Vallomás egy levelezés fölött

„Köztudott, hogy a magyar jog szerint a levelek szerzői és publikálási joga a levél címzettjét és a levél íróját (és annak örököseit) együtt illeti meg…” (Tüskés Tibor Időrosta című könyvéből)

„Egy csíki parasztfiúból lett hadifogolyra emlékezett az író. Ő letette a maga talicskáját, visszagyalogolt a megtett úton, és hosszú percekig kereste a halott ember lemállott karját. Kereste szívósan, amíg rá nem akadt: ami az életben összetartozott, az tartozzék össze a halálban is. Lehet – mondta Mészöly –, az eszével nem is tudta, miért tesz így, de azt cselekedte, amit a helyzet parancsa megkövetelt. Az embertelenre fordult világban helyreállította az emberhez méltó rendet.” (N. Pál József „A megtartók jöjjenek…” című könyvéből)

    Gimnazista korom óta a könyvtári rendezvényeknek, majd a bölcsészkari speciális kollégiumoknak köszönhetően írókkal, költőkkel ülhettünk körbe asztalt. Czine Mihály és Szörényi László tanár urak óráin lassan-lassan elfogulatlanul beszélgethettünk többek közt Mándy Ivánnal, Bereményi Gézával, Esterházy Péterrel, Grendel Lajossal, Nádas Péterrel, Kovács Istvánnal, Dobos Lászlóval, Kocsis Istvánnal, Balázs Józseffel…
    Mészöly Miklóssal személyesen mégsem találkoztam. (Influenza volt, iskolakerülés?) Mégis meghatározott jó pár dolgot az életemben. (Akárcsak XX. századi írótársa, Ottlik Géza, s a fent fölsoroltak közül annyian.) Karakterét, arcélét Móser Zoltán fotográfiáiról ismerem, de Kenyeres Zoltán gyorsfényképe is előttem: „Az egyik szobában M. beszélt. Fehér hajához jól illő fehér kötött pulóvert viselt, talán a nadrágja is fehér volt, de ez nem biztos, mindenesetre az egész ember olyan fehér benyomást keltett, nemes arcával, átszellemült tekintetével olyan volt, mint egy költői tisztaságszimbólum.” Mészöly Miklós költői prózájának képei, mondhatom, belém vésődtek az ezerkilencszáznyolcvanas és -kilencvenes években. (Akár Anita forrósított fémvégű pálcájának nyomán a fa lapjába a farsangoló állatok alakjai a Megbocsátás oldalain.) Polcomon több mint tucatnyi kötete. Az atléta halálából a következő sorokat tartottam fontosnak aláhúzni húsz-egynéhány esztendeje: „Alázat és makacsság, talán ez a kettő marad végül, amibe kapaszkodni lehet. Vagy az az egy, ami ez a kettő – a hit.” Regényei, kisregényei és novellái mellett a kisebb prózai írásai szintén úgy hatottak rám, mintha egy virtuóz zongoraművész érintené a billentyűzetet akkor is, mikor etűdöket játszik, nem szonátákat. Kevés írótól olvastam annyi halálosan pontos mondatot, mint tőle. Ilyenre, s ehhez hasonlókra gondolok: „Hatni – pontosságban magára hagyni.” Vagy az általa föltett kérdésre, hogy melyik a fontos: a futó vagy a stafétabot? S Mészöly „őszikéi”, a mindegyre tömörebb szépprózák! Nagyon hiányoznak. Az idézett Megbocsátás. (Amit Budapesttől hazáig, Tapolcáig úgy olvastam egy szuszra végig, hogy észre sem vettem a Balatont. ) A Sutting ezredes tündöklése… A My jo című hangjáték. Burns, Arany János és Vas István szerint az emberi életút úgy vezet, hogy fölérünk a magaslatra, onnan pedig újra lefelé haladunk. Ez az út, ez az út csupa búcsúzás. Ám Mészölynél csak azért kapaszkodnak föl az öregek még