Fodor Miklós

A természet szentsége – a szentség természete

    Az ember a természet gyermeke. Ám amíg gyermek, még nem ember – még csak lehetőség. Ha elszánja magát, hogy kört kanyarítson az erdő sűrűjéből, ha e mágikus körön belül kertet kezd működtetni, és ha e kertet az erdő – a Zöld angyal – meg-megújuló visszaszerző kísérleteivel szemben is megvédi; akkor elmondhatjuk, emberré alkotta magát. Az ember csak efféle kultúrhősként ember. Ha nem vívja meg e sajátos – mondhatni létteremtő – harcot anyjával az elszakadásért, akkor előbb vagy utóbb visszasüllyed… Vissza? Ugyan hova? Nem adatott az ember számára a küzdő-küszködő létmódon kívül más.
    Szent az az ember, aki a természet természetes kötelékei közül kiszabadítja magát a szabadság borzongató kalandja kedvéért. Szent az az ember, aki a természetből kört hasít, hogy e körön belül kultúrát alkosson. Miért szent? Mert azt a megalapozó forgatókönyvet éli, melyet az emberteremtő hatalom reá bízott. Mert a szentség fogalma mindarra vonatkozik, amit az ember létalapozó és létáttüzesítő hatalomként ismer fel a maga számára. Legyen bár érzés, gondolat, törvény vagy viselkedésminta. Erről a nagy drámáról szólnak az archaikus mítoszok és a varázsmesék: az ember a sárkánnyal való küzdelem során elnyeri a teremtés koronája címet. Nem mindenki képes hőssé válni, de aki hőssé vált, annak eredeti isteni kiválasztottsága bebizonyíttatott – az méltó arra, hogy egy embercsoport csillaga legyen. Méltó arra, hogy egy közösség királlyá koronázza.
    Ezen a ponton megálljt kell parancsolnunk a gondolatmenetnek, és fel kell tennünk a kérdést: vajon nem túl derűlátó-e ez az emberkép? vajon a győzedelmes ember mint szent ember felrajzolása nem idejétmúlt-e? sőt, nem a legnagyobb kísértés hinni magunkban és éppen a természet ellenében?!
    Kezdjük tehát elölről, nézzük meg, milyen gondolatok ötlöttek egymásra következően elménkbe. Az ember a természet gyermeke. Ám olyan gyermek, aki képes a természetet legyőzni, aki képes saját rendszerű, különálló köröket alkotni. Az ember tehát a természet torzszüleménye? Olykor annak mutatja magát… Javaslom, a legvégsőkig higgyünk abban, hogy nem az. De ha nem torzszülemény, ha nem „véletlen balett-táncos”, akkor olyan ténye a természetnek, mely jelentést mutat fel. Felmutatja azt a drámai tudást, hogy a természet méhében – azaz teremtő lényegében – hord valamit, ami ellene fordulhat. A természet az emberben felmutatja lényegi drámáját. És ki mondhatna ellent annak a véleménynek, hogy az ember végletes lény, minek következtében a természet rejtett drámáját éli sorsszerű történelme során. Ez a dráma az eredete, ettől tehát nem szabadulhat.
    Ismerjük a fogalmat: „anyatermészet”. Ismerjük az anyai érzést, és ismerjük a gyermeki vonzódást. Tudjuk, hogy az anya olykor mostohává válik, de azt is tudjuk, hogy az anyai szeretet örök, hogy minden gyermeki engedetlenségen és ellenkezésen túl van. Azt is tudjuk, hogy óvó és tápláló, de éppen emiatt a szabadság ellenségévé is válhat. A természet alapfogalma szerint: anyai szeretet, ebből következően az ember akkor is kicsiny gyermeke marad, ha történetesen úgy tetszik, urává vált.
    De a természet nemcsak anya és nemcsak szeretet, hanem hatalom is. Olyan öntörvényű, olyan saját rendszerű gigantikus valóság, mely nem az ember érdekében létezik. A természet az ember nézőpontjából Anya (hiszen a gyermeke) és Sárkány (hiszen gigantikus, saját rendszerű szörny, mely bármely pillanatban eltaposhatja gyermekét). Az anyában a sárkánnyal időről időre meg kell küzdeni, mert csak ideig-óráig aratható felette győzelem. Aki a végső győzelmet prédikálja, az emberi létezőt kívül helyezi a nagy létdrámán. De ha kívül helyezi, el is pusztítja, mert az ember csak e sárkányküzdelemben edződik emberré. És ha nem is mindenki, legalább egyesek, akik aztán jogot nyernek arra, hogy törvényt és mintát adjanak másoknak. „Jog, hogyha van: az én jogom, / Enyém itt minden hatalom” – énekli Nagy László a Himnusz minden időben című versében.
