Murányi Róbert

Hétköznap, reggel

    Rosszul aludt, rosszul ébredt. Nem szerette a reggeleket, az újrakezdés monotóniáját, a felesége által feltett teavíz fütyülését, ami mindig hajókürtre emlékeztette, noha életében nem hallott még hajót kürtölni, esetleg a tévében láthatott valamit, egy feledhető, kalandtalan filmben.
    A munkáját, a pontosságot mindig komolyan vette, felelősségérzete győzött a testmeleg paplan mágneserején. Lábával papucsát kereste, felállt, és megadta magát a reggelnek.
    A fürdőszobájukhoz vezető néhány métert mint programozott robot tette meg, arcára kiült a szürke semmi, ezt az émelyítő semmit belül is szállította magában. Kék csempékkel elrondított fürdőszobájukban a tükröt utálta a legjobban, nem a borotválkozás unalmas mozdulatai miatt, egyszerűen utálta nézni mélyen barázdált arcát, amire korábban még büszke is volt, egyik női munkatársa azt mondta, hogy „markáns”, és a néhány évvel ezelőtti szilveszteren felszedett nőcske is utalt rá – a fürdőszobai mosógépen elkövetett néhány perces aktus után –, hogy milyen férfiasak ezek a barázdák, még akkor is, ha lassan betölti a vízválasztó ötvenediket.
    A reggeli unalmas mozdulatokat régebben még fűszerezte a feleségével eltöltött éjszaka emléke, az őszintének tűnő simogatások, csücsörített csókocskák, a kávé szertartásos lefőzése, amit az asszony ágyba vitt neki. Ezek a reggelek mára fényévnyi távolságra tűntek számára.
    Mostanában, amit észrevett a gyűrött hálóing alatt: a megereszkedett melleket, a hajszálvékony, de nagyon is látható ereket a lábakon, a régebben még légiesen nőies járás átalakulását csámpás, imbolygó meneteléssé. A felnevelt két gyermek, az éveken át végzett áruházi állómunka, a megélhetés napi gondjai már eszébe sem jutottak… Ahogy felesége csoszogott a lakásban, készítette mindkettőjük ruháit, kócos hajának igyekezett némi formát adni, ő némán bámulta mozdulatait. Semleges tekintetével követte, hogyan öltözik át felesége. Meztelen teste semmi hatást nem tett rá, a fehérnemű lassú, komótos felvétele csak arra a néhány évvel azelőtti hétvégére emlékeztette, mikor egyedül töltött néhány napot, mert felesége és gyermekei leutaztak anyósáékhoz, neki vasárnap is munkája volt a cégnél, tehát nem tartott velük az amúgy sem kedvelt anyósa ütött-kopott konyhájába, enni a zsíros ebédet, hallgatni sipítozását az árak és a kellemetlen szomszédok miatt. Most, mikor látta felesége görnyedt alakját, ahogy harisnyáját igazítja, eszébe jutott az a ritka eset, mikor volt egy üres napja: kihasználva az időt, a hirtelen ölébe pottyant szabadságot az lett volna természetes számára, hogy elnyúlik a fotelben – és késő éjjelig nézi kedvenc akciófilmjeit, kortyolgatva hűtőbe préselt söreit. A söröket már beszerezte, akciófilmek helyett a sarki videotékából zavartan kikölcsönzött pornófilmekkel múlatta az időt. Az egyik filmen vetkőző nő görnyedt tartása kísértetiesen hasonlított felesége harisnyáját felhúzó testére, csak akkor még továbbtekert a videón, nem várta meg, míg bejön a képbe a partner férfi. Lassan, csak a nőre koncentrált, hagyta, hogy fantáziája tovább játssza az erotikus cselekményt. Felpattant, leellenőrizte a bejárati ajtót, megnyugodva folytatta a képzeletbeli szeretkezést a képernyőről negédesen nyögdécselő szilikonos nővel, és onanizálni kezdett. Másodszorra sikerült elhitetni testével, hogy a filmen hullámzó combok között ő az úr… Büszke volt magára.
    Visszazökkenve a reggelbe, idegesen rászólt feleségére, aki szoknyáját igazgatta az előszobai tükör előtt. – Mit izélsz azzal a szarral, elkésünk a munkából! – kiabálta fortyogva.
    Felesége befejezte az öltözködést, olcsó parfümjéből bőven fújt magára, már ettől hányingere lett, az édeskés illat mindig a megunt – már megutált – nőt idézte fel. Hatványozta undorát a mindig mosolygó és affektáló műsorvezető a tévében, aki az időjárás-jelentést úgy olvasta fel, mintha ő irányítaná az esőfelhőket.