egyszer, hogy onnan már a kerítés melletti fák várják őket, hogy időtlenekké legyenek: Philemonná és Baucisszá. Ahogy Mészöly a fákat figyelte. Mintha Nemes Nagy Ágnes verse intelmét hallanám: Tanulni kell a téli fákat! A konkrét látványtól a látomásig, az egyszeritől a mítoszokig kalauzolnak ezek a szövegek. Alisca, Szekszárd egyetlen utcarészletéből évezredek nyílnak. A tolnai megyeszékhely vasútállomásától máig egyetlen bédekkerem van, egy rajzlapra is lemásolható fogalmazás. Az ügynökről szól, aki szappanocskát ejt az elhagyott kislány ölébe. Semmi másról, illetve mindenről, ami Szekszárd, s ami megtörténhet emberekkel. Az írás tájábrázolásának kidolgozottsága, atmoszférateremtése Babits nagyregényének fejezeteivel ér föl. Nem számoltam meg, hány sor, hány betűleütés, de ekkorka szövegnyi remekművet (amely még akkor sem miniatűr, ha Marcel Proust tűnt időről és bimbózó lányokról szóló regényfolyamához hasonlítom) azóta sem olvastam folyóiratban. (Túloznék? Lehet, de nem érdekből teszem.) Czigány György írásából is megtanulhattam: Mészölynél „A helyszín maga a történet. A tájkép nála a cselekmény, a figyelem pedig erkölcsi vállalás. Pontosságának etikai értelme van: a stílus ebből fakad.” Hogy Mészöly Miklós milyen erkölcsi mércét állított önmaga és környezete elé, arra egy interjú visszhangjából következtettem. [Alexa Károly: Beszélgetés Mészöly Miklóssal. Jelenkor, 1981. 1. sz.] Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején, hatvanévesen arról mesélt, hogy a második világháború után a kitelepített svábokon elkövetett embertelenség semmiben sem különbözött a klasszikus deportálások szörnyűségeitől. S ha csak egyetlen emberen követik el azokat a bűnöket, már nagy baj van. A hivatalos napilap kritikusa lefasisztázta Mészölyt, s még a válaszadás lehetőségét sem adta meg. Igen sok régi történetet, pillanat-cserepet elfelejtettem, de ezt az esetet nem. (Tüskés Tibor is hasonlóképpen állt ki a sérthető szellemi értékek mellett, korántsem szinkronban a művészi vagy ideológiai korkívánalmakkal: „A szívem mindig a kisebbséghez húz. Amikor a szocialista realizmusnak nevezett földhözragadt sematizmus volt az úr, modern és avantgárd voltam, a kísérletezés, a formabontás vonzott, filozófiában az egzisztencializmus, filmben a francia új hullám, regényben a nouveau roman izgatott. Manapság, amikor a művészetben a posztmodern törekvések, a neoavantgárd ötletek borítanak el mindent, vaskalapos realistának, őskonzervatívnak látszom…” TT: Időrosta. 1994.)
    Több könyv, így az Iskola a határon („Élj!”) életparancsa mellett Mészölyét is megtanultam: ugyanúgy kell futni Bátaszéken és a többi vidéki helységben, mint a Népstadionban. (Mándytól is hasonlót. Tőle azt lestem el, hogyan kell a magányban az időt szépen és színesen strukturálni, kitölteni a margón, a pálya szélén is fegyelemmel, fölemelt fejjel. Sorsszerűbben Németh László fogalmazta meg a jelszót: „vegetálni csak nemesen szabad!”) Mészölyről olvastam, hogy ő volt irodalmunkban a „megvesztegethetetlen”. (Igen, s még többen is azok voltak rajta kívül.) Mindenesetre hiszem, hogy igaz, amit Esterházy Péter költőien fogalmazott Mészöly Miklósról, hogy MM fölénk magasodó ezüsfenyő.

