nextepp béla

Az elszalasztott táncosnő

    Megesik enyémnél sokkal donjuanosabb házaknál is, miért szégyellném hát bevallani, hogy bizony voltak, hajaj, de még mennyire hogy voltak (s ejszebiza lesznek is) elszalasztott nők a létezésemben.
    Már rögtön itt az elején meg is állok tisztázni az elszalasztott nő fogalmát. Ugyanis fölöttébb nem összetévesztendő a meg nem kapott nő osztályával, bár az elszalasztott is, a végeredményt tekintve, meg nem kapott.
    A meg nem kapott nő, ugye, az az erősen bombázó és fölöttébb idegesítő fajta, akiért egy fél város hímnemű egyedét (esetenként a nőneműeket is) eszi a fene, de rettenetesen. Ezért aztán mindent elkövetnek, hogy megkaphassák, eszement költekezéstől a fejenállásig (a csórók, akik nem engedhetik meg maguknak a költekezést). Persze akadnak olyanok is, akik megjátsszák a hűvös okostónit, hogy mi ez a marhaság, egy kis pináért, ugyan már, miközben őket is ugyanúgy eszi a fene, ha nem még inkább.
    A vágyott, de meg nem kapott bomba nők legcsúnyább húzása az az utolsó húzás. Amikor kiválasztják a nyertest, akinek úgymond odaadják magukat. Ez az utolsó csepp mindig felborzolja a már amúgy is felborzolt kedélyeket, mert az a szerencsés egy szerencsétlen, ha gazdag, akkor nem is olyan gazdag, ha azért nyert, mert szép, akkor ugyan már, vagyok én is olyan Adonisz, stb.
    Még egyszer, hogy legyen tiszta, az elszalasztott nő nem azonos a meg nem kapott nővel. Tulajdonképpen össze se lehet hasonlítani a kettőt, mert míg az utóbbit csak nézni lehet, az előbbi vissza is néz ránk, s nem úgy, mintha üvegből lennénk… Van úgy, ugye, hogy már rögtön az elején meg lehet mondani, hogy lesz-e, azaz lehetne-e valami. Az a bizsergő, majdhogynem sistergő hormonikus mágnesesség, amit valaki, fogalmam sincs, hogy ki, úgy fogalmazott meg, hogy huzalom.
    Két nem azonos nemű egyed harmonikus, hosszabb-rövidebb nemi együttéléséhez feltétlenül szükséges ez a bizonyos huzalom, ami pedig vagy van, vagy nincs. Ha pedig ez az utóbbi eset van, azaz nincs, akkor hiába a vonzalom egyik oldalról, mert nem lesz belőle semmi, lásd a meg nem kapott nő esetét. Viszont az is igaz, hogy a huzalom létezése nem elégséges a nemi szervek összedörzsöléséhez, inkább csak előfeltétele, de mint ilyen, nélkülözhetetlen.
    Elszalasztott nőről tehát csak abban az esetben beszélhetünk, ha volt huzalom. Maga az elszalasztás pedig tarthat két-három órától akár hónapokig is. És főleg a hosszúra nyúlt elszalasztások azok, amiktől fájdalmasan idegesek, dühösek leszünk önmagunkra. „Akkora, de akkora marha voltam!”, mondom magamnak, vagy akinek éppen mesélek, ha egy-egy ilyen elszalasztott nyuszi kerül szóba, ugyanis kizárólag az elszalasztó okolható azért, hogy a nemi dörzsölődés nem jött össze.
    Megmagyarázni mindig meg lehet, de fölösleges, mert lelkünk mélyén mindig tudjuk, hogy csakis a bennünk rejtőzködő balfácánság, a balekség az, ami miatt lemaradtunk a kitudjamilyen jóról, ami aztán kitudjahogyan folytathatódott volna.
    Nem tudom, más hogyan csinálja, de én a meglettek mellett számon tartom azokat meg nem letteket is, akik meg lehettek volna, azaz az elszalasztott nőket, azokkal az édes-keserűn marcangoló mellékgondolatokkal, hogy kitudjamilyenhogyan lehetett volna, ha… nem lettem volna akkora marha.
    Ijedezni azonban fölösleges, mert nem fogom felsorolni mindegyiket, annyira mazochista azért nem vagyok, csak az első három, azaz a dobogós helyezett elszalasztásokról ejtek egy-két keresetlen szót.
