Pécsi Sándor

Körkörös idő

    „Mi az idő?” – kérdezi Thomas Mann a Varázshegy második könyvében.
    Milyen az idő?
    Mi itt nyugaton, keresztények, muzulmánok, zsidók, az időt egyenes vonalnak gondoljuk. Isten egy napon a véges, mérhető múltban megteremtette a világot. Lett világosság, lett idő, mely rohan a végítélet felé. Egyenes szakasz, kezdő- és végponttal.
    Keleten az idő önmagába visszatérő körvonal. A világtörvény örök, állandó, időn kívüli és független isteni akarattól.
    A népi vallásosságban a keresztény világban is jelen van a keleti ciklikus időszemlélet. Molnár V. József könyveiből bepillanthatunk a hagyományos magyar paraszti társadalom szakrális, az évkör szerint szerveződő életébe.
    A földműves munka a természet örök megújulásához kapcsolódik. Molnár V. Az emberélet szentsége című művében a bölcsőtől a sírig tartó életkört írja le. Az egyén élete szigorú összhangban volt a közösségével, melyet az évkörhöz igazodó ünnepkör és a vallás irányított. „A mindenséggel mérd magad” parancsa a régi falu világában mindennapi tapasztalat volt.
    Érezheted, ha belegondolsz, a keleti időmodell sokkal egyszerűbb, természetesebb, és egyáltalán, el lehet képzelni vele egy működő mindenséget. A körkörös időben élő ember hétköznapi életében a nagy idő tükröződött. Az egyszerű tárgyakra is, egy kemencére vagy kerekes kútra is valami szent fény hullott. A keleti időkép sokkal ősibb. Brahma vénebb Jahvénál, Allahnál.
    A keleti modell hihetőbb, mégis mintha a modern kozmológia a nyugati teremtéselméletet igazolná. Az univerzumnak eszkatológiája van?
    A világegyetem 15 milliárd évvel ezelőtt teremtődött a semmiből. Az egyenes idővonalnak van egy 0 kezdőpontja. Mondhatod, ez azért is lehetséges, mert az asztrofizikusok az eszkatologikus szemléletű keresztény és zsidó kultúrkörben nevelkedtek.
    Az időt körön, egyenes vonalon kívül számos mértani alakzathoz lehet hasonlítani. A modern fizika fénykúpokról beszél. Stephen W. Hawking Az idő rövid története című könyvében így ír: „Amennyiben a Világegyetemnek van kezdete, akkor feltételezhetjük, hogy van teremtője is. Ha azonban a világmindenség tényleg önmagába zártan létezik, nincs se határa, se pereme, akkor kezdete és vége se lehet: egyszerűen csak van. Hol van benne a teremtő helye?”
    Érdekes probléma a világtörvény kérdése. A nyugati vallási rendszerekben nem ismeretes a Dharma fogalma. Az egyetemes, örök, megváltozhatatlan törvényé, mely nem engedelmeskedik istenek vagy démonok akaratának.
    Ezzel analóg a természeti törvények kérdése. Milyen csodálatos: a tőlünk sok milliárd fényévre száguldó galaxisokban is ugyanazok a természeti törvények érvényesek. A gravitációs állandó, az elektron tömege a mindenségben mindenütt ugyanaz. Ez viszont nagyon keleties, olyan, mint a Dharma.
    Mircea Eliade Az örök visszatérés mítosza című könyvében összehasonlítván a két időszemléletet, két emberről beszél: az archaikusról, az örökkévalóságban élőről és a modern emberről, az időbe a történelembe kivetett szenvedő lényről.
    Nietzsche az Im-ígyen szóla Zarathustrában ír az örök visszatérésről. Zarathustra egy törpének segít, vad hegyi úton cipeli a törpét. Egy kőkapunál megállnak. Zarathustra borzongató, fenséges hangon beszél az idő nagy misztériumáról:
    „És ez a lassú pók, amely a holdvilágban mászik, és maga ez a holdvilág, és én és te a kapubejárásnál, egymással susogva, örök dolgokról susogva – nem kell-e, hogy már egyszer mi is voltunk légyen – és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk magunk előtt ezen a hosszú borzadályos utcán – nem kell-e örökkön-örökké visszatérnünk?”
    Zarathustra ezt kérdezi a törpétől: „Hiszed-e, törpe, hogy ezek az utak örökké ellentmondanak egymásnak? – Minden egyenes hazudik – mormogá hányavetin a törpe –, minden igazság görbe, az idő maga is körvonal.” Zarathustra híd az archaikus és a felsőbbrendű, azaz szellemi ember között.
    „Felsőbbrendű emberek, tartsátok magatokat távol a piactól!” Nietzsche ezzel a szakrális életet védi a profánnal szemben. A nagy időt a szűkkel szemben.
    Az archaikus, vagy premodern és a történelembe kivetett embert, a ciklikus és a lineáris időszemlélet közötti törésvonalat, melyről Eliade beszél, már Nietzsche is megfogalmazza a Tragédia születésében. A határvonalat Szókratész megjelenéséhez teszi. Szerinte vele kezdődött a dialektika, a racionális okoskodás, a logika korszaka, mely olyan szomorúan józanná, tudatossá teszi a nyugati ember életét.