    Pilinszky János, Csorba Győző, Takáts Gyula verseit Tüskés Tibor könyveiből és publikációiból ismertem meg a középiskolában. Tanár szüleimtől a pécsi tanár és irodalomtörténész Versről versre című könyvét kaptam tizenhetedik születésnapomra, ám ez nem volt elég számomra, leemeltem polcukról A tanítás problémái sorozat Kortárs irodalom a középiskolában című Tüskés-könyvet (benne a dedikáció Tapolcán, 1977. november 14-én kelt), s igyekeztem diákként úgy olvasni a fiktív leveleket, mintha magam volnék az abban szereplő megszólított tanár. Sietteti a kamasz az időt, a diák Nagy László szintén hajtotta volna előre a pápai Nagytemplom mutatóit. Tüskés Tibor tűnődése is erről szólt Időrosta című kötetében: „Ahogy közeledünk a gyerekkorból a férfikor, majd a férfikorból az öregkor felé, az idő egyre gyorsuló ritmusban telik. Az érettségi dolgozatot körmölő diáknak alig vánszorog előre az óramutató. A nyugdíjas korú férfinak egy esztendő is nyílvesszőként suhan el: amiről azt hitte, hogy tavalyi esemény volt, ha jól utánanéz, megtudhatja, nyolc-tíz éve történt.” Milyen jó, hogy Tüskés Tibornak volt ideje, indíttatása arra, hogy gonddal egybeszerkessze Mészöly Miklóssal való levelezését. Polcomon tanulmánykötetei, a dunántúli tájak kultúrtörténetét feldolgozó könyvei, novellaelemzései, visszaemlékezései. Illyésről, Pilinszkyről, Nagy Lászlóról Tüskés Tibor tollából olvashattunk először egész életmű-áttekintéseket és értékeléseket. Zrínyi-életrajza, Kodolányi-monográfiája (két kiadásban is már), útikalauzai (Szántódpusztától Sikondáig) nélkül ne kezdjen az ember dél-magyarországi témákba. A déli part című esszéjét ma is szívesen forgatom. Nyaranta fizikai felüdülést és szellemi élményt egyszerre nyújtottak az általa szerkesztett balatoni tematikájú folyóiratok Kaposvárról. A Jelenkor régi Balaton-számaiból kifénymásolt oldalakat válogattam egy mappába. Amikor már majdnem azt hittem, hogy legkedvesebb írómat, édesapám kollégiumi szobatársát, a Cserszegtomajon született Szabó Istvánt elfeledte az ország, az ezerkilencszázkilencvenes években Tüskés Tibor könyvében olvashattam egy szeretetteljes és értő novellaelemzést A szent család reggelijéről. A pécsi irodalomtörténész, tanár és szerkesztő szépírói arcát természetesen esszéiből is ismerhetjük, de számomra a legemlékezetesebb az a vallomása, amelyben az Adriai-tengerbe könnyet ejt Fenyvesért és a Balatonért. (Ottliknak elhittem, hogy gyermekkora megvan a lille-i pályaudvaron, Tüskés Tibornak pedig, hogy a gyönyörű ded tengerkénk meglesz mindig valahol. Másnem: létezik Balaton nevű kisbolygó az űrben. Tudták?)

    Az életrajzok szerencsére nem csupán párhuzamosak, találkoznak a valóságban is, bár olykor oly szeszélyesen, mint a Doktor Zsivago című regényben. Tüskés Tibort (1930-ban született Szántódpusztán) és Mészöly Miklóst (1921-ben született Szekszárdon) egyaránt a Dunántúl déli régiója indította útnak. Levelezésük első dokumentuma szerint közvetve (baráti üzenetet bízva Fodor Andrásra) biztatta Tüskés Tibor Mészöly Miklóst, hogy küldjön kéziratot a pécsi Jelenkor számára. Mészöly Szekszárdon, 1960. augusztus 20-án keltezte a levelét. 