    Mielőtt nekifognék a bronzérmes mesémnek, csak annyit bocsátanék előre még, hogy minél szebb volt az elszalasztott illetőnő, s erőteljesebb, izgalmasabb a huzalom, én annál nagyobb balekségeket követtem el. Becsületszavamra, még most is felmegy a cukrom, ha csak rágondolok, hogy mekkora, de mekkora marhafasz voltam! Méghozzá többször is, amint az alábbiakban ki fog derülni…
    Be kell vallanom, hogy elég sokat gondolkoztam a bronzérmes helyezésen, de csak azért, mert majdnem elfeledkeztem Mireláról, üsse meg a szégyen a pofámat, hogy lehet egy ilyen zenés nevű bűbáj-jelenésről elfeledkezni. És abban a pillanatban, hogy eszembe jutott zöld mandulaszeme, megkivilágosododott a tudatom. A dobogósok mind győztesek, s az, hogy a táncosnős eseté az aranyérem, főleg annak tulajdonítható, hogy Az elszalasztott fodrásznő mégsem olyan jó cím.
    Ezek után jelezni is fölösleges, hogy a kis rigófütty nevű elszalasztottam fodrásznő volt. Moldvából érkezett Kolozsvárra hosszú szőkésbarnán, boszorkánytüzesen, tündérien csábító smaragdszemesen.
    A huzalom már rögtön a legeslegelején fokozhatatlanul jelentkezett. Majdhogynem füstölgő szemkontaktusok, mosolyok. Jól megnéztük egymást egyszer-kétszer, két-három udvarias szónál sosem párbeszédelve többet. Tudtuk, hogy majd úgyis adódik rá alkalom. (Az elszalasztás egyik csapdája éppen ez, hogy lesz még mikor, hogyan, addig-addig, amíg egyszer csak huss, elszaladt a pillanat is, meg a nő is.)
    Ezúttal azonban szépen bejött az alkalom is, huhh, de még mennyire!
    Derűs, meleg indián-vénasszonyok sajátították ki éppen az őszt, s abban az évben is kellemesen izgató volt a kendertermés, aminek én igencsak szoktam örülni, isten tudja, hogy mi okból. Egy ilyen ősz-örömös október péntek délutánján bekopogott hozzám Levi. Abban az időben még boldog tévétlenségben és számítógép-nélkülözésben tengettem napjaimat, tehát valószínűleg olvashattam a félpince-szobámban, ahol éppen éltem, és eléggé olyan pofával nyitottam ajtót, mint akit megzavartak.
    – Szervusz, Levi, bújj be, ha már itt vagy… – fejeztem ki vendégszeretetemet.
    – Ceasz, ember, há’ mit csinálsz?
    – Már nem olvasok…
    – Rittyents inkább egy kávét, aztán megyünk bulizni.
    Ismertem ezeket a Levi-féle megyünkbuliznikat, s már el is határoztam, hogy kimaradok inkább. Azért a kávét közben megrittyentettem.
    – Te, van még abból a jordánvízből? – kérdezett rá rögtön a lényegre.
    – Mert hol lenne az a buli? – védtem ki mesteri csellel a megvágási kísérletet. – Kéne találkoznom valakivel…
    – Na nem mondod… – nézett rám röhögve. – Nem akarsz bulizni… Mireláéknál?
    „Mire, Mire, Mirelá”, dúdoltam magamban mámorosan, s már ott is voltunk az ajtó előtt, s ezúttal én kopogtam. Ő meg nyitotta az ajtót.
    – Hahó, hahó, csakhogy megjöttetek. Már azt hittük, hogy ti se jösztök…
    – Mert ki nem jött még?
    – Senki… – mondta Irina, akiről úgy tudtam, hogy Mirela bátyjának, Mircseának a szeretője.
    – Mircsea…?
    – Hazautazott. Kértek valamit? – háziasszonykodott nagyon lenge, fehér ruhácskájában Mirelá.
    Most sem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy vérforralóan szép volt. Azon az estén különösen. Egyenesen vadító abban az enyhén szólva áttetsző ruhában. Kösöntyű-mellek, ingerlő domborulatok, no meg az a bizonyos selyemszőr háromszög, ahogy ingerlően ki-kisötétlett.
    Teljes alsóneműhiány, nyugtáztam nagyot nyelve. Észre se vettem, hogy Levi közben úgy csapta a szelet Irinának, hogy csak na.
    A dolgot mégsem akartuk elsietni. Játszottunk a tüzekkel, idő, mint a tenger, egy egész éjszaka állt előttünk, hát minek sietni akkor.
    Gyönyörűen betéptünk. A lányok közben valami rettenetesen finom kaját is főztek, gyorsan, semmi perc alatt, ahogy az a rendes boszorkányokhoz illik. Közben kiderült, hogy semmi innivaló, merthogy megittuk a teljes narancslé-készletet.
    – Egy üveg vörösbor se ártana – pedzettem.
    – Akkor menjünk ki vásárolni… – nézett rám Mirelám.