    Belegondolt napjába, ami ugyanannak ígérkezett, mint a többi munkanap, a gangon végigmenve, a lépcső tetején ugyanaz a repedés vigyorgott rá, a szomszédban ugyanaz a kereskedelmi rádió bömbölte sületlen hülyeségeit a nyolcvanas-kilencvenes évek slágereivel.
    Középvezető létére kopott vászonnadrágját fekete bőrzakója – szerinte – csak szánalmasabbá tette. Szabott öltönyben szeretett volna méterekről távirányítva kinyitott, elegáns autóba ülni, szofi helyett hosszú, amerikai cigarettára gyújtani unottan, fontoskodva, valami menő vállalkozónak, fontos köztisztviselőnek kinézve a trolira váró szürke embercsoport előtt, amihez reggelente ő is csatlakozott, és teljesen elvegyült köztük. Munkahelyén több mint húsz éve dolgozott, tégla volt a falban, jellegtelen, adminisztrációs feladatokat kapott, amiket a vállalaton belüli hierarchiában ügyesen mozgó főnöke keményen számon kért tőle, sőt: elvégeztetett vele olyan munkákat is, amiket neki kellett volna. Munkatársai átnéztek rajta, naponta kellett szemlesütve átélnie testének ezt a megalázó halmazállapot-változását. Az éveken át végzett monoton munka, a sikerélmény hiánya, a kollégáitól, főnökétől rendszeresen megkapott sértések, mindennapos kis szilánkok, a tudat, hogy kihasználják, a belenyugvás helyzetébe, hogy szürke kis veréb (és az is marad), kinek élete azzal telik el, hogy a földre hulló morzsákat kapirgálva, bambán bámulja a magabiztos sasok röptét. És azt is nagyon jól tudta, hogy a figyelmetlen gépkocsivezetők általában az úton kapirgáló verebeket gázolják el, a meleg levegővel játszadozó sasok észre sem veszik a lenti tragédiát… A trolira várva már lezárta magában a reggelt, kezdte elfelejteni feleségét, a málló falakon a változatlan foltokat, a szomszéd bömbölő rádióját. Felszállva a járműre, már előre sejtette a következő, hányingert kiváltó mozzanatokat, képeket, az ismerős házakat, óriásplakátokat, a buszvezető földöntúli, érthetetlen recsegését az állomások előtt, az utastársak üveges tekinteteit, csipás szemeit, a gyűrött arcokból elmélázó, álmos ürességet. A recsegő hangszórón bejelentett végállomás, Örs vezér tere. Hányszor gondolkodott már azon, hová is tegye ezt az Örs vezért. A középiskolában szerette a történelmet, de lexikális tudása annyira megkopott, hogy a tévé szellemi vetélkedői előtt ülve csak saccolni tudta a válaszokat.
    Hömpölyög a reggeli tér. Kishömpölygés a troliról a térre, nagyhömpölygés a térről az aluljáróba, majd a metró és a buszok felszívják az emberfolyót.
    HIRTELEN MEGGONDOLTA MAGÁT. Az aluljáró melletti bódésor felé indult. Beállt az egyik sor végére. Előtte egy hajléktalan toporgott, kezében üres műanyag flakon. Megpróbált rágyújtani, öngyújtójával babrálva, véletlenül meglökte a szúrós szagot árasztó csöves hátát. Az utcákon élő megfordult, ő bocsánatot kért, csodálkozva magában, hogy milyen értelmes szemek helyezkednek el a jellegzetes alkoholista táskák felett. Mivel mindenki kávét – vagy kávéhoz plusz egy felest – kért, a sor gyorsan haladt, előtte toporgó sortársa büdös kabátjából fémpénzeket kotort elő, a bódéból kiszolgáló fiatal lány már ismerte, megszokott mozdulatokkal töltötte a kétes minőségű bort a ropogós műanyag palackba, majd keresztnevén szólítva útjára eresztette remegő kezű törzsvevőjét.
    – Fél barack – mondta vagányra véve a figurát, majd ugyanazzal a reggeli elhatározással fordult a csöveshez, hogy iszik-e valamit. A városi csavargó szeme felragyogott, hogy korán reggel talált egy balekot, aki se nem kötekedően részeg, se nem sejtelmesen buzi.
