Barsi Balázs

A Naphimnusz elemzése

(Tanulmányrészlet)

    Kezdjük az első és az utolsó strófák vizsgálatával:

„Altissimu, onnipotente, bon Signore,
tue so’ le laude, la gloria l’honore
et onne benedictione.
Ad te solo, Altissimo, se konfano
et nullo homo ene dignu te mentovare.
(…)
Laudate et benedicete, mi’ Signore,
et rengratiate et serviate li
cum grande humilitate.”

„Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás.
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
(…)
Dicsérjétek Uramat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
És nagy alázatosan szolgáljátok.”

(Sík Sándor fordítása)

    Az első és az utolsó strófa, a transzcendens Istenhez intézett hódolat, imádás. Az „altissimu” megszólítás az egész vers legmélyebb vagy legmagasabb célját világosan jelzi. Ferenc itt nyilván bekapcsolódik a biblikus, liturgikus hagyományba:
    Dávid énekét visszhangozza: (1Kron. 29,11–12)
    „Uram, tied a magasság, nagyság, a hatalom, a fölség, a szilárdság és a dicsőség. Hiszen minden a tiéd a mennyben és a földön. Uram, tied a királyi hatalom, s te uralkodsz mindenek felett.”
    Vagy még inkább a Jelenések könyvének 4,11: 5,12–13: és a 7,12 nyomai találhatók benne!
    „Méltó vagy Urunk, és Istenünk, hogy a tiéd legyen a dicsőség és a tisztelet, a hatalom, mert te alkottad a mindenséget, akaratod hívott létre és teremtett mindent.”
    A liturgiából lehetetlen észre nem venni a római mise orációinak megszólító sorát: „Omnipotens Deus”.
    Vagy a virágvasárnapi himnusz első sorát:
    „Gloria laus et honor tibi sit rex Christe”
    Vagy Szent Ágostonnak a 67. Zsoltár 12 sorához írt kommentárját:
    „Nem tudom dicsérni Istent, ha nem adja nekem a képességet, hogy dicsérhessem.”
    Az első strófa maga is két részre oszlik: mindkettőt az Altissimu szó (Fölséges, Magasságbeli) uralja. A két egység között feszültség van, mely művészi módon előre jelzi az ének alapvető feszültségét, illetve ennek feloldása a vers mondanivalója. Az első részben Ferenc legmagasabb vágyáról beszél: a transzcendens Istenről, aki úgy jelentkezik, mint jó, vagy mint ő mondja többször, a legfőbb jó, az egyetlen jó. (Kommentált Pater Noster, az Officiumok előtti dicséret, RNB. 17. fejezete stb.) Tehát az akarat legfőbb tárgya. Ő felel meg egyedül Ferenc lelki méreteinek. A káptalanhoz írt levélben beszél erről a célról: „Mindenható Isten… add nekünk, hogy eljussunk egészen tehozzád, fölséges!”
    A Naphimnusz 2. strófájában majd ugyanezt mondja, vagyis elismeri, hogy ez a cél teljességgel elérhetetlen az ember számára. (Átélt, megtapasztalt korlátról van itt szó.)
    Az I. Regulájában írja: „Méltatlanok és bűnösök vagyunk, méltatlanok arra, hogy megnevezzünk téged” (nevedet kimondjuk). Egy hatalmas ív feszül a cél (mely vonz) és az ember tehetetlensége között. Az adorációnak itt csendben kellene maradnia, a dicsérő nyelv önmagát ítélte hallgatásra. Minden törekvés a transzcendens Isten felé kudarcra és kielégületlenségre van utalva? S mindez nem az udvarló költészet egyszerű fordulata. Ferenc szenved az Istentől való távolság miatt.
    Mégsem fejeződik be itt a dicséret. Ferenc mégis tovább énekel, sőt a Naphimnusz utolsó versszakában azzal foglalja össze költeményét, hogy mindenkit felszólít a dicséretre. Ebben a furcsa paradox viselkedésben Ferenc alapvető magatartása tükröződik. (Nem birtokolni akarja az Istent a szó köznyelvi értelmében.) Ellentmondás lenne a két állítás között, ha Ferenc birtokolni akarná az Urat. Magát a birtoklást, a hatalmat a másik személy felett, mindenféle uralkodást elutasít Ferenc magától. Nem ítélte el, de ő nem gyakorolta. Ez társadalmi állásfoglalás is volt. Testvéreit „Fratres minores”-nek nevezte. A kereskedő élet szabadságvágyat hozott a városok életébe. Nem tűrhették a hűbéri gyámkodást. A kereskedőknek mozgás kellett. Ferenc posztókereskedőnek a fia. Lelkesedik, örömtől mámoros, amikor tizennyolc éves korában részt vesz a Rocca maggiore lerombolásában, és kikiáltják Assisit szabad városnak. A vertikális (alá-fölé rendelt) emberi kapcsolatok helyébe lépnek a horizontálisok, a hűbéri helyébe a konfraternitások egyenlőségi alapon kötött testvériesebb kapcsolatai. Amit a mozgalom ígér, nem váltja be, és minden elrontója a pénz, a birtoklás új jele. Ferenc Assisi városának struktúrájával szemben egy más struktúrát mutat be az ő konfraternitásában. Azt valósítja meg, ami megbukott a pénz miatt. Ez az alapvető, társadalmi-szociális vallási élmény istenképét is befolyásolja. Illetve istenképéből ered, nem akarja Istent birtokba venni. Nagyon vigyáz arra, hogy állandóan kritikával tekintse legnemesebb vágyát is. Ő személyes kapcsolatot akar kiépíteni Istennel, természetesen tudja, hogy az Isten az embert végtelenül felülmúló személy, de személy, akivel kommunikálni lehet! Ugyanakkor Ferenc nem győzi csodálni a Magasságbelit, hogy egy lett közülünk.
    Legalapvetőbb élménye a megtestesülés. Isten felvette az anyagot, hogy az anyagon keresztül jussunk hozzá. Szereti a „humilis” (humus szóból) jelzőt, sőt merészen a teológia történetében először Istenre alkalmazza.
    Világosan látta azt a veszélyt (ha nem is ismerte elméletileg), amit a gnoszticizmus jelent a keresztény számára (a kereszténység egyetlen igazi ellensége). Eljutni Istenhez közvetítő nélkül, Isten nélkül, a megtestesülés nélkül, az anyag nélkül, az akarat egyetlen lendületével és az értelem felismerésével: hogy tulajdonképpen az Isten én vagyok… része vagyok.
    Ferenc érezte, hogy a vallásos ember igazi és nagy kísértése: birtokba venni az Istent. Nem győzte óvni testvéreit ettől a lelki kapitalizmustól. Lelki vezetésének központi témája, hogy ne tulajdonítsák maguknak a jót, amit a kegyelem bennünk végzett (R N B. 17,7; Adm 19.). Mint pedagógusnak ez volt központi gondolata. Tapasztalatból beszélt. Esztelenül nagy ambíciók lelkesítették ifjúkorában: nagy fejedelem akart lenni, mindenkit megdöbbentő tetteket akart végbevinni. Megtérése mit sem változtat ezen: „Örvendeztem azon, hogy egykor majd nagy emberként fognak tisztelni engem” (2Cse1.).
    Még ha alázatosságból mondja is, nem hazudik. Ferenc alázatos, de mégse hazudik, amikor ezt mondja. Megtérésében ugyanis nem mond le ambícióiról, sőt a legmagasabbat, az „Altissimust” veszi célba. Egész élete, fejlődése egyetlen hatalmas törekvés Isten felé, de egyre kevésbé a birtoklás szellemében. Ez szegénységének is a legmélyebb értelme. Szegénysége végső határa: lemond Isten birtokló eléréséről, de nem mond le a vele való találkozásról. Ez az első strófa értelme.
    Nyoma sincs a drámának ebben a víztükör-nyugodtságú versszakban. A saját legmélyebb és elfogadott és megtisztított törekvését fejezi ki.
    Az Egyetemes Káptalannak írt levelében teológus módon foglalja mindezt össze: „– Mindenható Isten… (Omnipotens Deus) add nekünk…, hogy nyomába szegődve a Te Fiadnak és kizárólag a te kegyelmedből eljussunk hozzád, Fölséges (ad te, Altissime, sola tua gratia pervenire).

