A vén cigány

    Vörösmarty A vén cigányban fejezte ki a hitét, hogy a magyarság és az emberiség sorsa nem reménytelen. A két kérdés az ő számára elválaszthatatlanul összeolvadt. Egyrészt a magyarság katasztrófája az igazságtalanságot, értelmetlenséget példázta, amellyel a felső hatalmak az emberiség sorsát intézik; másrészt a magyarság sorsáért felelős az emberiség is, amely nem sietett segítségére és hagyta nemzetét pusztulni. A szabadságharc gyalázatos leverése, a magyar nemzet szerencsétlensége csak azért volt lehetséges, mert az emberek mélységesen gonoszok és megértek a pusztulásra. Mindenekelőtt pedig a halála előtt álló Vörösmarty az Előszó óta nem választotta el egymástól az embert és a magyart. A boldogtalan magyar sorsán azért háborodott fel, mert boldogtalan embert látott benne, a gonosz és szerencsétlen ember egyik példányát. De a költő most mindezeket a kétségeket és bánatokat szinte a testi szenvedés erejéig azért tette magáévá, hogy legyőzhesse őket.
    Irodalomtörténet-írásunk eddig ellenmondás nélkül elfogadta Gyulai Pál felfogását. Őszerinte Vörösmarty abban reménykedett, hogy a krími háború átterjed Ausztriára, és Magyarország a háborúba keveredett Ausztriától háború által szerzi vissza függetlenségét. Komlós Aladár figyelmeztetett e felfogás hamis voltára. Valóban, az Előszóban a háború pusztításának olyan vad látomása nyűgözi le és borítja el a költőt, hogy nehéz elképzelni Vörösmarty reménykedését a háborúban. Hozzátehetjük, hogy magában A vén cigányban is döntő szerepet játszott ugyanez a vérontástól való szinte testi érzésig menő borzalom. De az is bizonyos, hogy Vörösmarty látóhatárán megjelent a remény, hogy e nemzet sorsa jobbra fordul, és nagyon nehéz ezt a reményt nem a krími háborúval hozni kapcsolatba. Lehet, hogy mindez nem logikus. Máskor talán visszautasította volna ezt a reményt. Nem mintha most ámította volna magát azért, hogy nehéz bánatától megszabaduljon. Az ilyen gyávaságot most jobban megvetette volna, mint bármikor, de úgy érezte, hogy az utolsó próba után a földi nyavalyák lehullottak róla és a tömkeleg megvilágosodott. A függetlenség ígérete a nagy belső győzelem igazolása és jelképe volt. De a költemény nem pusztán a megnyugvás és beteljesedés ábrázolása, hanem út és eszköz, amely által beteljesedés és megnyugvás megvalósul. A megnyugvás és vigasz diadalmas költeményében szólal meg egyúttal a legvadabb, legkínzóbb és legtépőbb fájdalom.
