„De szeretnék Richárd lenni, Harmadik!”

(Kosztolányi: Nero, a véres költő)

    Nyolcvan év távlatából nehéz, szinte lehetetlen ítéletet mondani Kosztolányi első regényéről. Nehéz, mert már nem működnek a megíráskor lehetséges személyes motívumok, és nehéz, mert már nem működnek az 1950–1980-as években a műnek tulajdonított ideológiai motívumok. Konkrétabban szólva: le kell számolni két balhiedelemmel: hogy Kosztolányi Szabó Dezsőt karikírozza, „írja ki” a Neróban, és hogy a fasizmust „vetíti előre” a Neróban.
    Hogy Kosztolányi és Szabó Dezső között alkati, alkotás-módszertani különbség volt, ez nyilvánvaló, egyrészt mert minden egyéniségnek számító alkotó különbözik egymástól, másrészt pedig, mert Szabó Dezső nem úgy különbözött a többiektől, mint más, hanem jobban, a maga egyéni s kétségtelenül irritáló módján. Mindazonáltal Kosztolányi és Szabó Dezső világnézeti (ha tetszik: ideológiai) különbsége nem volt olyan jelentős, hogy az önmagában regényt érdemelt volna, különbözésről volt szó közöttük és nem ellentétről. Szabó Dezső hatása óriási volt, éppen ennek az évtizednek a szellemi alkotóira, magyar íróira, gondolkodóira, népiesekre és urbánusokra. Hogy személy szerint nem kedvelték egymást, hogy összezördültek, vagy akár össze is vesztek, akár tartósan is, lehetséges, de ez önmagában kevés egy regény alapanyagának. Kosztolányi bizonyára irigyelte Szabó Dezső sikerét, benne azonban elsősorban a más temperamentumú, más hangvételű és más módszerekkel dolgozó alkotót láthatta. Ugyanilyen féltékenység élt benne Ady iránt is, miért nem Adyt láttatja az ideológiai utókor Nero alakjában (aminthogy Szabó Dezső Elsodort falujában Adyt szokás fölismerni mint torzképet). De végül is Szabó Dezső vagy nem Szabó Dezső, Nero létrejött, és idővel, ha voltak is rajta árulkodó korjelek, lekoptak, elhalványodtak, a Szabó Dezső eredeztetésnek és párhuzamnak nincs többé jelentősége. (A középiskolában Szabó Dezső nevével a diákok jószerével nem is találkoznak, csak mint a Kosztolányi-mű karikatúraszerű modelljével.)
    Hasonló módon napjainkra értelmét vesztette a fasizmus-párhuzam emlegetése is (aminthogy Kosztolányi korában sem volt ilyen párhuzam, csak az 1950–80-as évtizedek oktrojálták rá a regényre). A fasizmus elítélése és „megbélyegzése”, de legalábbis „elítélő megjövendölése” ugyanolyan kötelező epitheton ornans a „furcsa években”, mint a korábbi évtizedekre vonatkoztatva „a dzsentri haláltánca”. Vagyis: ha haladó íróról van szó, vagy mindenképen igazolni akarjuk az író haladó voltát, akkor kötelezően ki kell mutatni az életmű egészében és részleteiben az 1880–1910-es években a dzsentriellenességet, az 1920-1940-es években pedig a fasizmusellenességet. Ez a sine qua nonja a haladó íróságnak. Akár igaz ez az „ellenesség”, akár nem, akár benne van a regényben, akár nincs. A kritika (mármint a népi irodalomszemlélet kritikai tevékenysége az 1930-as évektől, aztán a szocialista realista irodalomszemlélet ezt megszüntetve-folytatva, 1990-ig) minden figyelmét ennek a valójában nem irodalmi-művészeti-esztétikai, hanem történelmi-ideológiai-pártpolitikai feladatnak szenteli. A valódi értékelés, ha van egyáltalán, ezt követi, erre épül, ennek a bizonyítását szolgálja, ennek az érvrendszeréből és következményeiből táplálkozik. Borzasztó nehéz és borzasztó fontos (volna) XX. századi irodalmunkat megszabadítani végre ettől a kolonctól, lekormányozni erről a kényszerpályáról, visszaállítani a szerző és a kor szuverén jogait, a mű esztétikai kategóriáinak a vizsgálatát.