„Laudato sie, mi’ Signore, cum tucte le tue creature,”
„Áldott légy, Uram, s minden alkotásod.”

    A doxológia után a kozmikus dicséretet ez a sor vezeti be. Ez a mondat nemcsak átvezető szerepet tölt be, hanem alapvető fordulatot is jelent a versben. Lemond a gnosztikus útról, s választja az „incarnatiót”, az anyagi világhoz száll le. Krisztus útja az, amelyen a második Isteni személy közénk jött, sőt ez a lehajló szeretet maga Krisztus, aki a mi utunk az Atyához. Ez az egyre lejjebb szálló ív a versen végighúzódik, a „Földanya nővérnél”, illetve a „Halál Nővérnél” éri el a legmélyebb pontját, ahol hirtelen, mintegy sötét alagút után ismét megjelenik a fény, a doxológia: a Fölséges Isten dicsérete.
    Említettük a „cum” (-val, -vel) elöljárószó okozta filológiai nehézséget, és jeleztük a megoldást. Tehát nem Istent és teremtményeit, hanem a teremtményekhez társulva dicséri a Fölségest:
    –    azok által és azok közreműködésével.
    Hiszen az első strófában kimondta, hogy a dicséret csak Istent illeti. Sőt az első életrajzok fényében olvasva ez a „cum” szinte társhatározó, nem pedig eszköz. Ferencet egyedülálló szimpátia köti az anyagi világhoz. „Soha nem láthattunk hasonló érzelmeket, minden teremtmény iránt” – állapítják meg Ferenc kutatói.
    Tehát a közvetítés, a közvetítő keresés mélyebbről jön: a teremtményekhez fűződő testvéri, baráti viszonyból. Max Scheler szerint ebben sem elődje, se utódja nincs nyugaton, szerintem utódja csak az orosz sztareceknél található. Egészen az elragadtatásig tudott gyönyörködni a teremtésben (Spec. Per. tanúsága szerint). Ismét azt kell látnunk, hogy benne egységben volt a keresztény a kozmikus, személyes misztika a kozmosz elragadtatott szeretetével. Azért hozza Ferenc kapcsolatba a dolgokat a szakrális világgal, mert lelke mélyén azok megszólalnak. Tehát ennek a kozmikus közvetítésnek van pszichikai értelme is.
    A teremtmények szakrális világot kifejező nyelv lesznek, mert a lelket önmaga ősi erőivel hozzák kapcsolatba.
    Az „Áldott légy, Uram minden alkotásoddal” átvezető sor nemcsak nagy kozmikus dicsérő énekbe vezet át, hanem amint látni fogjuk, a költő belső világába is. Ferenc elfogadja és egyetlen járható útnak találja a világot és az emberi valóságot. Az egész verset két szó fogja át. Fölséges és alázatos. „Fölséges Isten” és „nagy alázatosan szolgáljatok”. (Az eredeti szórend: „serviate cum grande humilitate”.) Minden kozmikus valóság mögött a pszichikai erők, az ember tudat alatti mélységei rejlenek. Ferenc ezekkel az erőkkel kiengesztelődve már csak a rajtuk átszűrődő Fényt látja meg.
    A Nap ferences képe, ünneplése.

„Laudate sie, mi Signore, cum tucte le tue creature
Specialmente messor lo frate sole,
lo quale iorno et allumini noi per loi.
Et ellu è bellu e radiante cum grande splendore:
de te, altissimo, porta significatione.”

„Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki ránk deríti a te világosságodat
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.”