    Kodolányi Vízöntő című regényében Utnapistim így tanítja a kis Gilgamest: „Használd az értelmedet az értelmed ellen.” A mi időnk erre már képtelen. Tébolyultan analitikus szemléletű kultúrát építettünk. Égig érő hangyavárat.
    Molnár V. Az emberélet szentsége című műve egy élő, szerves, összefüggő, emberléptékű világot tár elénk. „A hajdani embernek dolga volt a világban”; „A hajdan volt kerek világban a Mindenség lélekrajzát valósította meg az ember, s hagyta mintául kovászként mireánk.”; „A régi ember az életét Isten ajándékának tartotta. Szertartásokkal, mélységes emberi meghatottsággal ünnepelte annak titokzatos fordulóit.”
    A régi magyar falu életére teljesen ráillik az, amit Eliade A szent és a profán, vagy az Örök visszatérés mítosza című műveiben a premodern életről írt. Eleink az örökkévalóságban éltek, a körkörös időben. Ünnep volt minden hétköznap. A kenyérsütés, a szántás, minden áhítatos, szent művelet, mágia, varázslás volt. A legegyszerűbb lélek is magát a nagy egész részének érezte minden pillanatban. A régi ember nem rettegett a haláltól, várta, készült rá. Eliade szerint az archaikus ember minden mozdulata egy isteni tett ismétlése.
    Az ünnepek köre az idő. Nincs történelem, nincs változás, elmúlás, ciklikus örök megújulás van. Nincs fejlődés, haladás és nincs boldogtalanság sem, hiszen minden tett, mozdulat kozmikus szükségszerűségből fakad.
    Nyugaton és minden túlcivilizált országban népbetegség a depresszió. Hatalmas embertömeg egyszerűen nem tud az életével mit kezdeni. Játéktermek, TV, vásárlás… Mivel lehet agyonütni az időt? A lineáris időt, a szűk, a véges időt.
    Életünk számos kérdésében dönthetünk, választhatunk. A hibásnak vélt döntések nyomasztanak minket. ,,Gonosz féreg az önvád…” – írja Pilinszky. Az archaikus embert nem kínozta ez a gonosz féreg. Minden percben a kötelességét tette, „…dolga volt a világban”. És mi az én dolgom? Időlassítás, időhúzás, vissza a körkörös időbe. Legyen a lassú szebb, mint a gyors. Rilke Korai Apolló című versének utolsó sora parancs: „Változtasd meg életed!” De hogyan? Európából nem tudsz Tibetet csinálni, mindig szemben találod magad a versenytársadalom agybajos, pörgő idejével. Egyenes vonalú, gyorsuló, apokaliptikus zuhanásból vissza a körkörös időbe.
    „Fogd fel tenyeredben a végtelent / Egy percben élj évezredet” – írja W. Blake.
    Biztos vagyok benne, hogy valamiféle „spirituális forradalommal” az idő kitágítható.
    Csáth Géza kiszámolta, hány millió évet élt át ópiummámorban. A szubjektív időélményt mesterségesen befolyásolni lehet, de ennek semmi értelme, nem ez a körkörös idő. A mi korunk embere szinte észrevétlenül, jeltelenül zuhan át az életén. A fölgyorsult idő úgy rabolja el életünket, hogy szinte észre sem vesszük. Rettegünk az öregségtől, mindenki fiatalabbnak akar látszani. A pillanatba görcsösen kapaszkodunk. Az élet végén egy fekete lyuk, nagy ismeretlenség.
    Míg részt veszel az életharcban, a napi diadalok feledtetik veled ezt a szingularitást. Tolhatod a bevásárlókocsit az áruházban, verekedhetsz a meccsen, ráncigálhatod Istent követelőző imákkal… Az időcsapdából nem szabadulsz könnyen. Meg kell fejtened egy talányt, egy enigmát, valami szent titkot.
    Az időélmény a kultúrától is függ, amelybe beleszületsz. E. Hall Rejtett dimenziók című könyvében azt fejti ki, hogy az ember tér- és időélménye, egyáltalán a valóság elemi átélése, mennyire szorosan függ a tanult vagy talán öröklött kultúrától.
    Fontos, egy kultúra milyen nagyságrendekben gondolkodik térről, időről. A zsidó hit szerint Isten mintegy ötezer-hétszáz évvel ezelőtt teremtette a világot. Az indiai hagyományban a kozmikus teremtés és pusztulás ciklusait – Brahma éje és nappala – évmilliók, évmilliárdok teszik ki. Honnan tudták a régiek ilyen találóan felbecsülni az univerzum korának nagyságrendjét? Talány.
    Meg nem mondom, milyen alakja van az időnek. Egyenes, görbe, kúp, gömb, spirál vagy labirintus, de az biztos, hogy túl gyors.
    Lassítsd le! Próbáld meg kitágítani a pillanatot!
    Kézzel daráld a kávét, engedd el a balról jövőt is!
    Amit egyszer igazán átéltél, az már veled lesz mindig.

Felhasznált irodalom:

Mircea Eliade: A szent és a profán
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza
Molnár V. József: Az emberélet szentsége
F. Nietzsche: Im-ígyen szólott Zarathustra