    A sárkánnyal megküzdő hős egyvalamit biztosan jobban ismer, mint a többiek. A sárkányt. Ő tudja igazán, hogy a sárkány nem képzeletbeli létező, hanem a legvalóságosabb hatalom egy arca. Ő tudja igazán, hogy aki a sárkányt legyőzi, az időt és teret nyer az utána következők számára. Ebben az időben és térben – mely tehát a kultúrhős révén adatik – rendezkedhetnek be a kultúrák. A sárkányölő azt is jól tudja, hogy győzelmének értéke kettős: jó, hogy legyőzte a sárkányt, de rossz, hogy a következő nemzedékeket megkímélte a küzdelemtől. A következő nemzedékek látói a legkülönbözőbb közösségi emlékező technikákat alakítják ki, hogy a győzelem káros hatását kivédjék. A felejtés és megszokás azonban nagyobb úr a kulturális emlékezésnél. Az évszázadok időmalma felőrli az eredeti dráma katartikus képeit. Hiába játsszák el rituálisan, hiába emlékeznek rá varázsmesékben, eljő az idő, amikor a felejtés hatalmát csak a valósággal való véres összecsapásban lehet megtörni.
    A nemzedékekről nemzedékekre szálló tudás arról, mi az ember lényege, lassan szétmállik. Eljő az idő, amikor természetessé válik a kultúrjavak élvezete, és az a gondolat, hogy ehhez minden további nélkül jogunk van. Eljő az idő, amikor természetessé válik a hatalom akarása anélkül, hogy e hatalmat a teremtő szeretete tenné jogszerűvé. Eljő az idő, amikor a természet tagjai pusztán mint kiszakítandó, nyereséget termelő árucikkek szemléltetnek. És eljő az idő, amikor a tudás már nem az emberi lényeg katartikus újrafelismerését, hanem az élvezet, a hatalom és a nyereség akarását szolgálja. Egy korszak végét jól jelzi a szorongás, mely nem képes azt mondani: Ő szeret minket. De ha akadnak is számosan, akik hitükkel úrrá lesznek e szorongáson, azt azért ők sem képesek mondani: Örömét leli bennünk. Minden kultúrát fenyeget az alkony, az elerőtlenedés, a lényeg feledésének réme. Minden kultúrának eljő a korszaka, amelyben a szentség csaknem ismeretlen élménnyé és fogalommá válik. Minden kultúra civilizációvá válik, feledi eredetét, engedi, hogy a hatalom, az élvezet és a nyereség akarása vezesse.
    Minden kultúra hajlik arra, hogy a természettől elkerített teret a mértéktelen szabadság mámorának engedje át. Hajlunk arra, hogy a természetellenest mint izgalmasat fölébe helyezzük a természetesnek. Hajlunk arra, hogy feledjük: a természet gyermekei vagyunk, s mint gyermekeknek az is kötelességünk, hogy a természet jogát a kultúra kertjén belül érvényre juttassuk. A természet embert szólító nyelve jelképbeszéd. A teremtő kultúrák a jelképek egyetemes nyelvén szólnak. Ezért két különböző kultúra, amennyiben mindkettő teremtő, szinte fordítás nélkül megérti egymást. A jelképek szerves egységbe szervezik a teret, az időt, a zenét, a képet, a gesztusokat és rítusokat, a beszédet és az éneket. Az a kultúra nevezhető teremtőnek, ahol a jelképek mindent átható élet- és közösségszervező hatalmát vallják.
    A természetet legyőző, tőle teret kiharcoló emberre az a feladat hárul, hogy olyan életet éljen, olyan szent mintaképrendszert alkosson, mely a természeti jelképek erejére és formatörvényére támaszkodik. A szent ember, a szent megnyilatkozás a természettől elszakadni hajlamos kultúrában a természet nyelvén nyilatkozik meg. A diadalittas, elkényelmesedő, feledékeny embert eredeti létteremtő drámájára emlékezteti és ezáltal lényegébe hívja vissza. Ha másképp nem, azzal a sorskényszerrel, mellyel valakit egy elkövetkező korszak meghatározó szentjévé avat. És áldoz…