
Összegzés. József Attila utolsó verseinek nyelvében szembetűnő a korábbi többszólamúság helyett az egyszólamúság. Az egyszólamúság egyfajta letisztulást, megnyugvást, sőt – ahogy említettem – megtérést jelent. Utolsó verseiben mind az én szembenéz a kikerülhetetlen pusztulással. Elégikus, létösszegző versek, amelyeket áthat a sztoikus nyugalom. Egyszerű szavak, képek, sokszor visszatérés a líra kezdeteihez: a szavak egyszerű ismételgetéséhez. Így, ilyen módon egy idős ember, avagy egy, a másik világra készülő, már mindennel el- és leszámoló ember szól. Lényegtelen, hogy csak át akart-e bújni az álló vonat alatt, avagy ott volt a végcélja. Az utolsó versek nyelvi hangulata azt mutatja, hogy futását elvégezte.
Irodalom:
Balázs Géza, 1998. Az irodalmi szöveg szövegtani-stilisztikai megközelítése. Temesi Ferenci trilógiája. 874–889. In: Sipos Lajos főszerkesztő: Irodalomtanítás az ezredfordulón. Pauz-Westermann Könyvkiadó, Celldömölk
Bencze Lóránt, 1996. Mikor, miért, kinek, hogyan. I. A stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. 1. A hét szabad művészet könyvtára, Corvinus (Zsámbék)
Fónagy Iván, 1959/1989. A költői nyelv hangtanából. Akadémiai, Budapest
Horváth Kornélia, 2001. Versnyelv és műfajváltás József Attila Rejtelmek című versében. 142–157. In: Kabdebó–Kulcsár–Kulcsár-Szabó–Menyhért, 2001.
Illyés Gyuláné, 1987. József Attila utolsó napjairól. Szépirodalmi, Budapest
Jakobson, Roman, 1972. Hang – jel – vers. 2. bővített kiadás. Gondolat, Budapest
Kabdebó Lóránt, 2001. A klasszikus irodalom esélye a dialogikus pétikai gyakorlatban. Kérdések József Attila Ars poetica című versének olvasási hagyományában. 209–234. In: Kabdebó–Kulcsár–Kulcsár-Szabó–Menyhért, 2001.
Kabdebó Lóránt–Kulcsár-Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna, 2001. Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról. Anonymus, Budapest
Kugler Nóra, 2000. A partikula. 275–281. In: Keszler Borbála szerk.: A magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Murvai Olga–Balázs Géza, 2002. A szövegek szövésmintái. Stúdium, Kolozsvár, 2002.
Németh G. Béla, 1987. Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Szépirodalmi, Budapest
Odorics Ferenc, 2001. Az Eszmélet újraolvasása. 172–179. In: Kabdebó–Kulcsár–Kulcsár-Szabó–Menyhért, 2001.
Pálfi Ágnes, 2001. Hová vezetnek a „vadnyomok”? Bartók Cantata profanájának motívumai József Attila költészetében. 186–208. In: Kabdebó–Kulcsár–Kulcsár-Szabó–Menyhért, 2001.
Rahner, Karl–Herbert Vorgrimler, 1980. Teológiai kisszótár. Szent István Társulat, Budapest
Tolcsvai Nagy Gábor, 2001. A magyar nyelv szövegtana. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Tomasello, Michael, 2002. Gondolkodás és kultúra. Osiris, Budapest
Vilcsek Béla, 1995. Az irodalomtudomány „provokációja”. Az irodalmi folyamat. Eötvös–Balassi Budapest
1 Írásom alapját képezi a 2005. április 11-én a kiskunhalasi Csipkeházban a Bibó István Gimnázium diákjainak szervezett költészet napi megemlékezésen tartott előadásom. Az előadás írott változata tudományos szövegként megjelent Nyelvészek az irodalomról címmel Veszelszkiné Huszárik Ildikó szerkesztésében (Kiskunhalas, 2005).
2 A verset a Verstár ’98 – a magyar líra klasszikusai – félszáz költő verse című CD-Rom (Arcanum Adatbázis) szövegközlése alapján adom közre.