    Nem is kellett kétszer mondania, s a másik pár sem akadékoskodott egyáltalán.
    Odakint csillagos ég, teliholddal. El se értük az első sarkot, s úgy csókolóztunk, de úgy…
    Mondanom sem kell, hogy ajkai is olyanok voltak a moldvai leánykának, hogy festeni se lehetett volna szebbet, ahogy nagyanyám mondaná. A duzzadt ajkak hollywoodi királynője, az Angyallina Zsoli is megirigyelhette volna.
    Visszajövet még hintáztunk is egy betonházi játszótéren. Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan intenzív boldogságérzés fogott el. Mert ugye, még mindig hátra lett volna a java.
    Bő másfél órát voltunk oda, amúgy tíz percre sem volt az éjjel-nappali, s meglehetősen kócos-ziláltak voltak Leviék, akik otthon maradtak mosogatni.
    Megbontottuk a bort, tekertünk még egy jordánosat, s egyre hosszabb és intimebb utakat jártak kezeim Mirelá lengefehér ruhája alatt.
    Aztán egyszer csak azt leheli nekem két gyöngéd fülcimpaharapás között, hogy mondana nekem valamit.
    Úristen, hűlt el bennem a vér, csak nem szűz!?
    – Tudod – kezdte tétován, kezemet simogatva –, te lennél nekem a második…
    Mintha malomkő hengeredett volna el a szívemről. Mert van úgy, hogy másodiknak lenni jobb, mint elsőnek.
    – Szeretlek – mondtam.
    – Hülye gyermek… – mosolyult el. – Azt sem tudod, mit jelent… Ismered a bátyámat?
    – Egyszer láttam… – meglehetősen nagy és durva fickónak találtam. – Ha jól értettem, szobrász?
    – Méghozzá zseniális! – mondta olyan hangsúllyal, hogy akár elkezdhettem volna gyanút fogni, ha mertem volna. – És féltékeny…
    – Hát, mondjuk megértem, bár én nem vagyok féltékeny fajta – intettem a másik szoba felé, ahol Irina Levizett.
    – Na, ez az, hogy nem Irinát félti, hanem engem.
    – A bátyád, végül is…
    – Kicsi hülyém… – fogta keze közé fejem. – Irina csak fal, a bátyámnak én vagyok a szeretője…
    – Mimimircsea?! – hebegtem habogva.
    – Aha, de most nincs idehaza, gyere… – csókolt szájon.
    Ha adnak, vedd el, s ha ütnek, fuss el, mondja bölcsen a népi mondás, s bár általában be szoktam tartani, akkor nem így tettem, a fene enné meg a megmentős nekifutásaimat.
    – Várj.
    – Mi van, kisfiú, csak nem ijedtél meg? Vagy már nem szeretsz?
    – De, szeretlek és… – és itt szúrtam el az egészet, mert ahelyett, hogy elvettem volna, amit adni akart, lementem lélekmentő lovagba, rettenthetetlen romantikusba, s ki akartam szabadítani onnan, ahonnan neki esze ágában sem volt szabadulni. Azért belement a játékba, s nagyon jól szórakozott, amíg elmagyarázta, hogy szó se volt nemi erőszakról, meg ilyesmiről, s ezalatt le-leszedett egy-egy ruhadarabot rólam, és végül mégiscsak odaérkeztünk, ahova ő akarta, meg én is, azazhogy pont nekifogtunk volna a jó javának, csak hát éppen eltelt vagy két óra közben, odaát Leviék már a harmadik meneten is túl voltak, szóval, ülünk egymással szemben meztelenül, s azt, hogy milyen-milyen szép volt a fülemületrilla nevű moldvai leányka, nem is mondom, mert éppen akkor csendült meg erőteljesen a csengő, s folytatódott erőteljes dörömböléssel.
    – A bátyám! – kapta magára gyorsan ruháját Mirelá.
    Halálra rémülve, összevissza öltözve Levi is megjelent a túlsó szobából.
    – Ti csak akkor beszéljetek, ha én kérdezlek. A többit bízzátok ránk! – rendezte el magát Mirelá.
    – Nyissátok ki, büdös kurvák! – dörömbölt Mircsea, a tagbaszakadt szobrász, akit mi, úgymond, többszörösen is felszarvaztunk, illetve inkább csak Levi, mert én megint eldumáltam a dolgot.
    – Részeg – mondta Irina, s mintha megnyugodtak volna.
    – Hoztam vodkát, ti kik vagytok? – vonta össze vastag szemöldökét.
    – Miért ittál, Mircsea, tudod, mit mondtak az orvosok… – vették kezelésbe a lányok, s intettek, hogy lépjünk le, de gyorsan.