    – Az én istenem áldjon meg, testvér, akkor igyunk meg egy belépőt a paradicsomba! – ez a költői dózis nem takart mást, mint egy deci barackot, nagyfröccsel kísérve. A paradicsomba négy belépőt váltottak. A koszos bádogasztal mellett nem lehetett beszélgetni, alkalmi ivócimborája a szokásos szöveggel próbálta igazolni deviáns létét. Feleség, kurva lett, a lakás nála maradt, piálása miatt főnöke kirúgta, kisebb bulik, másfél év felfüggesztett, majd végállomás az utca…
    Elnyomta cigarettáját, a bódék mögé rohant, és a régóta jelző ingereknek szabad utat adott: hatalmasat okádott. A HÉV-re váró túloldali néhány ember utálkozva nézte a földet, ledisznózták a reggeli produkciót. Megtörülte száját, nagyokat nyelt a sülthurka-illatú levegőből, és visszatántorgott a bódé melletti asztalhoz. A csövesnek azt mondta, hogy brunyálni volt, amit izzadt homloka, vérben forgó szemei nem látszottak igazolni. Az utolsó kör már tartalmazott egy darab hurkát, majd kis zöld palackba töltött ásványvizet is. Kifogása, hogy siet a munkahelyére, a csövest annyira érdekelte, mint az az évi operabál.
    Motyogott valamit, élvezettel itta a szénsavas vizet, alkalmi cimborája már belenyugvóan nyújtotta koszos kezét parolára.
    – Szevasz, öreg, a kurva anyját mindenkinek! – cizellálta köszönését az aluljárók szerencsétlen lakója.
    Táskáját hóna alá szorítva, megpróbált egyenesen lépkedni az aluljáró felé, mélyeket lélegezve kompenzálni a még meglévő háborgást gyomrában. A koldusokkal és nevetséges hangszereikkel hadonászó alkalmi zenészekkel tarkított aluljáróban sodródott a tömeggel, és eszébe jutott, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt, mikor felköltöztek Pestre, mennyire élvezte a metrót, mennyire gyorsnak, modernnek tartotta. Észre sem vette, hogy szinte automatikusan beszállt a veszteglő szerelvénybe, leült az oldalsó ülésre, berázkódott a Deák térre. Kiszállt, és ugyanazzal az üres, gépies mozdulattal átbotorkált egy másik vonal peronjához. Félúton megállította két ellenőr, udvariasan kérve jegyét vagy bérletét. Megmutatta zakója belső zsebéből előhúzott bérletét, majd megirigyelve az ellenőrök pillanat adta hatalmát, a magasabbik BKV-s szemébe nézve csak ennyit mondott:
    – Most boldogok vagytok, vérszívó tetvek? – Régebben nem mondott volna ilyesmit, cselekedetei is idegenek voltak számára, mint megannyi más ezen a hétköznapi reggelen.
    Sietett elérni a következő szerelvényt, az ellenőrök kiabáltak utána valamit, hányingere hirtelen visszatért, elsápadt, arcát a hideg márványoszlophoz szorította, teljesen lelassult, mozdulatai mint akadozó filmkockák pörögtek képzelt vásznára vetítve. Az alagútból érkező huzat jólesett neki, de riadtan döbbent rá, hogy hányingere nemcsak a gyomrára vonatkozik, egész testét elöntötte az izzasztó émelygés. Önmagától volt hányhatnékja. A berozsdásodott mozdulatok, a megunt képek mint mozaikdarabok álltak össze, hogy tetőtől talpig megutálja, megunja magát és az őt körülvevő világot. Szétnézett. Mellette egy feleségéhez hasonló nő állt, viseltes kardigánban, púderes arccal, öregítve magát egy lehetetlen, kontyszerű frizurával. Másik oldalán szemüveges, középkorú férfi puha fedeles könyvet olvasott, elmerülve a szavak, mondatok alkotta másik világban.
    – Ki a fenének van ilyenkor, reggel kedve és ideje olvasgatni? – tette fel magában, magának a kérdést. A huzatot megszakította az érkező szerelvény, előre kiszámította, mikor ér a fekete biztonsági sáv lábai érintette részéhez a szerelvény eleje, majd változtatott tervén, mint ezen a reggelen oly sokszor.
    Hétköznap. Hirtelen. Ledobta táskáját, jobb lábával elrugaszkodott a faltól, a metró belső falára ragasztott hatalmas óriásplakáton vigyorgó fiatal fiú hibásan növő fogait csak most vette észre, noha szinte minden reggel bámulta a metróra várva. A mobiltelefont reklámozó fiatal fiú negédes mosolya mindig zavarta, kisebb elégtételt érzett, hogy szinte a pofájába repül, képzeletben orron vághatja, kiegyenlítve azt a változhatatlan állapotot, hogy neki soha nem lesz mobiltelefonja, mint a főnökének, aki a levegőt is azon keresztül veszi. Jól kiszámította a távolságot. Nem a vonat alá esett, hanem a vezetőfülke elé. Egy villanásra még látta a szerelvény elejében ülők rémült arcát, még egy női sikoly foszlányai is eljutottak hozzá, de azt az elégedett mosolyt, amivel a mentősök a hullazsákba csomagolták, csak ő érezhette az arcán. Mert az teljesen az övé volt.