    Az első kép, amely megjelenik, a Nap képe. A Perugiai legenda 43. és a Spec. Perf. 119. szerint is.
    Ferenc „úgy tekintette és azt mondta, hogy a Nap a legszebb minden teremtmény között, és a leginkább hasonlítható Istenhez, mert a Szentírásban maga az Úr neveztetik – »Igazság napjának« –, ezért tette a dicséret elejére mint címet, amelyet az Úr teremtményeiről szerzett, amikor az biztosította az ő országáról…”
    A Naphimnusz több olasz kiadója is Nap-éneknek nevezi, (Benedetto Branca), a magyar irodalomban helyesen jegyzi meg Kubányi Kornél Assisi Szent Ferenc, a költő című művében, hogy jobb lenne a Naptestvér énekének nevezni, mint himnusznak, mert a himnusz más műfajt sugall.
    Egy költői képet sosem szabad a benne lévő materiális elemre redukálni. A költői kép álmodott világ, képzelet, látomás. Elemezni és megérteni annyi, mint belehatolni ebbe a világba. A hagyományos elemzések ezt elmulasztották. Ugyanakkor egyik kép sem kezelhető önmagában, egyik verssor sem: a sorrend, az elemzés, a struktúra döntő fontosságú. Ferenc számára a legszebb az, ami ragyogó, sugárzó. A ferences napkultusz mindenekelőtt egyfajta elragadtatás a belülről ragyogó anyag előtt. Ferenc nagyon szerette a világosságot (Spec. 75). Amikor reggel felkelünk, hálát kellene adnunk: Nap=nappal (lo quale iorno). Ezt a verset is napfelkeltekor szerzette, mégpedig talán soha nem ennyire szomjasan a fényre. Palesztinából szembetegen tért haza. Égették, kezelték, elrontották a szemét. Alig látott, pedig éppen látni szeretett, hiszen vizuális ember volt. Már csak ezen életrajzi adat miatt is arra kell gondolnunk, hogy nem annyira a Napról énekel, mint annak képzeletbeli képéről, emlékképéről.
    Háromszor használja a „szép” jelzőt, de kizárólagosan csak a világosságot adó anyagokra:
    – a Napra
    – a Holdra
    – és a Tűzre.
    Ferenc számára a „szép” anyag az önmagától sugárzó, és mindenkinek és mindig fényt adó anyag. Úrnak is nevezi és nagy ragyogástól sugárzónak.
    Nem mondja, „mi signore”, hanem csak „messor”, mert a Nap nem Isten, csak Isten képe.
    Urasága azzal is kapcsolatban van, hogy sugárzik. A forrás és a Nap Ferenc számára azért csodálatos, mert érdek nélkül ad, árad…
    Itt már (ezekkel a jelzőkkel) mindenképpen a belső világban vagyunk.
    A Nap férfi, mégpedig Úr, akiből árad a sugárzás. Az apa képe tárul elénk. A sorban elfoglalt helye is megerősíti ezt a képzeletet:
    – a Naptestvér párja a Hold,
    – majd követi őket a Szél testvér és a Víz húgocska kettőse,
    – aztán a Tűz testvér és Föld anya nénénk.
    Csak a Nap jelenik meg mint „Apa”, és a Föld mint „Anya (Madre Terra)”, és így ők erősebben egymáshoz tartozva háziságukkal átölelik a többit. Ennek már csakugyan nincs köze a külső világhoz.
    Ősi mitikus képekkel van dolgunk. Ferenc nem ismerte az ősi mítoszokat, ha ismert is belőlük, nem fogadta el az ősi ideológiai tartalmukat, de átvette a kollektív tudatból, vagy helyesebben a tudatalattiból, egyszerűen és természetesen, mint keresztény hitének legmélyebb meggyőződését.
    A nemző, a szülőapa képe az Isten Atya képét vetíti elé. Tehát Ferenc esetében szó sem lehet deizmusról. Ez az egyetlen hely, ahol ki is mondja az utalást.
    „Terólad, felséges, jelentést hordoz.”
    Sok keresztény tudatából (vagy mindenkiéből) a történeti, krisztusi, szakramentális rend kiseperte a világ szakrális jellegének tudatát, amely egyébként bibliai eredetű. Ferenc számára a Nap nem allegóriája az Atya Istennek, hanem szimbóluma. És ezt a Napot és mindazt, amit jelent (az Istent is) testvérnek nevezi. Vagyis elismeri, hogy vele rokon. Jung szerint a Nap képe a psziché teljes energiáját jelenti. Tehát Ferenc Napja nemcsak az égbolton ragyog, hanem őbenne is.
    Avilai Teréz is beszél a Napról, „aki” Isten és a lélek horizontján ragyog, és ugyanakkor „Én” is, mégsem azonosítja Istent az Én-nel. A „Nap” képek, látomások a személy legnagyobb átalakulásának hirdetői a psziché tevékenysége szerint.
    Aki úgy ünnepli a Napot, mint Ferenc, és testvérének vallja, titkon sorsáról, jövőjéről, vágyairól beszél. (Itt egy éjszakai krízis után):
    – sötétség, szenvedés,
    – ugyanakkor az üdvösség bizonyossága.
    Az ősi napkultuszban a király a Nap rokona. Ferenc is a „Nagy Király” hírnöke akar lenni. Kiválasztottságtudata nyilvánvaló. A Király Krisztus. Amikor Istent testvérének nevezi, a Magasságbeli lehajlásáról, a megtestesülésről beszél. Ez nem hiányozhat, és nem is hiányzik a Naphimnuszból, sőt ez az alapja. A közvetítést tulajdonképpen nem az anyag végzi, annyiban, amennyiben anyag, hanem amennyiben Isten teremtménye és a megtestesült második isteni személy léttere.
    A természeti vallásokban a Nap nemcsak életadó és áldó hatalom, hanem pusztító, perzselő, átkos erő is. Ferenc élményében megszűnik ez az ambivalencia; csak testvér lesz. Az érthetetlen hatalom száll le az emberért, illetve az ember saját pszichikai erői kibékülnek a személy tudatos világával. Az első kép tehát már egy hatalmas kiengesztelődést hirdet.
    Hold nővér (az éjszaka fényei):

„Laudato si’, mi’ Signore, per sora luna e le stelle;
in celu l ài formate clarite et pretiose et belle.

    „Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek.”
    A Naphimnusz az éjszaka himnusza is. A Nap után az éjszaka fényei felé fordul. (Mintegy hátratekint az átszenvedett éjszakára és a benne felragyogó isteni ígéretre.)
    A jelzők megint ugyanabba az irányba terelik figyelmünket. Emlékezzünk csak arra, amit a „pretiose” jelző használatáról mondottunk, szakrális valóságot jelent.
    Legelőször is a Hold privilégizált helye vonja magára a figyelmünket. Az „in celu”, „az ég”, a vallásos költői nyelvben Isten világa.
    A Hold nővér.
    A nagy természeti vallásokban a Nap férfias, életadó erő, a Hold az átmenés – a halál és ugyanakkor a születés, pontosabban az újjászületés képe.
    Vallásosan ünnepelni a Holdat annyit jelent, mint megnyílni a jövő misztériumának, amely csak a halálon keresztül teljesedik be. A halál nem végleges állapot, van újjászületés. A Hold képe a vallásos embert kiengeszteli halálának gondolatával. A kereszténység ezt átvette egészen addig, hogy tudatos szinten apologetikus céllal használta. (Pl. Szt. Ágoston Sermo 361 De ressurectione PL. 39. írja.)
    „Luna per omnes menses nascitur, crescit, perficitur, minutur, consumitur, innovatur. Quod in luna per menses, hoc in resurrectione semel in toto tempore.”
    Ha a versben elfoglalt helyét tekintjük, a Hold az első lépcsőfok lefelé, az alázatosabb teremtményekhez. Ez a dal leszáll az emberi világ legmélyére, a Halál nővérhez, de már itt az első lépcsőn misztikusan elfogadja a halált. Ferenc megnyílik a tudat alatti világ felé, és kiengesztelődik saját sorsával, még a halált is elfogadva, mint egy újjászületést.
    A Nap és a nappal kizárólagos hangsúlyozása kiegyensúlyozatlan uralkodni akarás kifejezője: az álomnak és a halálnak radikális visszautasítása.
    Az éjszaka vallási értékelése, pontosabban átértékelése, bizalmas megnyílást eredményez a lét, az emberi létezés meg nem ismerhető mélységei felé. És ez a megnyílás a tudat alatti világ számára tápláló és a tudatos életet átmelegítő és éltető erő lesz – innét van az éjszakának és fényeinek női arca.
    Ha Ferenc nővérének nevezi az éjszakában világító fényeket, ez azt jelenti, hogy rokonságban van velük.
    A jelzők egyébként megerősítik a nővér minősítését:
–    a Nap cselekszik, aktív elem,
–    a Hold és a csillagok csak léteznek, passzívak, világosak, drágák, szépek.
    A clarite (világos) az első nőnemű jelzője az éneknek, a pretiose (drága) pedig szakrális világra utal.
    Nem állítjuk, hogy a tudatosság szintjén, de azt igen, hogy a tudatalattiban ez a jelző Ferenc számára – clarita – Klára nevéhez fűződik. Ez az a Klára, aki 1211 tavaszán, a Virágvasárnapot követő éjszaka (tizennyolc éves), megszökik hazulról, hogy a Portiunkulában Ferenchez és társaihoz csatlakozzék. Ferenc elfogadja követőjének, és miután Klára leteszi a szüzességi fogadalmat, a bencés apácák közé küldi.
    Lehetetlen nem felfigyelni a clarite és a pretiose együttes előfordulására, és arra, hogy Celanói Tamás Szent Klára című művében szintén együtt használja a kettőt. Klára nevével kapcsolatban többször is a pretiosa jelző jelenik meg.
    „Ferenc Klárát a világ megvetésére bátorította – arra segítette, hogy az Isteni Jegyesnek – ki irántunk való szeretetből megtestesült – őrizze meg szüzességének drága kincsét.” (Clara et pretiosa együtt): Aztán Klára Ferenc és társai előtt, gyertyafényben leteszi drága ékszereit és az Úrnak szenteli magát. „s ő maga lett a lapis pretiosissimus” (ismét Klára és a pretiosa együtt!).
    Nem arra kell gondolnunk, hogy amikor Ferenc a Holdat és a csillagokat „clarite et pretiose”-nek nevezi, Klárára gondol, hanem, hogy ezekkel a jelzőkkel ugyanabban az irányban halad, melyet Klára neve, szüzességének konsecratiója jelent – vagyis a szakrális világ felé. Klárával való találkozása életének nem csupán egy epizódja. Mélységes fordulat. Amikor radikálisan lemond a nőről, hogy Istené legyen, akkor úgy találkozik vele, mint Istennek szentelt szűzzel. És Klárát, a nőt a maga transzcendens hivatásával együtt fogadja el: nem mint tárgyat, hanem mint partnert, mégpedig ott, ahol ő igazában él az Isten felé vezető útján. Klára nővér Ferenc egyfajta lelki anyja lesz. Minden fordulópontnál, elbizonytalanodásban kikéri véleményét, főleg élete végén.
    A nő képe a férfit vágyainak legmélyén keresztül az ő más létének titka felé fordítja, eredetének homályos misztériuma felé.
    Minden egyes kor kollektív tudatalattijában az éjszaka képe asszonyi alakot ölt. Az éjszaka, a Hold, a csillagok nem a konkrét asszony, hanem a nőiesség szimbólumai.
    Az éjszaka (nőies) szimbóluma természetesen kétértelmű: jelölheti az életet és a halált, a szellemit, a lelkit és az álmokat; az üdvösséget és a kárhozatot, a lelki fejlődést és visszafejlődést. Vagyis az ember ösztönös világának kétértelműségét jelenti: kinyílhat, de be is zárulhat. Ferenc nemcsak saját napos oldalával azonosul, megnyílik önmaga ösztöneinek is. Ez a megnyílás kiengesztelődést jelent.
    A szél és a víz dala

