Végvári Vazul


Nyári Miatyánk-áhítat a trubadúr Szent Ferenccel



    Az alkonyatban, ahogy a nap leszáll, az este békés homálya borul az emberekre. Egy ilyen umbriai délutánra és estére emlékezem: forró nyári nap volt, mikor életemben először Itáliában igyekeztem Assisi városa felé. Az Angyalos Boldogasszony nagy bazilikájában meghúzódó kis Porciuncula sokszázados, gyertyalángtól füstös kis kápolnájától indultam, ahol Ferenc beszélgetett a feszülettel. Ahonnan indult, és ahova élete végén visszatért. Szokatlanul forró volt az a nyár. A perzselő umbriai úton egy kimerült 1956-os magyar menekült valójában már csak vonszolta magát. Éjt nappá tevő szolgálatban hontalanná vált, menekültek ezrei között ő is elalélt. Előbb véres forradalom, utóbb a megtorlások félelme gyűrte, sebezte, s a rákövetkező sok minden más baj. – Kitart-e a fizikai erő még odáig? – Míg latolgatta, ahogy emlékszem, még halálra készítő érzések is riogatták a vándort. Közben az égen lassan mégiscsak lefelé bandukolt a nap. Aztán végre szent Damiano remeteségének falai is feltűntek a horizonton. Kutyák ugatták a szürkület árnyait. Irgalmasan hűvösebbre váltott az idő. A tüdő könnyebben szívta a levegőt, még jó, hogy arra éppen senki más nem járt. Damiano kis monostorának ajtaja engedett a nyomásnak, kitárult.
    A feszület a zarándokkal együtt hallgatott; és

SZÓLT AZ IGAZ ISTEN:
Valaki szeressen! –
Szava messze fénylett:
köztünk emberré lett.

Isten élő Szava
el nem múlik soha;
minket általjárjon,
hozzá visszaszálljon. Alleluja –

Szólt a kereszt: Valaki szeressen! –

    Ferenc lelki életét és Istennel való kapcsolatát lehetetlen elválasztani a teremtményekhez való kapcsolatától. Fraternizálódott, azaz testvériesült minden teremtménnyel: a vízzel, a tűzzel, a széllel, a földdel. A teremtés egységén belül testvéri összekapcsolódásba simított minden ellenségeskedést. Imáiban minden teremtményt egyesített Istennel, a teremtő szeretettel. Egyetlen célja és szándéka az volt, hogy velük együtt dicsőíthesse Istent: „Dicsérjétek Uramat és áldjátok. / És mondjatok hálát neki, / és nagy alázatosan szolgáljátok” (Naphimnusz).
    Vele mondjuk hát, párhuzamosan az ő himnikus szavait is idézve, imádkozva mondjuk az Úr miatyánkját. Úgy, ahogy fia mennybe költözése után, az apostoloknak a pünkösdi Szentlelket hívogató imáját a velük vigiláló Mária is hallhatta…

Nagy jó Úr Isten, mi Atyánk, ki vagy a kéklő mennyekben
bércen innen, s túl igazak ajka hirdessen;
Testvérünk a nap, tükrözi fényed szárnyalva, nagy fennen.
Jöjjön el a te országod és
áldjon fenn a hold (velünk), haloványarcú húgocskánk,
s mind a csillagfény – csupa hunyorgó mécsesláng –,
– ha derű és ború ér, amiket bölcsen szétosztva küldesz ránk.

Miként a mennyben, úgy a földön is
legyen meg a te akaratod.

Áldjon lenn a víz, csupa szív nénénk, hasznos, szép,
áldjon tűz öcsénk, ködöt és árnyat oszlat szét.

Mindennapi kenyerünkkel áldjon földanyánk,
add meg nékünk elibénk tárva garmada bőségét.

Áldjon a szelíd, aki megenged társának,
bocsásd meg a vétkét, ki békén tűr, ha kell,
s betegen hálát ad;
ékes koronát jutalomképpen érette méltán kap.

Szabadíts meg a gonosztól, és minket a kísértésbe ne vígy,
hogy áldjon a halál is, kapukat táró testvérünk;
karja fölsegít, amikor hozzád megtérünk.

Ha megbocsátjátok az embereknek, hogy vétettek,
mennyei Atyátok nektek is megbocsát,
(karja fölsegít, amikor hozzá megtérünk)
De ha nem bocsáttok meg az embereknek,
Atyátok sem bocsátja meg a tiéteket.

*

Nagy jó Úr Isten, ki vagy a kéklő mennyekben,
áldjon a halál, kapukat táró testvérem!

    A Miatyánknak ez a távlata. Teremtés, ember jön a földre, dicsőséget zengnek égi angyalok. Ha az ember eszmél, akkor tudatosan dicsőít, és az Úr trónja elé gyűjti a teremtményeket, mint Ferenc, hogy a földanya minden garmada bőségével áldjon. A szegény és alázatos Ferenc az égbe készül. A nap leszáll. A halál testvért hívogatja, és az Úrtól esdi, hogy börtönéből szabadítsa ki lelkét. Börtönünket magunkkal hordozzuk, limitációin is, meg a teret és az időt, a nehézségi erőt és tömegvonzást, meg a taszítást is. Az anyag-ember gyengülését, repedezését, porladó múlását és haldoklását hordozzuk – egyre nehezedő terhekként – emberi útjainkon. Közben invitáljuk a teremtményeket, rájuk csodálkozunk, s ahogy a nap leszáll, kedvünk támad az éj nyugalmát kérő imára. Ez mind Miatyánk. Ez mind tudatosítása annak, és felismerése is talán, hogy van egy végtelen, gondoskodó Atyánk az égben, hogy a tér, az tágasabb, mint aminek látszik, s hogy az idő: végtelenebb. Ferenc, karját kitárva, elragadottan néz a messzeségbe, föl, és az arca úgy világol, fénylik, mint aki közelebbről látja azt, amit csak a szentek látnak. Ide aztán már könyvek se kellenek, elköszönnek a teremtmények is. Esti énekek szólongatják a Fölségest; esti csendben a mi lelkünk is énekel a leáldozó nappal.

„Adjon Isten jó éjszakát,
küldje hozzánk szent angyalát.
Bátorítsa szívünk álmát,
adjon Isten jó éjszakát.”


(Háromnegyed évszázadot éltem
– mára így érett meg bennem
Naphimnusz és Miatyánk
Esztergom, 2004 nyara)