    A vén cigány felépítésében Az emberekhez hasonlít. Mint az előbbi, ez is az emberiség sorsát tekinti át, vagy inkább a gonoszságot, amelyet az emberi lélek magába zár, és a szenvedést, amely a bűnös embert sújtja. De Vörösmarty az emberiség szenvedését itt jobban hangsúlyozza, mint gonoszságát. A keret a Liszt-ódára emlékeztet, de Vörösmarty a régi motívumot továbbfejlesztette és mély lírával töltötte meg. Ott a költő Liszthez intézte szavát, és a költemény nagy része azt mondta el, hogy Liszt zenéjében mi jusson kifejezésre. De a zene tartalma mellett sem Liszt, sem a költő nem kapott szerepet. A költő az aktuális hazafias tartalmat élte át, és még nem gondolt arra, hogy a magyarság és az emberiség sorsán végigtekintve egyúttal önmagával is számot vessen. A vén cigányban is felszólít valakit a költő, hogy muzsikáljon, és itt is átéljük, ami a zenében megcsendül. De itt a költeménnyel összeforrt az az alak, aki a muzsikálásra felszólít és aki muzsikál; nem mint távoli és mellékes figura, hanem mély és gazdag lelki valóság és húsból-vérből való ember. Mindkettő ugyanaz, a „szegény magyar költő”, akit a hagyatékban talált sorokból már ismerünk, az üres erszényű, rongyos gúnyájú, fáradt és beteg ember, a megtört, kétségbeesett és lázongó Fejér megyei gazda, aki önmagával vitatkozik, a ház körül ténfereg, vagy alacsony szobájában magába roskadva és látomásaitól elborítva lángoló tekintettel mered a semmibe. Ez az ember parancsolja meg önmagának, hogy muzsikáljon; az élet ellen nincs egyéb vigasztalás, mint bor és muzsika, vagy helyesebben költészet. Hiú reményekkel ne áltassuk magunkat: az élet mindig ilyen volt, egyszer fázott, máskor lánggal égett, egyszer öldöklésben pusztult, máskor sivár tengésben fuldokolt. Az első és utolsó versszak kivételével az egész költemény azt hagyja meg, hogy mi találjon kifejezést a cigány zenéjében. Ez a muzsika lázas, határozott körvonalakba nem férő, vadságukban is testetlen képek csoportjában hullámzik. A költő annyira sem kapcsolta őket össze, mint Az emberekben. Az egyetlen külső kapcsolat a refrén, amely átélteti velünk, hogy szakadatlanul a cigány zenéjét halljuk. Ezért a költemény uralkodó jellemvonása valami sejtelmes zengés, távolból hangzó, előbb vad, majd diadalmas zene és füstből-ködből elővillanó, imbolygó, hol ragyogó, hol sötét képek. A külső tartalom tehát nagymértékben szaggatott, a forma és az igazi tartalom azonban távolról sem az. Az emberek remegő és lihegő, rövid sorokba tört mondataihoz A vén cigány előadása egyáltalában nem hasonlít. Az emberek rövid ideig tartó lelkiállapot terméke, olyan lelkiállapoté, amely mint görcs és roham zúdult a költőre. A vén cigányban végleges lelki világa öltött zárt formát. A látszólag összefüggéstelenül odavetett képek, az eltűnő és megújuló víziók nem hajszoltságról tanúskodnak. A búcsúzó ember éli át így a világot, aki a külső valóság határok közé zárt fegyelmébe már kevéssé tartozik, és akinek érzékeit a belső képek és zenék minduntalan elborítják. Vörösmarty ezeket a belső képeket és zenéket követte odaadó hűséggel és olyan szabadsággal, amilyent felületes ész és külső világon csüggő józanság parancsai nem korlátoznak. Aligha formált előre tervet. És ha a költemény nemcsak látomások és hallucinációk kusza áradása, ahogyan érzések és gondolatok nyomában felzsibonganak, hanem egyúttal zárt kompozíció és befejezett remekmű, ez elsősorban nem a művön végigvonuló refrén miatt volt lehetséges, hanem azért, mert a rend és a kompozíció a lélek legmélyével forrt össze, és fölösleges volt, hogy az asszociációk belső egysége számára technikai furfang, mesterségbeli ügyeskedés valami külső összekötő formát kovácsoljon. Még az sem bizonyos, vajon a legáltalánosabb összefüggés – egyre szenvedélyesebb, mélyebb szomorúság, mely a tetőponton megnyugvásba, kibékülésbe és bizakodásba megy át – világos volt-e Vörösmarty előtt, mikor elkezdte írni költeményét.
    A cigány muzsikájának tartalmát a levert szabadságharc emléke határozta meg. A költő nem említi nyíltan a szabadságharcot. Nem hiszem, hogy készakarva titkolódzott volna, a cenzúrával törődve. Maguk a látomások voltak sejtelmesek, de ezeket a látomásokat öntudatlan és éppen ezért nagyon szigorú egység kényszerítette formába. A muzsika első része az ember boldogtalanságáról, második része az ember bűnéről énekel, a költemény befejezése pedig az ember megtisztulásáról és egy új nemzedék boldogságáról szól.