Laudato si, mi’ Signore, per frate vento,
et per aere et nubilo
et sereno et onne tempo,
per lo quale a le tue creature
dai sustentamento.
Laudate si’, mi’ Signore, per sora aqua,
La quale è multo utile et humile
et pretiosa et casta.

Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden alkotásodat.
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő,
oly drága tiszta és alázatos.

    A Naphimnusz észrevétlenül egyre inkább földi színezetet ölt. Az egyszerű dolgok éneke lesz, a hozzánk furcsán közel álló dolgoké.
    A Szél még igencsak olyan elem, mely ég és föld között van, de lehet-e és szabad-e elválasztani a Szél testvért a Víz húgocskától szétvágva termékeny frigyüket, legalábbis a mindenkori költői képzeletben, illetve a biblikus-liturgikus világban? Ha csak a biblikus helyeket nézzük, válogatni kell a sok idézet között:
    – Ter. 1, 2. Isten lelke (lehelete) ott lebegett az ősvizek felett.
    – Kiv. 14, 21. 22. A szél és a víz együttműködnek Izraelnek Egyiptomból való kiszabadításán:
    „Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította.”
A szellemi, az új szabadulás is az isteni lehelet és a víz műve lesz a prófétai igehirdetésben.
    – Ez. 36, 25. 26. „Tiszta vizet árasztok reátok és új leheletet adok belétek.”
    – Jn. 3, 5, 8. „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Ez a Nikodémussal való beszélgetés nem más, mint ókeresztény katekézis a keresztség értelméről.)
    A keresztvíz húsvét éjszakai szentelésének római rítusában a pap rálehel a vízre: „a te lehelleted (Szentlelked) termékenyítse meg ezt a vizet, hogy új életet adjon.”
    Hogy ezek a biblikus-liturgikus reminiszcenciák ott élnek Ferenc lelkében, ez tény, ha nem is tudatos szinten. Az életrajzok viszont tudatosítják ezt, ideológiai szintre emelik.
    A Spec. per. 118. írja:
    „A tűz után a vizet szerette leginkább, mert ez jelképezi a szent penitenciát és a megpróbáltatásokat, melyek által a szennyes lélek lemosatik, és mert a lélek első lemosása a keresztvíz által történik.”
    Követve módszerünket, nézzük meg közelről az átértékelést s annak irányát.
    A „frate vento”, ez a két szó a meteorológiából a pszichológiába vezet át minket. Aki elismeri, hogy testvére a szél, azt is mondja, hogy rokon vele. Állandóan mozog egy cél felé, nem ismer korlátot ebben, soha nem áll meg, le nem telepszik – ellentéte a letelepedésnek, a befészkelődésnek. Hogy valakinek szimpatikus legyen ez a létmód, szegénynek és szabadnak kell lennie. Ferenc tele volt szuflával:
    – örökmozgó,
    – mindig nyitott,
    – rendkívüli módon érzékeny az áramlásokra.
    Ugyanakkor nem romantikus, mert a jelenben él és konkrét cselekvésekben fejezi ki célra törését.
    A Szél testvér nem kapott egyetlen jelzőt sem, és ott, ahol minden elem gazdagon van minősítve, ott ez is egyfajta minősítésnek számít. A „Szél testvér”-t minden megnyilvánulásában ünnepli:
    „per aere (levegő) et nubilo (felhő) et sereno (tiszta idő) et omne tempo (és minden idő).”
    A „sereno” jelenti a két eget, a tiszta, világos, felhő nélküli eget – tulajdonképpen a szélcsendet, a jó időt, a nyugalmas és csendes időt, melynek ellentéte az „il nubilo”, a felhős idő.
    Itt is a „minden idő” kifejezés arról tanúskodik, hogy az előbb említett elemek által jelzett ellentétes külső és belső pszichikai erőket elfogadja és azok által dicséri Istent. Számára mindenféle időjárás dicséri az Urat. Elfogadja és meg is okolja, „mert általa élteted minden alkotásodat”. A „minden idő” kifejez mindenféle belső lelki állapotot is, úgy fogja fel, mint ami által Isten éltet. Ez a magatartás ugyancsak ennek az eddig is felfedezett legmélyebb állásfoglalásnak a megerősítése: Ferenc kiengesztelődik legmélyebb önmagával.
    A szél éltető erő. A 104. zsoltárban (29–30) Isten segítőtársa az „éltetésben”:
    „Ha megvonod tőlük éltető lehelletedet, elpusztulnak és a porba térnek. Ám ha kiárasztod lehelletedet, felélednek és megújítod a föld színét.”
    Ferenc csak ezt a pozitív oldalt tartja meg. Az ő számára a szél, a legenyhébb formában a lehelet, a teremtő és életben tartó Isten jótékony jelenléte, de felnagyított, átalakított képével is barátkozik.
    A Naptól a Föld felé vezető leszállásban a szél jelöli meg ennek a leszállásnak az irányát: nem visszahullás az anyaméhbe, nem elolvadás a boldog tudatalattiban, hanem kalandra való vállalkozás, a teremtményi lét végső elfogadása.
    De mi a jelentése a víznek? A szél férfias elem, a víz nőies. A víz minden értéke létéhez, puszta létezéséhez van kötve, nem pedig ahhoz, amit tesz, ő „hasznos, alázatos, drága, tiszta” – pretiosa, casta! (nem a latin pura). Nincs jelezve cselekvés, hanem mint a Hold nővér esetében, csak a létezés nyer minősítést. Egyébként ez a két átértékeléstípus ritmusosan változik a nemek változásával. Mi a szél és a víz házasságának értelme? A megtermékenyítés, az élet, az újjászületés (Genezis, keresztség). Bethezda vize is csak akkor adott életet (gyógyított) Jeruzsálemben, amikor az angyal mozgásba hozta (Jn 5, 4).
    A négy jelző közül háromnak semmi köze a materiális vízhez:
    – alázatos,
    – drága (ferenci értelemben szakrális),
    – és tiszta (casta!). A „pura” azt jelentené, „nem szennyezett”, a „casta” a szexuális életben megmutatkozó tisztaságot jelenti.
    A „hasznos” jelző első hallásra a reális vízhez kapcsolódó minősítésnek tűnik. De óvakodjunk attól, hogy a többi jelző sorából kiszakítsuk és gazdasági értelemben vegyük. Ezek a jelzők egymást is értelmezik, színezik: a hasznos és alázatos jelzők együtt a víz-nővér szolgálatkészségét hangsúlyozzák! A „hasznos” aláhúzza azt a szolgálatkész, jótékony, női jelenlétet, amely ugyanakkor visszafogott, „titkos” (az Úrnak szentelt, szakrális) és tiszta is (erkölcsi értelemben „casta”).
    De Víz húgunk is tud kétarcú lenni: gondoljunk csak Petőfi Tisza című versére. Így van ez a biblikus-liturgikus kontextusban is; Zsolt. b9, 2–3. („a vizek mélyére kerültem, hullámai csapnak át felettem”) vagy Zsolt. 88, 17–18. A szorongás, a szenvedés és halál képe is.
    Ferenc ismét kifejezi belső viszonyulását egy őserőhöz, a nőiességhez, nemcsak szélről és vízről beszél, hanem a kettő egységéről, melyből élet fakad. Ferenc nagy lelki élményeinek tükrében ez ismét a megnyugvás, az újjászületés hirdetése. Eltűnik az ősképekből minden pusztító elem.
    Tűz testvér