    A Nero Kosztolányi első regénye – és ez szinte hihetetlen! Az első regények másképpen szoktak rosszak lenni, mint a Nero. Az első regények túlírtak és nehézkesek, szerzői belezsúfolnak minden ismeretet, elnehezítik tudnivalóval. Kosztolányi Nerója ezzel szemben sokkal kevesebbet ad, mint adnia kellene, túlsúlyosság helyett túlkönnyűség jellemzi. Nero nem költő, hanem császár, akkor is, ha rossz császár, ha őrült, ha zsarnok, ha testi-lelki mozgatói hibásak. Erről nem tudomást venni – nem lehet. Nero, a császár érdekes alak és téma lehet, Nero, a költő: – nem! Nero császár életét és tevékenységét befolyásolhatja, sőt alapjaiban meghatározhatja Nero, a költő, de Nero költő vergődését helyezni előtérbe, és császárságát ennek rendelni alá, ez eleve sikertelenségre ítélt vállalkozás (ugyanolyan posztmodern zsonglőrködés, mint Shakespeare alakjában elsősorban az uzsorás parasztszipolyozót ábrázolni és boncolgatni, a költőről mit se tudni).
    A „költő” Nerónál nem egyértelműen versszerzőt jelent, inkább korunk „komplex” médiafiguráival tart szánalmas rokonságot, akik szövegeket írnak és adnak elő, ruhát terveznek, tánckart szerveznek maguk köré, aztán kocsit (autót) vezetnek, lovagolnak, szerelmi viadalokon vesznek részt (nemre való tekintet nélkül). És mind e mellé természetesen (?) cinkelt kártyával játszanak, és ezt a „cinkelést” a császári hatalom teszi lehetővé. Ebben a pillanatban Nero alakja „felborul”, császárkodásáról semmi mást nem tudunk meg, mint költőségét. Nero rossz költő – állítja Kosztolányi, némiképp a kortársak szájhagyományára támaszkodva. Az olvasót nem győzi meg a könyv arról, hogy Nero rossz költő, arról sem, hogy jó. Arról sem, hogy van jobb nála, mármint hogy bárki, aki jobb, ki mer állni vele szemben.
    De valójában miért érdekes, hogy Nero milyen költő? Nero olyan költő, amilyen lenni akar! Vagyis amilyenné kikiáltja magát. Hogy saját maga sem hiszi el tartósan a saját költői nagyságát, ez inkább mellette szól! A hízelgők hízelegnek, ez a dolguk, de nem a költőnek hízelegnek, hanem a császárnak. Ha Nero komolyan veszi rossz költő voltát, és mégis kikiáltja magát jó költőnek, és aki nem vallja, hogy jó költő, annak leütteti a fejét: – akkor ő volna III. Richárd. De ő bizonytalan a saját költői tehetségében, Kosztolányi (és Seneca) többször elmondja, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy Nero nagy költő legyen. Tehát Nero nem fűzfapoéta, hanem elég tehetséges költő, még ha nem is zseniális. Akár szeretni is lehet költészetét. Ennyit Neróról, a költőről.
    És Nero, a császár? Nem tudunk meg róla semmit. Nem éljük át vele politikai kudarcait és baklövéseit, sikereit és tévedéseit. Nem tudjuk meg, mivel hangolja maga ellen a szenátust, milyen birodalmi gondok azok, amelyeket császár létére lesöpör az asztalról, vagyis Nero, a költő teljesen elnyomja Nerót, a császárt. De az érdektelenségig elnyomja.