    Aztán valahogy úgy jött össze, hogy hosszabb időre elutaztam a városból, s mire visszajöttem, Mireláék tűntek el.
    Egyetlenegyszer láttam még, valami menő bukaresti színészek szerepeltek a kolozsvári román színházban. Mircseával volt, és szebb, mint valaha. Összenéztünk, mosolygott ő is, meg én is, hanem a huzalomnak már nyoma se volt, egyoldalú vonzalommá alakult át.
    Én meg csak néztem és csorgott a nyálam. És dühös voltam. Hogy ezt jól elszalasztottam.
    Hasonló érzések dulakodtak bennem azon az estén is, amikor az ezüstérmes elszalasztást nyugtáztam.
    Csupa i, csupa o, csupa a, s mégsem Ilona, hanem gyönge Ibolya.
    Jut eszembe, a nyavalya törje ki a szobrászokat, mert mit ad a magasságos, végtelen humorérzékű, szakállas Úristen, végül Ibolyát is egy ilyen marcona művész vitte magával, méghozzá jó messzire, Új-Zélandra, ha jól tudom.
    S a huzalom még mindig bizsergett, amikor segélykérő pillantásával odaparancsolt az utca túloldaláról. Nagyszájú, seggrészeg fickók állták el útjukat. Ismertem őket valahonnan, inkább csak csaholtak, de marni nem martak, úgyhogy nem volt nehéz lebeszélni őket az útelállásról. Mondott valami csúnyát a szobrász is, azért kapták fel a vizet, eredetileg csak tüzet kértek.
    – Köszönöm… – bizsergetett meg még egyszer a halk szavú Ibolya, mielőtt eltűntek volna a szobrásszal az utca sötétjében.
    – Á, ugyan már! – emeltem meg képzeletbeli kalapomat, s utánuk bámultam, hogy hátha visszanézne még egyszer, de nem nézett.
    Az ő esetében azt is lehetne mondani, hogy kölcsönösen elszalasztottuk egymást. És hogy műfajilag a hosszan tartó elszalasztásba sorolható.
    Az igazság az, hogy más szempontokból is rendhagyó volt. Már a szépség tekintetében is, mert, míg Mirelá minimum egy különdíjat bezsebelhetett volna egy hagyományos szépségversenyen, Ibolyácska labdába se rúghatott volna. Pedig szépnek szép volt, de még mennyire, csak éppen másképp.
    Az, hogy vékonyka volt, nem kifejezés. Picike, madárkacsontú babácska, Hófehérke-bőrrel s hosszú-hosszú, fekete-fekete hajjal, és persze csillogó, fekete bogárszemekkel. Úgy egy hatvan, ha volt „magassága”, magas sarkúban persze, és még felöltözve sem volt több negyven kilónál.
    Na és aztán, ahogy öltözködött. Úgy keverte a klasszikus női eleganciát jelentő kalapokat, kabátkákat az alternatív sálakkal, farmer miniszoknyákkal, hogy összevissza futott a szemlélő szájában az esztétikai nyál. És méretéből fakadóan, rajta tényleg mini szoknyák voltak a miniszoknyák.
    Ha valaki nem jött volna rá, akkor megsúgom, hogy olyan tizenkét-tizenhárom évesnek nézett ki huszonévesen is, és csak pazar eleganciájának köszönhette azt, hogy nem igazoltatták úton-útfélen.
    Igazán hanyatt mégis csak akkor estem tőle, amikor úgymond eleganciamentesen nézhettem meg. Ha négybe vágnak, akkor se tudnám megmondani, hogy milyen ürüggyel kopogtam be hozzájuk, ő meg hétköznapi házi ruhában fogadott, ami azt jelentette, hogy csak egy szürke tréningnadrág (magyarországabbiul flanel) volt rajta, meg egy hasonszürke könnyű kis pólócska, olyan feszes kis teniszlabda-domborulatokkal, hogy ki se nézte volna az ember.
    Elképesztő bűbájossággal szabadkozott, hogy ilyen szerelésben fogad.
    – Ki az? – hangzott harsányan a kérdés a legbelső szobából.
    – A lovagunk – tessékelt be kacéran a kis tavaszvirág.
    – Kicsoda?
    – A költő úr. Fáradjon be, kérem – kezdte el a játékot, merthogy valamilyen hallgatólagos egyezmény folytán többnyire magáztuk egymást.
    – Hát te mit keresel itt? – szegezte nekem a kérdést a harmadik személy, aki nem volt más, mint a barátnő, Szidónia, és aki az Ibolyáéval homlokegyenesen ellenkező tulajdonságokkal rendelkezett.