Laudato si’, mi’ Signore, per frate focu,
per lo quale ennalumini la nocte;
ed ello è bello et iocundo et robustoso et forte.

Áldj, Uram, Tűz bátyánk;
vele gyújtasz világot éjszakán;
és szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Ferenc nemcsak énekelt a tűzről meg a halálról (mint William Blake a tigris szépségéről, de aztán amikor egy bengáli nagy tigris benézett az ablakán, majd kővé meredt, elfelejtve szép versét), hanem azokat a maguk valóságában el is fogadta; beszélgetett velük, énekelt róluk.
    Mintha benne a költészet a hétköznapok élével teljesen azonos lenne. Cel. 2-ban olvassuk azt a jelenetet, ahol Ferenc szemét a korabeli, bizony nem valami kifinomult gyógyászati módszerrel kezelték. Ferenc így beszélt Tűz testvérhez:
    „Mutasd magad udvariasnak és jónak irányomban. Egész idáig szerettelek az Úrban.”
    Ezek egy szerelmesnek a szavai. Ferenc szerette a tüzet; szeretett mellette ülni, meditálva nézni.
    A Spec. Per. szerint (116,1):
    „egyszer megégett a ruhája, de csak a guardian parancsára engedte eloltani.”
    (116, 5): „Soha nem akarta eloltani a mécsest vagy az égő lámpákat és gyertyákat.”
    Természetesen lehet misztikus-teológiai érveket találni. Celanói talál is, „mert az örök világosság szimbóluma”. Igen, de ez már a világos öntudat-síkja. Ferenc pedig ösztöneivel, érzelmeivel vonzódik megmagyarázhatatlanul a tűzhöz! Igaz, hogy benne az Örök Világosságot látta, de nem analógia és nem biblikus idézetek alapján, hanem belülről, a tűz természete miatt. Amikor azt mondja, hogy a tűz „erős, hatalmas és vidám”, már a psziché területén vagyunk. Úgy élte át a szeretni és gyűlölni tudást, mint égető valóságot.
    A libidó nagy szimbóluma ez: az élet lángoló erejét jelenti, a legvadabb ösztönöktől a legmagasabb lelki cselekvésig. Aki barátkozik vele, saját mélységeivel barátkozik. A világ ősállapotát jelenti, illetve az ember döntő pillanatát. A biblikus tapasztalat is ezt igazolja: Zsolt. 29, 7; 47, 3.; Jer. 23, 29; Lr. 12, 49; Jel. 1, 14–16. Hérakleitosztól Jungig egyetemes jelenség: az élet szimbóluma a tűz, az örökké élő tűz. A tűzben Isten van, aki életét közölni akarja.
    Az ókori görögök a mindent eggyé olvasztó erőt pedig Erósznak nevezték. Aki a tűzről álmodik, önmagáról álmodik. Természetesen a tűz képe is ambivalens:
    – életet ad, de
    – el is nyelhet (kárhozat, Jel. könyvének sárkánya).
    De az a tűz, amelyet Ferenc testvérének nevez és énekel róla, már elveszti romboló erejét: az erósz és agape találkoznak.
    Minden életrajzból közös vonás erősödik fel: Ferenc hallatlan módon tudott szeretni, ez természete is – a hivatása is. Francis de Beer Szt. Ferenc megtérését elemzi az 1. és 2. Cel. életrajz alapján, és rendkívül fontosnak tartja ezt a szót: Térj vissza szülőföldedre!
    Egyáltalán nem lényegtelen, hogy Francis de Beer miért tartja ezt a mondatot fontosnak. Hiszen egészen Szt. Ferencig a hagiográfiai irodalomban ennek az ellenkezőjéről van szó: Hagyd el szülőföldedet! Ferenc megtérésében van egy mozzanat, mely az eredetéhez küldi vissza. A megtérésben tehát nem természetének leépítéséről van szó, hanem annak kibontakoztatásáról.
    Meglepő, hogy benne minden érintetlenül megmarad megtérése után: minden természetes erő, minden régi vágya megmarad, de mindez átalakul. Ez olyan lényeges vonás, hogy vele a keresztény aszketikában egy új fejezet kezdődik. Nem szublimálásról van szó, hanem valami egészen sajátos átalakulásról, beteljesedésről. Két erre vonatkozó anekdotát idézek most a Fiorettiből.
    a) Fioretti 24. fej. A parázna asszony és a tüzes ágy anekdotáját.
    b) Fioretti 15. fej. Azt a jelenetet, mely elbeszéli, hogy miként beszélget Ferenc az Angyalos Boldog Asszonyban Klárával. Ennek az utóbbinak lehetne adni azt az alcímet is, hogy „Tűz, mely ég, de nem éget”.
    Most helyezzük vissza a tűz jelentését a Naphimnusz egészébe. Ez is Naphoz hasonló, fényes, ragyogó jelenség, de ez az éjszakát világítja meg:
    „Általa világítod meg az éjszakát.”
    Úgy, mint a Nap, a tűz is a belső éjszakával való kiengesztelődést jelenti. Egyébként a Nap és a tűz együttes képe is megjelenik az 1. Cel. 18-ban: ősi kép a „Nap tűzkocsija”.
    Ez a kép azt jelenti, hogy az ember is lehet egyetemes üzenet hordozója. Egy ember vagy közösség prófétai elhivatottságtudatát hozza felszínre (Illés tüzes szekere).
    Ez Ferenc atya lelke volt – állapítják meg a látomás után a testvérek. És ugyanabból a fényből részesülnek és a lelkiismeretek feltárulnak, a végső kiengesztelődés képe:
    „intellexerunt denique ac noverunt animam sancti patris exstitisse fulgure tam maximo radiantem.”
    A napkultusz általában hősmítosszá alakul. Ebben a Ferenc köré gyűlt kis csoportban nagy a kiengesztelődés, megbékélés, melyet atyjukban már beteljesedettnek tudtak. A kozmikus elemek ebben a versben tehát a lélek és nagy átalakulásainak kifejezői lettek: egy belső utazás szimbolikus nyelvezete, a lelki ascensióé.
    Nővér anyánk a Föld

