Ez történt közben

(Szántai János: Sziszüphosz továbblép)

    Úgy tűnik, az sem mindig előnyös, ha jól sikerül egy könyvborító. Persze az is lehet, hogy mostanában nagyon lelassultam. Mindenesetre már ötödik-hatodik alkalommal vettem kezembe a könyvet – hiszen nem ildomos egy több mint húsz elbeszélést felsorakoztató könyvet együltő helyben elolvasni –, mikor „eljutott hozzám” a cím lényege: paradoxon, lázadás, vagy valami hasonló. Sziszüphosz továbblép. Mármint az a valaki, aki par excellence nem léphet tovább, soha. Valószínűleg a borító központi részét elfoglaló Bosch-festmény fura figurája vonta el a figyelmem erről. De hát milyen kellemes, ha sikerül felfedezni valamit ott, ahol nem is gondolnám.
    Akkor is viselhetné e címet a könyv, hogyha hasoncímű írás nem is húzódna meg benne. Vagy ha Szántai János meg sem írta volna a görög sziklagörgető hirtelen megvilágosodásának történetét. Mert, bár a többi történetnek sok köze nincs a mitológiához, szinte minden írásban ott van a kijelölt út, a megszokás, a kényszer félrelökése, netán tótágasba állítása – és a mondanám jellegzetes Szántai-féle iróniával való kifigurázása. Mert, ugyan már, miféle esztelenség görgetni annyi időn keresztül a nagy kősziklát, kedves olvasóm, mikor csak annyit kell tenni, hogy… Ezt persze nem árulhatom el – nézőpont kérdése.
    Menjünk beljebb a könyv világába, keressünk néhány fogódzót. Jelzem, hogy ezen elmélkedéseim csupán a könyv egy része körül gravitálnak, a kötet sokrétűbb és összetettebb annál, hogy minden aspektusát feltáró munkának vessem alá.
    A lúzergyár és vidéke. Ennek termékei vagyunk mi, emberiség. Külön-külön, kisebb-nagyobb csoportokban, és összességünkben is. Legalábbis erre a következtetésre jutottam többször belenézve ebbe a görbe tükörbe, mellyel Szántai barátom örvendeztetett meg. Mintha régi velencei üvegesmesterektől tanulta volna, olyan a „la mise en oeuvre”. A történetek, mint a felforrósított, épp csak olvadásnak indult, majd megszilárdult üveglapok. Távolról a hepehupák valószínűleg nem is lennének feltűnőek, s közelről, ha talán nem is a megszokott, de nem kirívó avagy rendkívüli. Különös tulajdonságaira úgy tett szert, hogy a szerző a foncsort csupa iróniából készítette, hozzákeverve némi morbid humort, kevés pamfletet s hasonlókat. Ezt a különös amalgámot felhordva a girbegurba üveglapra, meg kell hagyni, meglehetősen különös visszaverő eszközt hozott létre. Mely nem feltétlenül a fotonokat, inkább a lélek- és szellem-részecskéket tükrözi vissza, gyakran sokszorosan felerősítve, nem ritkán kíméletlenül. Mert én-ti-ők (köszönöm az összetett személyes névmásokat, Aszimov mester) vagyo(un)k azok a vicces fickó(k) ott, a mesékben: a kielégületlen őz és az üldözetlenül menekülő gnú, a pontos tűzszerész és a gyöngybetűs titkárnő, s persze a skizofrénnek kínai meg indián agy-társbérlői. Egyszóval mindenki egy-egy lúzer. Legalábbis időszakosan. Sziszüphosz lúzer addig, míg görgeti a kövét. A csiga lúzer, ha átér az út másik oldalára, ha nem – mi más lehetne szánalmas sebességével. Lúzer a jót akaró néger varázsló, ahogy az a mindent gyűjtögető Bendegúz király is, és persze az öregedő ördög is az. (Kivétel talán az Andrássy úti pingvin. De ez sem biztos.) Mert előbb-utóbb valamit mindannyian végletesen elszúrunk. A könyvből kiderül, hogy tulajdonképpen ez a magyarázata az isten(eke)t ábrázoló számtalan afrikai faszobor keletkezésének is. Ami pedig mindezidáig nem igazán érdekelt, de most megnyugtató érzés tölt el: ezt is tudom.
    Az érdekes az, hogy olvasod, olvasod a könyvet, mely folyamatosan exponálja az ilyesféle helyzeteket és szereplőket, és mindennek dacára a szád sarka felfelé, nem lefelé görbül. Azt hiszem, erre mondják, hogy profi módon van megírva.