1964 júliusáig, a „fullasztó kánikuláig”, ameddig Tüskés „főszerkesztheti” a lapot (TT MM-nak, 119. p.), 77 posta hozza-viszi a híreket, baráti üdvözléseket és a kéziratokat. Alig fél évtized levelezésének terjedelmével már nem vetekedhetnek a következő idők. Harmincöt év jön, s majdnem pontosan egyetlen írott üzenet esik csupán minden esztendőre. Mintha átlagban kétévente fordultak volna írásban egymás felé. A közös munkaalkalom, cél hiánya ennyit tett, aligha magyarázható mással a tény. Tüskés Tibornak 1964 novemberében még eljuttatja Mészöly az Erdélyből küldött könyvajándékot (Kányádi Sándor Harmat a csillagon című dedikált kötetét – MM TT-nak, 121. p.), aztán elmondható, hogy Mészöly Miklósnak – saját szavaival élve – „a Szederkényi-időktől” kezdődően lett újra kapcsolata Péccsel. (A Jelenkor 1964. évfolyama negyedik negyedévének számaiban nem szerepel MM-írás. Még esztendőkig csak róla szóló könyvismertetések jelennek meg Rajnai László és Tüskés Tibor tollából. Az új főszerkesztő, Szederkényi Ervin levelezésében kell utánanéznünk a folytatásnak… 1970-ben jelenik meg a Nyomozás.) Igazat adhatunk Fodor Andrásnak, akinek életműve azt sugallja, hogy a működés több mint a lét, s így az írástudóknak igenis munkáikkal a szerkesztők, irodalmi lapcsinálók között kell forgolódniuk. Ki tudja, milyen alkotások születtek volna Szekszárdon vagy a Városmajorban, ha helyén maradhat a régi főszerkesztő. Nem beszélve arról, csak sajnálhatjuk azokat a meg nem írt leveleket, amelyeket most föl kellett volna venni e forrásgyűjteménybe. Irodalomtörténetünk legszebb fejezetei közt tartjuk számon az episztolákat, de volt rá példa, hogy a magánlevelezés adta intimitásban a gyónásnak, a kibeszélésnek a fontossága csak az utókor előtt vált nyilvánvalóvá. Tompa Mihály és Arany János levelezése nélkül egész kultúránk válna szegényebbé. A XIX. századi költők sebzettségéről, lelki rezdüléseiről legalább annyit elárulnak, mint maguk a költemények. Ők jutottak eszembe, amikor a 80. levélhez értem: „Folyóiratoknál nem nagyon kereskedem – a Hídnál lettem otthonosabb. Már ősz vagyok, de fehér leszek, mire itthon kipréselődik valami.” (MM TT-nak, 126. p.) Egy korszak, egy rendszer, egy város (ma már bátrabban) történelmi(nek mondható) közegére, egy-egy mű megszületésének adalékaira, ihlető körülményeire, fogadtatására láthatunk vagy következtethetünk, ha ezeket a dokumentumokat forgatjuk. Például az első Mészöly-regény (amit a francia Seuil és a német Fischer Verlag előbb érdemesített megjelentetésre, mint a Szépirodalmi Kiadó) után a második ötlet-csírájáról 1962 áprilisában ad hírt a baráti hangú levél: „Várom, hogy levonulhassak a tuszkulánumomba – s megpróbálok belevágni egy új regénybe (Saulus-Paulus problematika).” (MM TT-nak, 44. p.) Szeptemberben már egységes részletet ígér a Saulusból Mészöly, ám nemhogy karácsonyig nem tudja fedél alá hozni a nagy tervet, hanem sokkal tovább küszködik még a szöveggel az 1968-as megjelenésig. (Amikor elakadt az írással, egy ravennai mozaik kockáit számolgatta gombostűvel, hány apró, önmagában semmitmondó, színes négyszögecske, részlet is tesz ki egy műalkotás-egészt?) Harminc év alatt (a levelezésből rekonstruálható, hogy) hat alkalommal látogatott el Mészöly Pécsre, ebből háromszor író-olvasó találkozóra. (A gimnáziumba, ahol Tüskés Tibor felesége tanított, a megyei könyvtárba, végül a város egyik fiókkönyvtárába 1993-ban. FÜGGELÉK, 188. p.) Nehezen vállalkozott az író még akkora útra is, mint a szomszéd megyéig tartó, ám Mészöly életformája is volt, hogy a Porkoláb-völgyben (vagy később Orosziban) elzárkózzon munkáival a tuszkulánumba. (A tuszkulánum kifejezés, amit Mészöly is használt, egyébként római katonák pihenőhelye volt, ahová nem ért a csaták vagy a szolgálat zaja.) Orosziban már annyian látogatták, főleg a fiatal művészek, hogy Mészöly-cserkészetről beszéltek viccesen.