Laudato si’, mi’ Signore, per sora nostra matre terra,
la quale ne sustenta et governa,
et produce diversi fructi
con coloriti fiori et herba.

Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem,
füveket színes virágokat.

    Ferenc lassan leér a földre, a Naptestvér énekéből a Földanya éneke lett. A Földanya ősi kép. Még mielőtt a mitológia anyaistennőnek tekintették volna, egyszerűen „Tellus Mater” volt. Anyai vonásait kiemeli:
    – termékenysége különböző gyümölcsöket érlel.
    Csak az első és utolsó nagy mozzanatra gondoljunk; az Assisi környékén levő barlangokra és a stigmatizáció barlangjára Alvernán. 1 Cel 14, 3. Ferenc a dolgok felszínén élt: világias elfoglaltságok, katonai dicsőség kötötték le – aztán hirtelen felfedezte a saját ürességét. Ekkor egy Assisi környéki barlangba járt. Fiatal barátja kísérte, aki kinn maradt.
    Az elbeszélésben, mely leírja a keresésnek ezt az időszakát, a barlang valamennyi szimbolikus jelentéstartalma megtalálható:
    – barlang, amelyben kincs van elrejtve;
    – a lelki tusa (agónia) küzdelem a felszínes én és igazi jövője között;
    – kimerülten jött ki, halálos fáradt;
    – mikor megtudta, mit kell tennie, végtelen öröm töltötte el, mert megtalálta saját hivatását.
    1 Cel 1, 5. Apja elől is barlangba menekül. San Damianóban egy ház alatti lyukba, ahol csak egyetlen ember tudott elférni. Egy hónapig maradt ott. Eltemetve a Föld sötét mélységeiben lassan új örömet kezdett érezni – egészen addig, míg egy nap előjött, hogy üldözői elé álljon védelem nélkül. Örömmel és türelmetlenül indult útnak:
    – ez a barlang tehát először is anyai védelmet nyújtott az apai harag elől (egyébként is anyja titokban eteti a házi börtönben is);
    – aztán ez a barlang a sírja lett, ahol el volt temetve;
    – majd egy felsőbb akaratban újjászületett, úgyannyira, hogy testi életével sem törődött (nem félt).
    Ősi viselkedési alapsémát találunk itt. Ahhoz, hogy újjászülessen az ember egy magasabb rendű életre, szimbolikusan, rituálisan meg kell ismételnie az anyaméhben való életet. Mint újonc vonult be (mondja Celanói T.) és mint felnőtt jött ki (1 Cel. 1, 4). Ezek az élmények örökre megjelölték Ferencet. Szomjazza a fényt, de képes leszállni a barlangokba, vagyis a saját és kollektív tudat alatti világába, hogy teljes önmagát elfogadja. Ez pedig a kiengesztelődés folyamata. A Földanya „nővér” lesz – vagyis segítőtársa a keresésben. Most kezdjük érezni, mit jelent a Föld a ferences misztikában.
    1 Cel. 1, 30. A Greccióban megrendezett karácsony. Három évvel halála előtt szerette volna látni testi szemeivel a megtestesült Igét. Greccióban (magaslaton) előkészít egy barlangot a karácsony megünneplésére – a barlang mélyére tesz be egy jászlat, bevezet ökröt, szamarat. „Éjjel ott virrasztott a jászol előtt részvéttől összetörve és kimondhatatlan örömtől eltelve. Látta Jézust mint kisgyermeket, aki aludt. Amikor magához ölelte, az felébredt.” (L; M.) Ferenc gyermek lett a gyermekkel. Tehát Bonaventura szerint ez a külső ünneplés belső eseményt jelez: factus cum Puero puer. Belső újjászületés képe ez. Az örök Ige megszületik abban a lélekben, aki kiengesztelődik archeológiájával… gyermek lesz. Ferenc ebben a barlangi élményben a megtestesülést mint belső valóságot éli át. A belső út sem vezet másutt Isten felé, mint a teremtményeken keresztül (az ember valóságán keresztül).
    Álom az égigérő fáról.
    1. Cel. 1. 13. „Ferenc álmában egy hosszú úton fut, s az útfélen egy hatalmas fát lát, megáll, csodálja, aztán hirtelen annak tetejénél találja magát, majd kezével minden erőfeszítés nélkül a földre hajlítja.” Celanói Tamás ezt az álmot a Regula sikeres jóváhagyásához köti. Szerinte prófétai látomás: III. Ince pápa jóvá fogja hagyni a Regulát. Ez a konkrét értelmezés most mellékes. Valójában ősképpel van dolgunk: az égig érő világfával. Ez a világ tengelye is. (A sámánbot ezt szimbolizálja őseink hitvilágában.) Felmászni erre a fára annyit jelent, mint az isteni világgal érintkezve újjászületni. S itt kapcsolódunk Jung kutatásaihoz: szerinte ez az anya képe. Egyébként ez az álom hasonlít Nabukodonozor álmához (Dániel 4; 7–8). Dániel megfejti: ez a fa, melyet láttál, te vagy, ó, király. Ferenc is sorsát látja. Itt ez a két mozgás; a fel- és leszállás, kinyilatkoztató jellegű:
    – elérni a fa legmagasabb csúcsát. A Pápa a Mater Eclesiae megszemélyesítője. Ferenc mindig is gyermekien viszonyult az Egyházhoz. De ez a csúcs a Magasságbelit is jelenti, a Naphimnusz elején a Nap képében megjelenő istenkereső vágyat. Amint a cél elérése a Naphimnuszban, úgy ebben az álomban is a Földre való leszálló mozgásban valósul meg.
    – Leszáll a Földre, de ez a leszállás egyben a magasság lehajlása is.
    2. Cel. 162. A haldokló Ferenc utolsó kérése: fektessék a puszta földre mezítelenül. Látjuk, hogy Ferenc vonzódása a földhöz belső világáról nyilatkoztat ki egyre többet. 2. Cel. 163.
    Ferenc hálaadásban töltötte azt a 2-3 napot, ami még maradt neki az életéből, és kérte legkedvesebb testvéreit, hogy vele dicsérjék Krisztust. Ő maga intonálta a zsoltárt, ahogy tudta: „Szómmal az Úrhoz kiáltok…” Aztán felszólított minden teremtményt Isten dicséretére, énekelve neki az éneket, melyet szerzett… Aztán testvéreihez fordulva így szólt: „Amikor engem a legvégső ponton láttok, fektessetek mezítelenül a meztelen földre, mint tegnapelőtt, és hagyjatok még ott engem utolsó lélegzetvételem után is, annyi ideig, amennyi ezer méter megtételéhez szükséges lassú lépésben.”
