Egyszer volt, s hol nem. Volt. Az üvegszögeken innen, a viselhető kínokon túl. Volt egyszer egy szegény. Legény. A lába az úton, a fejében meg örvénylő csillag- és ködképek vonultak.
Arra jön egyszer csak vagy harminc rabló, vagy legyen negyven. Mogorvák, büdösek, szőrösek, igaziak. Macsók. S mondják is néki, fenyegetően: „Majd jól fejbe vágunk téged, fakarddal!” – s böfögtek, vigyorogtak büszkén, elégedetten.
„Szépen vagyunk hát!” – gondolta ő, amolyan megszeppentformán. De azért feltalálta magát, s így szólt: „Rendben. De honnan vesztek ti ennyi fakardot?! – ha már így tegeződünk… Rendben, szerbusztok hát, ti negyven rablók!” – s kalapját illendőn megemelte, de meg nem hajolt volna. Azt nem! Közben lilás felhőtömbök gyülekeztek az égen. Vihar készült.
„Kuss legyen! Kussolj, míg jól van dolgod!” – ordítozták kórusban erre. „Van raktáron! Van!” – s kiáltották: „Radó! – majd szerez a Radó! Ő tudja, hol a negyven fakard!” S röhögtek ekkor, göcögve, nehézkesen, bitang rabló módján, mint rossz emberek valami ódon mesében. „Radó! Radó! Radó, az anyád! Hol vagy?! Hogy az a radai rosseb!”
Előlépett ekkor egy picinyke ember. „Radeaux – mondta –, Radeaux. Je m’excuse, camarades, je m’excuse, bocsi, bajtársak, bocsánat.” Pergette az r-et, akár a francúzok. De az is lehet, véljük, hogy mindvégig csak raccsolt. „Hívtatok s jöttem!”
„No, Radó, hozzál elő akkor, ízibe-tüstént, hozz nekünk, jó Radu, negyven fakardocskát rögtön idehozzál! De hozzad ám sietve! Lóhalálában!” – így szólott szigorú parancsuk. Radu csak biccentett, megbökte kalapját, majd hümmögött s a fejét vakarászta. Jól tudta, ma itt valami rémes események vannak készülőben. Tudta jól: itt bizony nem mismásolhat, ezek olyan szigorúan néznek, rá is, meg erre a bolondos, szomorú Legényre. Itt ma kivégzés készül.
„Negyvenet?! Nagyuram, s aztán honnan?!” – kérdezte most a Radu nevű furfangos kópé. „Honnan a búsból vennék én elő, hajnali órán, negyven jó fakardot?! Hiszen már évek óta üres a raktár! Hiába szóltam, hiába veszekedtem-pörlekedtem, hiszen sohasem is volt ennyi fakardunk!” – mondta bele bátran a gazfickók szemébe. „Hát lopjak fakardot?! Ezt akarjátok? Így becsülik meg az embert, tessék! Ennyibe vesznek!” – s váratlanul hüppögni kezdett, s könnyeit törölte.
A rablók ekkor megjuhászodtak, el is csendesedtek. Nagy bajszú vezérük szólalt: „Ej, Radu! Radu, jól van, jól van, ne színészkedj, ne bolondozz már!” – s tapsolt: „Széket neki, italt neki, nyomban!” Azzal leültették, s bor is került a fakupába. S ivott a Radó, vagy Radeaux, vagy ki. Bajszát törölte, kétfelé, s mondta: „Egyedül én ezt el nem bírom cipelni idáig. Tudod, nagy jó uram, a cimboráknak én mit javasolnék?! Késő van már ehhez, pitymallik mindjárt, halasszuk holnapra! S reggelre megnézem, mit tehetek érted!” – így húzta az időt Radó, ez a majdnem törpe, így húzta volna.
„Úgy van, úgy van – helyeselt most ő is (a mi legényünk) –, fakard nélkül nem megy!” „Kuss – mondták neki immár másodjára –, neked nem osztottunk! Vagy mindjárt ráülünk a szádra!” – s öklükkel fenyegették, vicsorogtak, mondom, baromarcú rablók voltak.
„Tessék?! – mondta ő –, hogy mondtátok?! Meg vagyok sértve! Rendben, tegeződünk, ti akartátok! De disznót együtt soha nem őriztünk, camarades!” – és kiköpött eztán. Hát erre meg, uramfia, mit lát? – hát erre fel a rablók sértődtek meg, de rettentően! „A szemed hogy folyjon ki, ostoba fajankó! Hogy a disznók zabálják fel mosdatlan heréid! Harapjál mielőbb a fűbe!” – így kiáltoztak, fenyegetőztek. Köpködtek, ugrándoztak, vakaróztak. Örültek, hogy végre jól felháborodhatnak, s így háborogtak. Radu meg odaszólt a mi Legényünknek: „Egykomám, ne szólj talán többet, hacsak halni nem készülsz! Ezek téged mindjárt lekardoznak! Hanem a gatyádat kösd fel, és figyelmezzél, különben véged!”