    A boldogtalanság hangjaival kezdődik a zene. A cigány hegedűje arról zokogjon, hogy odalett az emberek vetése. A zene legyen őrült kétségbeesés jajkiáltása; a cigány szeme égjen, mint az üstökös láng, és agyában rendüljön meg a velő. Azt hiszem, magától értetődik, hogy itt Vörösmarty a szabadságharc nagy összeomlását szenvedi újra át. A képzelet természetszerűen száll magához a pusztuláshoz és a pusztulás okához. A költő a háborút, a zengő zivatart életi át, amely szörnyű erejében olyan természetfölötti és mitológiába vesző, mint az Előszóban tomboló vész, és mögötte nemcsak a krími háború, hanem a nemzet nagy pusztulása, a szerencsétlen szabadságharc is megjelenik. A borzalmak Isten sírját sem kímélik. A célzás történeti alapja közismert, a krími háború Palesztinát is megrendítette. De az olvasó képzeletében ez a mozzanat tetőpontja a pusztulásnak, amely magához az Istenhez csap fel. A folytatás a költemény legtöbbet vitatott része. Biztos, hogy az ember boldogtalansága és gonoszsága közt e versszak szereplőinek bűne és szenvedései teremtik meg az átmenetet. A sorok bűnökről szólnak, de nem alacsonyrendű bűnről és nem gonoszságról. Az eget ostromló, az ég boltozatján dörömbölő titánok és az Istent megtámadó hulló angyalok közös tulajdonsága, hogy az igazságos, józan és valóságos rend ellen fellázadtak, mert vakmerő remények elragadták őket. Vörösmarty itt valószínűleg a nagy lázadókat, végtelen álmok szerencsétlen és bűnös álmodóit idézi. A muzsika fejezze ki ezeknek a bukott óriásoknak vad, őrült és bűnös harcát és emberfölötti fájdalmát. Ne feledjük, hogy ez a versszak közvetlenül a harc borzasztó pusztítása és fájdalma után szólal meg. Lehetséges, hogy Vörösmarty a szabadságharcot tartotta ilyen emberi erőt felülmúló és a gyönge ember számára tilalmas álomnak. A nagy lázadók közt ott szerepelnek a „vert hadak” is. A szabadságharc titán nemzete nyomán jelennek meg azok a hatalmas bűnösök, akik a föld alá vagy a pokolba sújtva rettenetes szenvedések közt vergődnek.
    Az általános problémával együtt Vörösmarty egyik legegyénibb problémája is megszólal. A költőt a Salamontól kezdve nem hagyja nyugodni az a gondolat, hogy a merész álmok bűnösek, és álmodójuk kegyetlenül bűnhődik. Sokáig a józan értelem szerint keresett magyarázatot arra, hogy miért bűnösek a nagy álmok. A felelet az volt, hogy bűnre csábítanak. A Csongor és Tünde fejedelme és kalmára ilyen álmok megszállottjai. Vörösmarty A merengőhözt a kincs, hír és gyönyör vonzásától óvja, melyek boldogtalanná teszik követőjüket. De a háttérben a költő jelenik meg, aki semmiféle tülekedésbe nem vegyült és érvényesülés vágya nem érintette meg, csak éppen álompénzért odaadta a valót és élet helyett álmodott. Az alapvető érzés és gondolat, hogy az álmok minden következménytől függetlenül önmagukban bűnösek. Ez a vizionárius költő élménye, aki elől eltűnik a közönséges, a többi ember számára érvényes valóság, és megdöbben attól, hogy ő látomásaival egyedül marad. A titokzatos mámor képei a valóságból kiragadnak és az emberektől elválasztanak. Vörösmarty pedig valóság és emberek pártján áll: ő a valósághoz akar tartozni, amely hazájával és nemzetével elválaszthatatlanul összeforrt. De nemcsak az döbbentette meg, hogy álmaival teljesen egyedül állott szemben, mintha az egész világon csak ők léteznének. Ez a lelkiállapot egyúttal a gyönyör olyan fokát jelentette, amelyhez legfeljebb a kábítószerek mámora volt fogható, amilyent sokáig nem lehet elviselni, amilyent közönséges halandó nem érdemel meg, és amelyért lehetetlen, hogy ne fizessen drága árat.