    Az a szoros női, azazhogy inkább lánybarátság esete volt. Sülve-főve együtt jártak, és még egyformán is öltöztek, ami nem is lett volna baj, mert, mint már említettem, Ibolya finom ízléssel volt megáldva. Hanem, hanem. Ami jól áll a kis Ibolyácskának, az ugye nem biztos, hogy jól mutat Szidónián, aki bizony inkább tenyeres-talpas székely leányzó volt, húsos combokkal, amazonmellekkel és jó nagy seggel. (Ibolya esetében már a fenekecske is túlzásnak minősült, bár kereknek kerek, és feszesnek is feszes volt.)
    Isten bizony, Szidónia se volt csúnya, noha hétszépségnek se lehetett nevezni. És amilyen kedves, környezetderítő jelenség az egyik, olyan morcosmarci a másik. Mint Vörösmartynál Tünde és Ilma.
    Én meg Csongor helyett Balga lettem, hogy ne mondjam megint azt, hogy marha.
    No, de hadd kanyarodjak vissza az elejére, az első találkozásra. Minden volt az, csak nem véletlen. Valami fene nagy depresszióban nyalogattam nő-sebezte lelkemet, amikor egy igen kedves barátnőm, aki már nem bírta nézni világvég-fájdalmas hőzöngéseimet, két cigaretta s egy kávé fölött azt mondja nekem, hogy ide figyelj, te vadszamár, neked nő kell.
    – Igen, igen, „egy nő kéne nékem, aki semmire se jó”.
    – Hülye vagy.
    – „Egy nő kéne nékem, aki büdös…” – kötöttem az ökröt a karóhoz.
    – Ha nem hagyod abba, behúzok neked egyet, de olyat, hogy összeszarod magad!
    Olyannak ismertem, mint aki képes erre, s fel is húzhattam rendesen, mert általában kerülte a csúnya szavakat, a fingást, ha véletlenül szóba került, csakis szellentés névvel illette, s még a beteg nagyapjáról is azt mondta, hogy összekakálta magát.
    – Na, mondjad drága, csupa fül vagyok.
    – Van egy lány, aki… – fogott volna neki.
    – Van több is… – szóltam közbe.
    – Pofa be! Szóval, ez egy nagyon kedves kislány, és szép. Ha férfi lennék, nagyon ráhajtanék, de hát ugye, nem vagyok.
    – Aha… – kattantam rá a mesére, ízléseink ugyanis eléggé megegyeztek.
    – Képzős, festészet, másodév – előzte meg a kérdésemet.
    – Szóval művésznő.
    – A gond annyi, hogy van valami hülye budapesti szeretője, aki különben rendes gyerek, csak éppen fűvel-fával megcsalja, neki meg nem egy ilyen pasasra van szüksége…
    – Gondolod, hogy én… – lepődtem egy nagyot.
    – Ha nem szúrod el… Ja, és van még a barátnője is, akit ki nem állhatok. Mindenben utánozza, és egy hülye picsa, vigyázzál vele! És csak lassan, a pasast előbb-utóbb úgyis kirúgja, s aztán szabad a pálya.
    Kezdtem belemelegedni.
    – A türelem rózsát terem! – szedtem elő kedvenc közmondásomat.
    – Dehogy rózsát, ibolyát!
    – …
    – Ibolyának hívják, s most fizesd ki szépen a számlát, mert beviszlek művtörci órára, hogy lásd meg őt.
    És megláttam. Persze hogy nem volt még ott, és persze hogy utolsónak érkezett, már csak azért is, hogy én minden ajtónyitásra felrezzenjek, s legalább vagy tizenöt volt.
    Aztán belebegett ő is, az iciri-piciri szépség, széles karimájú kalappal, mexikószínű ponchóval.
    Summa summarum, összebarátkoztunk szépen. Kocsmázgattunk együtt, hármasban persze, s egy idő után szinte rendszeresen feljártam a lányokhoz. Vittem nekik mustrát a verseimből, ők meg mutogatták a festményeiket, mert ugye, mondanom sem kell, hogy Szidónia is festészetet tanulmányozott, és még a képei is Ibolya világát mutatták, eléggé torzul ugyan, de, talán éppen e miatt, azért érdekesek voltak.
    A kis Ibolya egyáltalán nem festett rosszul. Munkái üdék voltak, akár a neve s egész lénye.
    Hanem azt a pesti pasast csak nem akarta kirúgni, s természetesen hű maradt hozzá, hiába hogy vesztünk meg a vágytól, főleg én, de nemcsak, mert a huzalom folyton csak fokozódott, s el-elcsattant egy-egy csók is, de semmi több. Tartott ez úgy vagy fél évnél is többet, időnként megjelent a pesti Péter is, s olyankor mintha nem is léteztem volna a picike számára.