    A Zoo, mindenfelé. Bevallom, nem volt alkalmam, pardon: szerencsém Szántai János korábbi köteteit olvasni. De a címeikből (…) gyanítom, hogy az állatvilág mint téma közel áll a szerzőhöz. A Sziszüphosz továbblép is megerősít ebben, hiszen számos elbeszélés szereplői állatok. Persze semmi Balu vagy Baghira, semmi Riki-tiki-tévi. Nem is társadalomkritika, ahogy azt gyanítanánk az évezred hajnalán, legalábbis nem elsősorban. Inkább némileg – csak némileg! – La Fontaine-re emlékeztető, tizenhat éven felülieknek szóló mesék, megfűszerezve egy kevés orwelli hierarchikus fel-, illetve leépítéssel. Jobb helyen rajzfilm lehetne belőlük. Mely esetben ha nem is olvasnánk el a szövegeket, rádöbbennénk, hogy mekkora s milyen állatok vagyunk, a szó pejoratív értelmében. Önzők. Irigyek. Erőszakosak. Beképzeltek. Hazugok. Meg a többi. S a többi. Mint a zongorista varacskosdisznó, aki Don Juan hírében áll – nyilván kiderül róla, hogy impotens, végül megeszi a leopárd. A trubadúrköltő tengerimalac pedig, latens homoszexualitása kíséretében, hajóra száll. Pedig mindkettejüket jól megfizette a nyúl, a szarka közbenjárására, hogy az őz problémájára megoldást találjon… Szóval nem valami kedves, annál inkább feddő leképezése ez mindennapi közönségességünknek. (Kivétel talán az Andrássy úti pingvin. De ez sem biztos.)
    A sokarcú halál. Annyi minden hal meg ebben a könyvben, hogy abból már statisztikát lehetne készíteni. És igen változatosan. Találomra válogatok: a tűzszerész addig ül a járdán, amíg egyszer csak meghal; a pártfunkcionárius szeretkezés közben trombózist kap; A. nevű szereplőt kedélyes teázás és félreértéskedés után lelövi B.; a szemtelen, követelőző írót – ez a kedvencem – a Halál a hátára kapja, oszt’ elviszi. (Sőt a költészet is meghal, idézek a könyvből, az Őz naplójából: „Megbasztak, príma! De oda a líra!”) Azt hiszem, a haláloktól igazi, valóság ízű-szagú lesz még a legképtelenebb történet is. Mert nem, ez nem Hollywood. Ez carpato-danubiano-pontic. Emellett Szántai személyes hangot üt meg néhol, és, irónia ide vagy oda, helyenként elemi erővel sugárzik át a papíron a szavak mögül a szomorúság. Szerzői avagy szerkesztői fogás-e, nem tudom, de a történetek egymásutánisága igen nagy gondra és odafigyelésre vall. A kifinomult adagolás valamilyen fajta közép-közeli ismeretségbe kerít a jó öreg Thanatosszal. Csókolom!, Szevasz!, valahogy így. Hiszen mindenkihez minden pillanattal egyre közelebb kerül a vég. (Kivétel talán az Andrássy úti pingvin. De ez sem biztos.) De nem lesz gyorsabb a közeledése, ha időként szamárfület mutatunk neki. Túl blazírt ő ahhoz, hogy érdekelje. Mi ellenben kissé jobban érezhetjük magunkat.
    Következtetni, esetleg valahogyan összegezni: expresszió és szürreál. A „találkozik” nem lenne eléggé kifejező viszonyukat illetően, inkább „ölelkezik” a kettő Szántai kötetében. Ínyenc olvasók lubickolhatnak a szerző leleményeiben. Mint például:
    „A Mesélő fölpillantott. Kövér, izzadó homály lebegett a szobában. Szemmel láthatólag otthon érezte magát. A hátán feküdt és hortyogott. … Felállt, az ablakhoz rohant, és kinyitotta. Hát ez meg mi? Vaskos, sötétszürke felhőlábak csüngtek az ablak előtt, lecsúszott harisnyában és papucsban.”
    Vagy például:
    „A nyugalmazott villamosvezető órájára nézett. Fél tíz volt. Londonban fél nyolc. Indonéziában reggel fél kilenc. Berlinben fél kilenc, de este. … Az imént távozott a konzílium. Belgyógyászok, sebészek, kardiológusok. Megannyi hattyú, pelikán, flamingó. … Az a helyzet, hogy miden valószínűség szerint megállt a szíve. … Pihenjen. Holnap folytatjuk. És kirepült a kórteremből.”
    Hát így.
    Valamint Mandigaard tengernagy, akiről majdnem elfelejtkeztem.

Király Farkas