    A cigány eddig az ember boldogtalanságáról muzsikált. A szabadságharc titáni lázadása felidézte a bűnt, és ennek lidércnyomása többé nem hagyja el a költőt. Az emberi természet nemes bűnei után a gonoszság üvöltő jajveszékelését és vad fájdalmát éli át költő és olvasó. A cigány az ember lényegével összeforrt bűnéről és szükségszerű, örök bűnhődéséről muzsikál. A kétségbeesés egyre vadabb és sötétebb hangokat szaggat fel, mértéket és gátat elsöpör, és a költő hívja a csapásokat, hogy sújtsák az embert, míg az emberrel együtt elvész gonoszsága és boldogtalansága, és a Föld annyi bűn, szenny és ábrándok dühétől megtisztul. A kétségbeesés tetőpontján feltűnik a vigasz és legyőzi a kétségbeesést. A költő az özönvíz és megtisztulás gondolatához elérkezve félbeszakítja a cigányt. A sötét és vad hangokból már elég volt. Vörösmarty tudja, hogy most egész költészetében és életében valami gyökeresen új szólal meg, amilyent eddig nem élt át és nem fejezett ki. Ennek úgy ad külső megjelenési formát, hogy a cigányt elhallgattatja és ő maga veszi át a szót. A cigány majd akkor muzsikáljon, ha eltűnik a vész haragja, és a viszály elvérzik a csatákon. Vörösmarty életében először éli át önámítás nélkül, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, és az ember egykor nem lesz annyira gonosz és boldogtalan.
    Miért tölti el az olvasót megnyugvás és győzelem érzése? Miért hisz az emberiség jövőjében, ha csak egy pillanatra is, de úgy, hogy ez a pillanatnyi hit lelke örök, kitéphetetlen birtoka marad? Nyilván azért, mert a költő átélte az emberiség és a magyarság végső győzelmét. Miért tehette ezt? Nem mondott új érvet. Általában semmiféle érvet sem hozott fel diadalmas hite mellett. A költemény legnagyobb részét az emberi boldogtalanság és gonoszság képei foglalják el. A bizalom ellenállhatatlan valósága egy küzdelmes élet külső és belső szenvedésein nyugszik, amelyek előtt a költő kitárta lelkét, amelyek végigszáguldottak rajta, és amelyeket végül legyőzött.

    A halál előtt új élet. A vén cigány Vörösmarty költészetében egyedül áll. Több ízben megkísérelte, hogy az élet egészét győzelmesen áttekintse. Ilyenkor hazudott magának, hogy megnyugodhasson, hogy vereség és pusztulás rémképeitől megmenekülhessen, és hogy ne kelljen eszét vesztve összerogynia. A Szózat befejezése megfutamodás volt önmaga és állítólag nemzete kedvéért. A Keserű pohár végső szava akkor hívja nagy tettre az embert, ha a bánat és a bor agyában frigyre lép. A Gondolatok a könyvtárban nem képes hinni demokratikus haladás és testvériség eszméjében, és a költő ragyogó szavak álarca mögött megfutamodik, megnyugvást hazudva magának. Az emberek vigasztalan pesszimizmusa viszont nem lehetett a költő utolsó szava. Ha ekkor hal meg, ember és alkotás nemcsak töredékes, hanem hamis lett volna, az öntudat a lelket hamisan tükrözte volna vissza. Vörösmarty nem találhatta meg akkor élete értelmét és nem halhatott meg, mert a legnagyobb szenvedésen még nem ment keresztül. A szabadságharc bukását kellett átélnie, hogy egyéni életével leszámolva, üres erszénnyel, betegen és rongyosan, halála előtt új életet kezdve messziről megsejtse, hogy talán nem élt hiába, és hogy az emberiség és a magyarság a bűn és boldogtalanság áradatából egyszer majd kibontakozik.

Telegdy Bernát

A nagy vonulat című tanulmánysorozatból (Berzsenyi, Vörösmarty, Arany), posztumusz közlés