    Lehetetlen nem észrevenni az összefüggést… a Földanyáról énekel és ott akar feküdni ölében. De mit is jelentett mindez Ferenc számára? Milyen értelmezést adott ő maga? Hogy megértsük, bele kell helyezkednünk halálának ünneplésébe. Előre kidolgozott liturgikus cselekmény volt ez. Tudatosan előre kiépítette részleteit, és testvéreivel is elpróbáltatta a szertartást.
    A Földanya gondoskodó és szép, egyben nővér is.
    Új ifjúságot ad neki Ferenc, illetve közte és a Föld között egy új kapcsolat alakul ki. A „nővér” minősítés nem rontja le anyai jellegét, csak anyaságának (anyaiságának) megmutatja határát. Nem abszolút létforrás – mint ahogy „férje”, a Nap sem az –, hanem mindketten a transzcendens Isten teremtményei, tehát testvérünk, nővérünk. A földhöz anya-gyermek féle kapcsolat köti Ferencet, de ezt a kapcsolatot testvéri érzések színezik. Ferenc életegységben van a Földdel, illetve általa Istennel. Lelki fejlődésében, misztikus tapasztalataiban (egyáltalán a ferences misztikában) meglepően sokrétű szerepe van a Földnek. Most csak egy-két példát hozunk ennek a sajátos kapcsolatnak a megvilágítására, aztán majd jelentésük után kérdezünk.
    a) – Sokszor és hosszan tartózkodott barlangok mélyében.
    b) – Van egy álma az égig érő fáról, mely lehajol a földre.
    c) – Az az utolsó kívánsága, hogy mezítelenül feküdhessen a meztelen földön, várva a Halál Nővért. Ferenc és a természet kapcsolatát sokszor érzelmesen és felületesen vizsgálják. Tulajdonképpen miért is vonul a hegyekbe, és keres ott barlangokat? (La Rieti völgyét körülvevő Appenninekben vagy Alvernán?)
    a) „A sziklabarlang volt kedvelt fészke” 1. Cel. 1, 3.
    Ugyanazt a mozgást látjuk, mint a Naphimnuszban:
    – felfelé törekvés,
    – majd leszállás a méhbe, a föld mélyébe.
    Élete java részét tölti így. Kétségtelenül mély belső igényről árulkodik. Mit jelent ez az igény?
    A barlang mindig mély benyomást tett az emberre. A történelem előtti időkben:
    – természetes védelmet nyújtott neki minden veszedelem ellen,
    – de azután sem szűnt meg vonzani az embert titka által: árnyékokkal, visszhanggal teli belső univerzuma az anyaméh szimbóluma.
    Oda behúzódni annyi, mint visszatérni az anyaméhbe. De a Földanya is csak szimbóluma egy mélyebb barlangnak, a tudat alatti világnak: a barlangba visszahúzódni annyi, mint belépni a lélek föld alatti, archaikus világába. A barlang mélyén van az elrejtett kincs, meg egy „sárkány” is, amellyel meg kell harcolni a kincsért.
    A barlang a sír megfelelője. „Aki behatol magába – írja Jung –, olyan, mintha el lenne ásva a földbe, ez egyfajta halál.”
    De a harc, a halál helye, a barlang egyben a feltámadásé is. A homályhoz lassan hozzászokik a szem, olyan ez, mint egy hajnal, mely felragyog a belső rejtett világban.
    A barlang a nagy kezdések (iniciációk) helye is. Aki kijön belőle, érzi, a világ első reggelére ébredt. A barlangi lét kiált a Nap után. A barlang hatalmas anyaméh, mely újraszül. Ferencnek minden nagy lelki élményében (megtérésében), újjászületésében szüksége volt minderre.
    „Amikor közeledett halála – írja 2 Cel. 173. –, az atya fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte és mindegyiknek adott egy darabot, aztán kérte, hogy hozzák az evangéliumot, és olvassák fel Szent Jánostól azt a részt, amely így kezdődik: »Húsvét ünnepe előtt Jézus tudatta, hogy elérkezett az óra, melyben e világból az Atyához visszatér«”.
    Tehát Ferenc az Urat utánozta. Ki is fejtette testvéreinek, hogy eljövendő halálát átmenetnek – Paschának (vagy, amint a ferences liturgia latinul nevezi: tranzitus) – fogta fel, annak Húsvétjának fényében, aki legyőzte a halált.
    Ebben a kontextusban értjük meg a földre fektetést. 2 Cel. 162. még megerősíti ezeket a szavait: „Ebben az órában, vagy nemsokára az ellenség legnagyobb támadásra készül. Meztelenül kell harcolni a mezítelen ellenséggel.” Kétségtelen, mindezekben Krisztust utánozta, aki mezítelenül függött a kereszten. Bonaventura ezt ki is emeli (L M 14, 4): „Ferenc semmit sem akart birtokolni, mint Krisztus a kereszten.” Úgy tekintette a halálát, mint a Krisztussal való egyesülés csúcspontját. Természetesen a bonaventurai magyarázatok homályban hagyják a másik oldalt: a Földdel való egység jelentését. Tehát két dolog fonódik egybe Ferenc viselkedésében, de ez a kettő nem ugyanazon a szinten van:
    – A tudatos cselekvés szintjén Krisztushoz akar hasonlóvá lenni.
    – A tudatalatti szintjén: ez a Krisztussal való egység egy nem okvetlenül keresztény ősi rítus által történik: a halott földre fektetésében. Sok régi nép szokásaiban kétszer is van földre tétel: az újszülöttet is, a halottat is a földre fektették (pl. az ókori Kínában).
    A rítus mögött egy régi meggyőződés húzódott: belépni az élő emberiség családjába csak ezen a küszöbön lehet, ugyanígy belépni a már meghalt ősök világába szintén csak itt lehet.
    Az újjászületés gondolata mindenképpen benne volt. Az embert saját teljességével akarta kapcsolatba hozni, teljességével, mely túlmutat a külső szűk én (még a test) korlátain is. És mindezek mögött ott van a Földanya képe. A Földdel kontaktusba lépni azt jelenti, mint kapcsolatba kerülni saját teljességünkkel. Ez a szempont teljesen világos Ferenc esetében, csak mindez Krisztushoz kapcsolva. Csak így lehet megérteni örömét. Énekelve fogadja a Halál nővért. (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek; Aljosa élménye Zoszima halála után: „Ha a búzaszem el nem pusztul, nem hoz termést.”)
    Az újjászületéshez valamiféle visszatérés kell. Amit a mítosz ígér, azt Ferenc az Ő hitében megvalósultnak tudta.
    A megbocsátás és a béke.