    Én meg csak írtam az Ibolyához címzett verseket, és ejtettem a panaszkönnyeket Szidónia vállára.
    Aztán csinálhatott valami nagy disznóságot a Péter, csúnyán összevesztek, nem először, de ezúttal mintha még csúnyábban, és úgy tűnt, hogy eljött számomra a türelem ibolyatermő ideje. Rám csörgött a kis virág, hogy nem látogatnám-e meg, amikor tudtam, hogy a pesti Péter pasas is Kolozsváron van.
    – De bizony, még mennyire, főleg, ha azt mondja, hogy remélhetek, kedves hölgyem… – ökörködtem a kagylóba.
    – Nem mondom, de azért jöjjön, költőm – felelte kacéran, és letette a telefont.
    Én, mint az őrült, virágot, bort, s mindent, amit kell. És rohantam kopogni.
    Szidónia mosolygott rám az ajtóból.
    – Ibolya?
    – Elment… Péterrel – kárörvendett.
    – S nekem nem üzent semmit?
    – Nem emlékszem…
    – Megint kibékültek?!
    – Ezektől kitelik…
    Szeretném meg nem történtté tenni azt, ami ez után következett, de hát az élet nem egy sci-fi torta.
    Az Ibolyának címzett sokszálas gyöngyvirágcsokor a kukában végezte, jött aztán a nagy ivászat, kivel, ha nem Szidóniával, aki aztán, ahogy illik, haza is kísérte a részeg havert.
    És én, a marha-balga, összedőlt ibolyavilágom romjain, hullarészegen megbasztam Szidóniát.
    A reggeli ébredésről jobb nem beszélni. Természetesen még a másnapos délutánon összefutottam Ibolyával. Gyönyörű volt, hűvös és csalódott. Csak annyit kérdezett, hogy miért nem vártam meg.
    – Már egy fél éve várok… – rátartiskodtam én is.
    – Nem, nem. Az este… Nem mondta Szidó?
    – Mit?
    – Hogy szakítottunk Péterrel. S még egy utolsót sétáltunk, fél órát se kellett volna várnod… De, mint hallottam, jól szórakoztatok…
    Három napig részeg voltam, aztán megint az a kedves barátnő rázott gatyába, aki Ibolyát bemutatta.
    – Marha, hagyd abba, most már késő bánat. Mondtam, hogy vigyázz azzal a hülyepicsa barátnőjével… Különben őt is kirúgta, még a lakásból is.
    Utólag még össze-összefutottunk Ibolyával, s mintha a huzalomból is maradt volna valamicske, de valahogy úgy esett, hogy hol én voltam foglalt, hol ő, s nem történt semmi.
    Aztán befutott a képbe az a bizonyos marcona művész, a torzonborz szobrász, s elvitte Ibolyát Új-Zélandra.
    Ennyit az ezüstérmes-barmosan elszalasztott tüneménykéről, aki, mint már elhangzott, simán lehetne az aranyérmes, ha nem Az elszalasztott táncosnő lenne a főcím, és nem követtem volna el még nagyobb baromságokat a táncosnő esetében.
    Ez már az anyaországba való kivándorlásom idején történt, és többek között ez a szégyenteljes elszalasztás is közrejátszott abban, hogy nem szaporítottam sokáig az erdélyi munkavállalók félelmetes seregét a magyar munkapiacon, hanem hazatértem Kolozsvárra, az inkább büdös, mint szőke Szamos mellé.
    Akkoriban még bábos voltam, nagyképűen mondva színész, s nem voltam rest megragadni az első alkalmat, jól van, na, a másodikat, hogy elszerződjek egy jó nevű vidéki színházhoz Bozgoriába, bocsánat, Magyarországra. Úgy feszült bennem az önbizalom, ahogy addig még soha, s ha mellényt hordtam volna, be se tudtam volna gombolni rendesen, de hát nem hordtam mellényt. Az sem volt elhanyagolható, hogy pénztárcám is érezhetően megvastagodott, azazhogy miket beszélek, bankszámlám lett hirtelen. Persze azért nagyon nem ugrálhattam a forintocskákkal, a velem egy kategóriás színész-kollégák vitték el a helyet, úgy siránkoztak, hogy kispénz – kisszínház, és úgy néztek rám, mint egy valódi menekültre, amikor azt javasoltam nekik, hogy próbálják meg havi száz euróért se, szolgálati lakás nélkül, ahogy odahaza a tündérkertben „csináltuk” a kultúrát.