    Az 1960-as években jelentős írókkal (köztük azokkal, akikkel méltatlanul bánt a kultúrpolitika) a holdudvarában rangot adott és kapott egy vidéki folyóirat. A főszerkesztő, a fiatal Tüskés Tibor már majdnem krisztusi korba érkezett, ám feltehetően olyan helyzetekben kellett döntenie, amelyek az idősebb bölcseknek („dörzsölteknek”) is komoly fejtöréseket okoztak volna. Tüskés Tibor közölte Weöres Salve Regináját (Aubade címmel), amelyet még a Vigilia sem mert akkoriban. Tüskés Tibor annyit jegyzett föl erről a verspremierről, hogy ő maga sohsem fordult semmiféle hatalmasságokhoz, hogy mi jelenjen meg a folyóiratban. Anekdotikus és megható Weöres gesztusa, ugyanis a honoráriumot (Tüskés Tibor szerint egyáltalán nem azért, mert kevesellte az egy-kétezer forintot) visszautalta Pécsre, mondván, hogy imáért nem fogad el pénzt. A honoráriumok pedig jól jöttek a szerzőknek. Bizony Mészöly Miklós számára is: „Kedves Tibor, pénz megjött s mert szándékosan picire számítottam, most igazán óriásnak érzem a zsebemben! Pillanatnyi béka-perspektívámból különösen…” (MM TT-nak, 22. p.) Pilinszky párizsi útja előtt örült az anyagi segítségnek. A főszerkesztő és szerző közti levélváltások egyéb gyakorlati kérdésekről szóló bekezdésekkel vannak teli. (Természetüknél, küldetésüknél fogva nem lehetnek olyan familiárisak, mint az Aranyéi s Tompáéi. „Írj három-négy flekket a körkérdésünkre – amit közölhetünk.” (TT MM-nak, 95. p.) Ám e túlontúl „prózainak” tűnő mondatok is kapnak bájt éppen a valóság felől: „Gondolod, hogy nálatok még sor kerülhet rá? Ha nem, hozd azt is magaddal, légy szíves (az orvosi készenlétről szóló rész már csak nálad van meg! Az eredetit elveszítettem.) MM TT-nak, 98. p.)

    A Tüskés Tibornak küldött könyvek dedikációiból kiderül, hogy időközben elszalad öt vagy hét esztendő is, hogy „(hűtlenkedő – ) barátsággal” újra jelentkezzen Mészöly Miklós. Tüskés Tibor pedig tizenhárom esztendeje megírt tanulmányát válogatja be a Mérték és mű című kötetébe 1980-ban: „…Mészöly számára sosem a cselekmény, a sztori a fontos, hanem a gondolati és meditációs anyag, amit hozzájuk fűz. Vonzódik a kalandos, veszélyes történetekhez, de nem azért, hogy izgalmat keltsen, hanem azért, mert szerinte az ember a veszélyben, a váratlan lehetőségekben, az életre nehezedő árnyak közt lehet önmaga, mert az igazán emberhez méltó felelősség a veszélyeztetettség vállalása, saját sorsának választása és elfogadása…” Ugyanitt írja róla Tüskés, hogy „ez az író éppenséggel nem a »pálya szélén«, hanem irodalmunk élvonalában fut”. A kilencvenes években aztán – köztudott, hogy – minden reménykedésünk dacára a barátságok ápolásának mégsem kedvezett a kelet-európai társadalmi átalakulás. A véletlen vagy a sors úgy hozta, hogy sem olyan könyves, sem olyan politikai rendezvényekre nem jutottam el, ahol Mészöly Miklós szerepelt. Meglepve olvastam magam is versét, amit Soros Györgyhöz írt, ő, aki sohsem szerzett alkalmi köszöntőt, még akkor sem, amikor annak ugyancsak divatja volt. Az ország hasadási vonala mintha egyrészt Mészöly Miklós és Csoóri Sándor baráti tábora között is szaladt volna. Mészöly létfilozófiájához álltam közelebb, ám megtisztelve éreztem magam, hogy Csoóri szellemi körében, vidéken magam is tehettem-vehettem évekig a Balaton Akadémia magyartanáraként, hiszen ama „stafétabotra” gondoltam, nem pedig saját futásomra. Vörösberényben és Balatonbogláron egyik kolléganőmnek, az azóta elhunyt Haidekker Olgának a legkedvesebb írója Ottlik és Mészöly volt [pro memoria: „Magasiskola = Iskola a magasban”]. Ezekben az esztendőkben, amikor országos a civódás, sebeket osztanak és kapnak az írástudók, Tüskés Tibor a magyar irodalom és Pécs értékteremtői felé fordult. A halottakhoz, akikhez személyes ismeretség, vagy azon túli barátság fűzte. Többek közt (fölsorolásom impresszionisztikus, távol a teljesség igényétől) Várkonyi Nándor, Kodolányi János, Bárdosi Németh János, Lovász Pál, Weöres Sándor, Bertha Bulcsu és Mészöly Miklós életművét elemezte, vizsgálta. TT Mészöly halála után már legalább egykötetnyi tanulmányt írt MM-ról. Mégis a levelezésüket adta először, most, közre, ezt találta fontosabbnak. Fogadjuk csak el, mivel nem az író, nem a monografikus, nem a főszerkesztő, hanem maga az ember- és értéktisztelő gesztusa ez.