    Hogy nem kedvelt feleségét megöleti, ez nem szép dolog, de ilyet már láttunk nagyobb császároktól, de még nagyobb költőktől is. Hogy maga mellé emel szeretőnek, aztán császárnénak egy okos szépasszonyt, ez sem egyedülálló dolog. Hogy megtartani és a hatására szárnyalni nem képes, hogy sem jó költő, sem jó császár, sem gonosz császár nem lesz Neróból Poppaea hatására (vagy ha lesz, nem az ő hatására), ez érdekes volna, ez Nero tragédiája lehetne. De nem erről szól a könyv. Mellesleg Poppaea sem Lady Macbeth, nem eredendő benne sem a gonoszság, sem a nagyvonalúság. Tündöklése törvényszerű, bukása véletlen (mondjuk!).
    A Nero-féle császárok-költők bizonyosan törvényszerűen választják maguk köré a még rosszabb költőket és a hitvány alattvalókat. Ők a választottak rosszaságát és hitványságát aztán hamar felismerik, és kezdik megvetni környezetüket. Ez megint csak józan ítéletre vallana, ha ez az út nem volna éppen a III. Richárdok útja. De Nero ennek az útnak csak az első lépéseit teszi meg.
    Megöleti anyját, nem bírja elviselni a nagyobb (nagy!) személyiséget maga mellett-fölött. Kezdetben anyja „rátelepszik”, kezdettől sem szerencsés (mármint a Birodalom szempontjából) ez a rátelepedés. Azonkívül: Agrippina férj- és császárgyilkos, Nero viszont anyja gyilkosa (aki mellesleg összeesküvő), ne feszegessük!
    Seneca pipogya, gyáva és következetlen. Roppant rossz taktikus. Rosszkor fejleszti Neróban a császári hajlamokat, és rosszkor a költőieket, törvényszerű, hogy az önerejére ébredő, de önmagában folyamatosan kételkedő császár szakítani fog vele. Seneca okos ember, okossága és kora folytán tapasztalt, amint belátja (márpedig hamar belátja!), hogy Neróból sem nagy költő és gondolkodó, sem nagy császár nem lesz, le kellene vonnia a maga számára a következtetést: félre kell állnia! Nem duzzogva elvonulni „Róma-Alsóra”, hanem a birodalom távoli vidékére (pl. a szülőföldjére: Hispániába) húzódni. Senecának tudnia kell, hogy Nero császársága nem örök életű képződmény, ki kell várni a végét. Bár lehet, hogy Seneca mindezt tudja, csak – éppen bölcsessége okán – belefáradt a sok féltehetséges költő és császár nyüzsgésébe. Seneca alakjába Kosztolányi talán önmagát rajzolta bele, vagy inkább azt a Senecát rajzolta meg, akivé maga is szeretett volna fejlődni?
    A regény első háromnegyed része kínosan gyenge, amin sem a kortársak számára érthető utalások nem segítenek, sem az erőszakolt párhuzamok (Thomas Mann bizonyosan csak a személyes ismeretség és a neki szóló ajánlás okán nyilatkozott elismerő udvariassággal a regényről). Ekkor Kosztolányi nyilván „észbe kapott”, megérezte műve tartalmatlanságát, a félresiklást – és megkísérelte a lehetetlent. És a szükségtelent: egy hangulatos, római kori humanista melodrámát írni. Ez a záró rész (amely kétségkívül hangulatosabb és igényesebb az előzőeknél) a római kulturális éjszakai élet rajzával indul, amely azonban kínosan hasonlít az 1920-as év(ek) budapesti kávéházi világára. Hasonló módon kínosan ismerős magyar karakterek bukkannak elő az összeesküvési fejezetben – mintha Katona Bánk bánjából jöttek volna át a békétlenek, hogy rövid római tartózkodás után továbbinduljanak Herczeg Ferenc Bizáncába. De ez is inkább karikatúra, amelyet néhány zsurnalisztikailag ügyesen felvázolt figura és zsánerkép tesz elevenné.
    Seneca halála megrázó és felemelő – lenne, ha nem emlékeznénk az előéletére, amelyhez képest nem nehéz halálában fölmagasodni. Mindamellett a regénynek bizonyosan a legszebb fejezete. Csak hát, ez sem Neróról szól! Nero halála szánalmas és gyötrelmes, sem örülni nem tudunk neki, sem sajnálkozni miatta. Inkább megkönnyebbüléssel tesszük le a könyvet.

Lukáts János