    Szóval, úgy éltem, mint a hal a vízben, majdhogynem akkor vettem magamhoz a mámort, amikor éppen akartam (azóta se volt ilyen), s amint az ilyenkor lenni szokott, a jóból is megárt a sok, ha az ember, ez esetben én, túl mohón esik neki, márpedig az akkori étvágyam nőben, piában és marihuánában mérve, határtalan volt. Határtalant mondok, s nem kielégíthetetlent, mert a kielégülés megtörtént egy-két tucatnyi alkalommal, de mindez kutyagumit se ér, ha eszembe jut a táncosnő, akit úgy, de úgy elszalasztottam, hogy talán még ma is utána futnék…
    Ha a moldvai elszalasztottam a gyönyörű boszorkánynők klubjának lehetett volna tagja, a kis Ibolya pedig inkább a tündérkés, Lee Anácská-s szépségideálnak volt a mintapéldánya, az elszalasztott táncosnőmben mindkettő együtt volt, sőt még több is.
    Mindene megvolt abból a rejtélyes valamiből, amitől egy nő titokzatos és nagybetűs NŐ.
    S hogy a teljesség teljes legyen, aranyos kisfia is volt, papa viszont egy szál se, legalábbis a közelben. Rebesgetett a nép ezt-azt valami rejtélyes üzletemberről, én neki tulajdonítottam a gyereket is, s nem dokumentálódtam tovább, vesztemre, mint kiderült.
    Megközelíthetetlen végzet asszonyaként emlegették, és nekem is mondta a környezet, hogy semmi esélyem, kár a gőzért, meg amit még ilyenkor szokás, de ez csak olaj volt a tűzre. Huszonnégy évemmel, frissen szerződtetve P. város bábszínházába, úgy éreztem magam, mint aki a hideg vizes csöbörből a tejes vödörbe csöppent, és hogy nemcsak elérhetem, hanem meg is tapogathatom kezemmel a Napot, ami ez esetben nőnemű volt.
    Jó kártyajárásom volt abban az évben, nem ismertem lehetetlent, gondoltam, majd én megmutatom, hogyan csinálják ezt nálunkfelé. Az egyik ászom a magabiztosság, a másik meg, hogy jóképűnek se voltam csúnya. S ha ehhez még hozzáadjuk azt az intenzív huzalomosságot, ami már találkozásunk estéjén létrejött, tíz az egyhez fogadtam volna arra, hogy márpedig ebből lesz valami.
    Népünnepeltünk a társulattal, aztán a város egyetlen kultúrkocsmájában folytattuk az egyik rokonszenves kollégával, a nagyasztalhoz telepedtünk, ahol volt már valami társaság, s én jobbra-balra csaptam a szelet, csak hogy formában legyek, mert ugye az fontos.
    Szokásomhoz híven, úgy ültem, hogy szemmel tarthassam a bejárati ajtót, s éppen valami vaskos viccet mondtam, amikor belépett két nő, egyik szebb, mint a másik, s a szebbik ki lett volna, ha nem ő.
    Összenézés, összemosoly, ahogy az meg van írva.
    – Ki az? – kérdeztem Kovács Ferit, az ügyelő-kollégát.
    – Ki?
    – Hát a szebbik…
    – Ja, az? Az Melinda.
    – És kivel meg mivel foglalkozik?
    – Táncol, és fütyül a férfiakra. Mi meg vesszünk meg utána, mi? Ne is gondolj arra, amire gondolsz, amíg nem késő. Na, igyunk.
    Ittunk, de én folyton arrafelé néztem, s volt is mit nézni… Ahogy hullámzott a haja a félsötétben, marnivalóan érzéki ajkak, hattyúnyak.
    – Ajaj… – röhögött Feri. – Vigyázz, mert nézni is veszélyes.
    – Csak nem harap?
    – Hehe, egyik táncos kollégája addig nézte, hogy aztán nem bírta tovább, s a próba kellős közepén nekiugrott.
    – És?
    – Lesmárolta, aztán kirúgták.
    – Hm. És Melinda erre mit aszondott?
    – Mintha észre se vette volna.
    Már sokadjára néztem össze vele. Egye fene, gondoltam magamban, s odaintettem a pincért.
    – A legszebb hölgynek, amit csak akar.
    – Neki? – intett Melinda felé a pincér. – Visszaküldi.
    – Fogadjunk.
    – Oké. Mibe?
    – Ha elfogadja, hozol nekem is egy ugyanolyat a te zsebedre.
    – S ha visszaküldi? Egy ezres…
    – Legyen.
    – Szóval már bekattantál… – veregetett hátba a kolléga. – Ezerből ellehettünk volna még egy darabig.
    Aztán leesett az álla, amikor a pincér nekem is kihozta a gyümölcslékoktélt.
    – Baszki, ezt hogy csináltad?
    – Nem én, a huzalom.
    – Mi?!
    Elmagyaráztam neki, hümmögött egyet elismerően, de továbbra is esélytelennek tartott.