„Engem? Ezek?! Hozzál csak ide negyvenegy fakardot, s én kapjam az elsőt! S meglásd! Halni nincsen kedvem!” „Jól van – mondta Radu erre –, legyen negyvenkettő, sőt akár három, ha egyikük eltörne.” S azzal az asztalra hágott a pöttömnyi ember, repültek a tárgyak, majd éleset füttyentett, s megvárta, míg lecsendesednek a zsivajgó zsiványok. „Gazduram, tévedtem, belátom! Ez egy elvetemült fickó, itten helye nincsen, megérdemli ez a sorsát. Jó hírem is van, ugye, mert eszembe ötlött, hogy valamelyik polcon csakugyan mintha láttam volna, s éppen hogy negyvenet, ha láttam, negyven jó fakardot! Ámde piszkosak, kopottak!” „Nem baj, jó lesz az, Radu, jó lesz, csak eredj és hozzad!” – parancsolták. „Megyek már, megyek, de még elébb innék!” – mondta Radu erre. Ivott hát, ivott ismét, kupáját emelve e nevezetes napra, meg a gazduramék szerencséjét is megköszöntötte. S koccintottak, s ittak. „No, megyek is már, megyek – hanem cimborák, jó kamerádok, büntessük meg előbb ezt az öntörvényű ifjat! Pucolja meg ő ama negyven fakardot, s aztán további büntetésképpen, cipelje ő ide őket, izzadjon ő, dolgozzon ő, hiszen ő a vétkes! Fényezze ki őket!” – a furfangos Radó ezt javasolta.
„Úgy van! Pucoljon! Úgy van! Cipelje!” – kiáltozták, és nyerítve röhögtek. „Gebedjen meg, hogy róla szól az egész esténk! Hát ki ez a szélütött, pipogya, szerencsétlen flótás, aki ennyire nem tisztel minket!” – így üvöltöztek, károgtak, szerepüket játszva. A Legény meg csak nézett bután, a fejét csóválva. Semmit sem értett, belefáradt kissé az abszurditásba.
„No, gyerünk, pajtás! Menjünk!” – s azzal átvágtak a termen, elöl a Radu, s a Legény utána. A rablók meg röhögtek rajta, magukat csapkodták, heherésztek és rámutogattak, fel- s felugráltak, aztán kezükkel mutatták, hogyan kell tisztogatni: „Fényezd csak! Fényezd!” – s a középső ujjukkal a levegőbe böktek, s ahogy mellettük elhaladtak, megdobálták őket, kenyérrel, holmiféle ételmaradékkal, evőeszközöket dobáltak utánuk, meg aszalt szilvát, almát, túlérett narancsot, meg széklábat, kupákat és tányért, meg egy „Buddha élete” kötetet – vászonkötésben, s az is felvágatlan –, a semmiből előhúzott fűcsomókat, Se-here-zádé lábtartóját, egy kitömött baglyot, valamint egy fejetlen aligátort, egy realista szoborcsoport törmelékeit, továbbá egy felnőtt, ivarérett angóramacskát. Jókedvük volt, no és kicsit dobálóztak. S közben röhögtek, röhögtek, majd lassan csillapodván elcsendesedtek, ittak, s újra ittak, az arcuk piroslott, az arcizmaikat tapogatták, aztán egyvalaki újra kuncogni kezdett, s átcsapott rajtuk a röhögés újabb dübörgő hulláma, röhögtek, vinnyogtak, mint akik meghibbantak. Jó estét csináltak maguknak. Kivégzés is lesz…
Radu és a Legény végül csak kiért az ajtón. Odakint gyengéd szél fújt – odafent az égen ezernyi csillag, ónszegek verve a bakacsinban. „Ez bizony meleg volt, a teremburáját! – szólt a mi Legényünk –, viszontag megúsztuk.” Nagyot fújt, miközben ruháját tisztogatta. Egymásra néztek ekkor, mint két cimbora, a Radó (– Radu – Radován – Radeaux –) és a Legény, a mi Legényünk, összemosolyogtak. Most pedig rohanvást el innen! S már osontak is odébb, lopva, siettek a csalitos felé, hol a lovak abrakoltak. Azok meg bent, a negyven buta rablók, mint rossz emberek valami sefüle mesében, még mindig ott röhögtek. S talán még mindig ott röhögnek, hahotáznak, a kivégzésre várva. Punktum. Radó s a Legény lóra szálltak, s illa berek, nádak, erek, elinaltak.