    A szépirodalmi folyóiratok szerkesztőségeit mindig valamiféle családiasság színterének képzeltem el. Persze romantikusan. Fizikai valójában némelyikben még annyi otthonosságot sem találtam, mint egy albérletben vagy egy korabeli századparancsnoki irodában. Apámat (már nem él) vagy bátyámat (aki sohsem volt) képzeltem bele a redakciókba, amíg nem kopogtam be az elsőbe, a másodikba, a harmadikba… (Szörényi László számára Mészöly, N. Pál Jóskának pedig Czine Mihály számított apa-helyettesnek…) Nagy ráadás, mikor elegendő a kézirattal olyan főszerkesztőhöz fordulni, akinek a periodikájától pedig rang hull vissza a szerzőre. Vö.: „Kedves Tibor, először is: sok szeretettel kívánok minden jót a családnak, Buék! S mindjárt továbbítok egy sereg gratulációt a decemberi számért (ami nem ildomos ugyan tőlem, hisz én is benne vagyok) – de mégse tehetem meg, hogy ne továbbítsam, mert egymás után kaptam a telefonokat s egyikből se hiányzott a szerkesztőnek adózó elismerés – úgy igazságos hát, hogy megosszam a jóérzést és örömet.” (1962. MM TT-nak 57. p.) Makacsul hiszem tehát, hogy a minőség, a munka, a mesterség szeretete egy ponton óhatatlanul barátságokat, családi kört teremtenek. Berda József rendszeresen küldhetett a szabványkéziratok helyett képeslapokat is Tüskés Tibornak, a Jelenkorban napvilágot is láttak ezek az epigrammái. (Parancs János közölt tőlem egy négysorost, amit én is képeslapon adtam föl, rá gondolva, a szigligeti Aranypatkó teraszáról. Parancs János így is, úgy is maga gépelte az irodalmi oldalt, mielőtt hetente a számítógépéről bevitte az Új Ember redakciójába. Hiszem már, hogy a szerkesztés is ugyanolyan alkotómunka lehet, mint a szonettfaragás. Ilia Mihály pályaévei, de még a válaszborítékokra gonddal és ízléssel választott bélyegei is erről tanúskodnak. Ilia Mihály tanár úr vállalta, hogy Szegeden a Tüskés Tibor-i örökség folytatója legyen a Tiszatájnál.) Azt hiszem, hogy a KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA „szlogent” csak a hajdanvolt dilettánsok miatt találhatta ki a szakma, hiszen Csányi László – maga mesélte nekem büszkén – úgy őrizte Weöres madárfej-betűit, mintha Arany János sorait birtokolná. Szerintem annak a műnek, amit nem őriz meg szívesen az azt közlő főszerkesztő és bizottsága – meg sem érdemes íródnia.
    Meggyőződésem, hogy Tüskés Tibor írói életműve, szerkesztői szolgálata mellett szépirodalmunk forrásait, hol fényes, hol szomorú lapjainak megismerését szolgálja a hozzá íródott levelek és néki küldött kéziratok őrzésével és közzétételével is.

    Balaton-esszéjének dedikációjából tudom, hogy 1997. május 3-án látogatta meg családunkat, azért, hogy a Somogy Veszprém megye-számához kéziratot kérjen tőlem. Én még elmondhatom, hogy volt idő, amikor egy irodalmi lap főszerkesztője így tisztelt meg egy fia-lehetne alanyi költőt. Isten éltesse Tüskés Tibort a 75. születésnapján!

    (Volt idő. Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése. Pro Pannonia, 2005)

Németh István Péter