    Legközelebb ugyanott találkoztam Melindával, ezúttal már egy asztalnál, s olyan ügyesen fontam a társalgás fonalát, hogy meg is kérdezte, mikor olvashatná el a verseimet.
    – Ha elkísérsz, akár most is… – ki se mondtam, s már visszaszívtam volna.
    – Lassan a testtel, fiatalember. Nekem már van egy kisfiam, hozzá megyek most haza – fogott neki a szedelőzködésnek.
    – Elkísérlek – ugrottam rögtön. – Ha megengeded… – fűztem gyorsan hozzá.
    – Legyen, de csak az első sarokig.
    Melegen tavaszodott már, s szerencsére messze lakott. Lebeszéltem a taxiról, s az utolsó sarokig kísértem. Meséltettem a kisfiáról, akit, mit ad isten, úgy hívtak, mint engem, s meghívtam őket a nemsokára sorra kerülő bemutatóra, amiben nekem majdnem főszerepem volt.
    – Meglátjuk – mosolyodott el, és megsimogatta az arcom.
    Könnyű, finom keze volt, csupa illat, utánakaptam, s mint vérbeli romantikus, kezet csókoltam. Mindkettőt, persze. Talán le is térdeltem.
    – Te bolond… – húzott közelebb magához. – Kis bolondom… – mondta még egyszer.
    Átöleltem, s ő hozzám simult, szorosan. Aztán ajkai ajkamhoz tapadtak, és egy pillanatra, vagy még annyira se, nyelvét is megízlelhettem, s már ott se volt.
    – Mikor látlak?
    – Majd a bemutatón – nevetett még egy utolsót, s eltűnt.
    Bódult voltam, mint a bomlott cimbalom, ha nem jobban, mert, hát, hogy, minekutána, összevissza dadogtam, még gondolatban is.
    Elértem a kezemmel a Napot, s legközelebb tán még meg is tapogathatom… Kimondhatatlanul dagadt bennem a boldogság, griffmadarat lehetett volna velem fogatni, nem akármit.
    Eljött aztán a nagy nap is, ugrok át könnyedén vagy másfél hetet, bár akkoriban szerelmes szívemnek örökkévalóságnak tűnt, még jó, hogy keményen kellett, s volt is mit dolgozni. Nagyon akartam nagyot alakítani, s a próbákon úgy nézett ki, hogy összejön.
    Hanem az ember tervez, s aztán el is bassza a dolgokat, lásd a történet végét.
    Az, hogy tehetségesen gátlásos bábszínészjelöltből „csak” tehetséges lettem, mindenféle tiltott szerek használatával is magyarázható, de az ilyesmivel csínján kell bánni, nehogy egyszer csak ott legyünk a ló másik oldalán, elesve. Mint mondottam, nagyot akartam alakítani, s mert éppen szert tettem valami jóra, gondoltam, bevetem a nagy pillanatra, ezzel eddig gond egy szál se, mert hiszem, vallom, s nemcsak én, hogy bizonyos fűfajták nagyon meglendítik a kreativitást.
    No de ez nem olyan volt. Beszélni is alig tudtam, nemhogy alakítani. Állítólag, egy az egyben úgy néztem ki, mintha legalább heroinnal lőttem volna be magam, pedig bizony isten, szó sem volt erről.
    Melinda is tanúja volt bukásomnak, fiacskástul. Előadás előtt még csókot is küldött nekem, távolit, tenyérből leheltet, persze.
    Összetörve, összebukva végeztem a nagy napot.
    – Hadd el, Ikarosz, lesz ez még így se! – vigasztalt az ügyelő, a többiek mint a leprást, úgy kerülgettek.
    – Melinda, Melinda mit mondott?
    – …
    – Ne basztass, mondjad már!
    – Ezt szúrtad el a leginkább…
    – Nyögd már ki, hogy mi az ábra!
    – Azt hittem, tudod, hogy a férje…
    – Ki?!
    – …művészlélek volt az is, na szóval, aranylövéssel végezte… Valószínűleg ezért olyan nagyon drogoskerülő… Melinda.
    Ugye mondanom sem kell, hogy attól kezdve mintha üvegből lettem volna Melindának, és hogy megboldogult férje művészi foglalkozására nézve szobrász volt.
    Én pedig…
    Az évad végét még kivártam, de aztán pakoltam hazajönni kisebbségi kultúrát „csinálni” havi száz euróért se, szolgálati lakás és extrák nélkül, mert mégiscsak ott van otthon az ember, ahol a sebeit nyalogathatja, ha táncosnőjét, baromira aranyérmesen, elszalasztotta.
    S aki nem hiszi, hogy tiltott szerekkel azóta se foglalkozom, járjon utána.