Laudatosi, mi’ Signore, per quelli ke perdonano
per lo tuo amore, et sostengo infirmate et tribulatione;
Beati quelli kel sosterrano in pace,
ka da ta, Altissimo, Sirano incoronati.

Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért
másnak megbocsát. És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel, mert tőled nyernek majd,
Fölséges, koronát.

    A Földanya nénét éneklő strófával tulajdonképpen lezárult a kozmikus rész. A hagyományos értelmezés, amint említettük, itt törést lát. A szerző azonban költeménye szerves részének tekintette ezt és a következő strófát. Ennek az elemzésnek az az eredménye, hogy megtalálta azt a mélyben húzódó egységet, mely összeköti a két részt, sőt úgy mutatja be az új részt, mint az előző mondanivaló végső kibontakozását.
    Menjünk ismét vissza az életrajzhoz. A kérdés tulajdonképpen így fogalmazható meg: Van-e kapcsolat a kozmikus barátkozás (a világ dolgaihoz való viszonya) és az emberekkel való kapcsolata között?
    Ferenc kereskedőgyermek. Igen érzékeny és nyitott az emberi kapcsolatokra, a cserére. Udvarias, szeretetre méltó. Megtérése ezt csak elmélyíti:
    – Tud beszélni a nagyokkal: III. Incével.
    – Hugolino bíboros barátja.
    – Magát az egyiptomi szultánt, Melek el Kamelt is megnyeri udvariasságával.
    – Látóköre igen széles. Levelében, melyet minden hívőnek ír, olyan társadalmi rétegeket szólít meg, amelyek soha nem szerepeltek egyházi dokumentumokban.
    Az emberekhez való viszonyát két vonás jellemzi:
    – Igen személyes. Chesterton jegyzi meg humorosan: „nem látta az erdőt a fától”. (A ferences filozófia egyediségelve.) Soha az emberiség, soha az ember, mindig a konkrét előtte álló ember, személy. Csodálatos ízlése, vonzódása az egyedihez!
    – Békességes, aki az engesztelődést műveli. Hitből fakad, de még annál mélyebbről is – ösztöneiből. Az emberek iránti szeretete csak sűrűsödött formája egy még általánosabb, a dolgokra, a létezőre kiterjedő szeretetnek. Ez tőlünk idegen.
    – Mi dualista módon vagyunk jelen a világban.
    – A személyek iránt az udvariasság, a szimpátia, a szeretet az élmény.
    – A dolgok irányában az uralkodás és az agresszivitás.
    – Csakhogy ebben a dualizmusban az a tragikus, hogy a természet bennünk is van. – Az ember az anyagi világ része is. Sajnos hajlandók vagyunk az embert kettévágni, tagadni, de ugyanakkor felmagasztalni – a kettő ugyanolyan tévedés – bizonyos ősi pszichikai erőket. Az emberre visszafordul a dolgok irányába gyakorolt agresszivitás. Ezért lett világunk fenyegetett világ.
    Ferencben nyoma sincsen ennek a dualizmusnak (melyet, be kell ismernünk, a manicheista hatású kereszténység is táplált).
    Nemcsak az emberek barátja, hanem a dolgoké is. Mikor tehát testvérének nevezi (Nővérének) őket, nemcsak allegorizál, hanem egyszerűen kifejezi magát.
    Ez nem egyfajta szentimentalizmus:
    – a tudatos szférában ez a keresztény hite;
    – az ösztönös világában a legmélyebb érzése.
    Ferenc tehát elfogadja, megnyílik teljesen önmaga felé – és kiengesztelődés mutatkozik a dolgok és a személyek iránt egyaránt.
    Itt van a Naphimnusz egységének legmélyebb alapja. Ferencnek tehát esztétikailag igaza van saját versével kapcsolatban. Formailag is köti az előbbi részekhez:
    – Az ének első strófájában Ferenc jelzi legmagasabb célját, kétszer említi az „Altisimus”-t. Aztán helyébe lép a Nap, majd eltűnik, csak a dicséret iránya marad: Isten.
    – Itt, ebben a versszakban ismét feltűnik az „Altissimus”. Tehát nem arról mondott le az előző strófában, hogy eljusson Istenhez, hanem a gnosztikus útról, mely meg akarja kerülni az anyagot. Ferenc istenképének ez sajátos vonása. Isten nem érhető el a földiek tagadása által. A „Magasságbeli megkoronázza ezt a mindenséggel kibékült embert.” (Jel. K.)
    Nővérünk, a halál

Laduato si’ mi’ Signore, per sora nostra morte corporale,
da la quale nullo homo vivente po skappare.
guai acquelli ke morrano ne le paccata mortali:
Beati quelli ke trovara ne le tue sanctissime voluntati,
ka la morte secunda nol farrà male.

Áldjon, Uram, nővérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat,
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, akik magukat megadták a te szent akaratodnak,
Második halál nem fog fájni azoknak.

    Ez a versszak nem buzdítás a halál keresztény elviselésére, hanem saját halálának a fogadása. Megint felmerül a kérdés: igaza volt-e Ferencnek, amikor ezt a versszakot a Naphimnuszba tette? A Napénekből a Halálnővér éneke lett?
    Mint a legtöbb strófa, ez is dicsérettel kezdődik. A dicséret tárgya nem a halál, hanem az Isten.
    Ferenc a halált nővérnek nevezi. Nem megszépítése ez a valóságnak, mert elismeri, „aki elől élő ember nem futhat”. A halálról nincs tapasztalatunk, csak az életről. Ferenc ezt elfogadja. Itt ugyanaz a nyitottság jelenik meg, mely megmutatkozik a dolgok és a személyek irányában is. A létezés súlypontja egyre jobban kikerül saját szűkös létéből. A halálos bűn ennek az ellenkezője Ferenc tanításában. A végleges önmagába zárkózás. „A halált a birtoklás teszi keserűvé, az önbirtoklás is” – írja egyik levelében.
    Van az öröklétnek egyfajta önvédelmi elképzelése a kereszténységben, miszerint a halál után még inkább önmagamat fogom birtokolni. Ez az ember vágyának kivetítése csupán. Ferenc odáig jut, hogy meg kell szabadulnia a halhatatlanság önző képzeletétől, hogy az örökkévalóságba emelkedjen. Ez nem az „Én” létmódom szerinti élet, hanem a „lét” szerinti élet.
    Ferenc a nappal és a halállal ugyanúgy szembenéz, mert ugyanarról az életről beszél neki. A teremtmények útja így szerinte az örökkévalóság útja, és itt az ének a létezéssel lesz azonos.