Csepregi János

Anyám árulása

    Hogy milyen lehetett az a lágy érintés, ahogy nyakát az anyáméhoz simította? Nem tudom, de akkor éreztem meg először igazán, hogy a féltés és a szeretet egészen máshonnan ered, mint ahogy azt addig képzeltem. S hogy való igaz, a hamisság szeret a világosság angyalának öltözve megjelenni. Áhítat és kétségbeesés közt egyensúlyoztam, s nem akartam hinni a szemeimnek, hogy nem csak nyomasztó álom űz gúnyt belőlem, hiszen olyasmit láttam, amit soha nem szabadott volna. Abban a pillanatban a leselkedők szemérmes, de máglyákat lángra gyújtani képes szégyene, s a borzongató, kísértő kíváncsiság különös bűntudatos keveréke kerített szédítő hatalmába. Megfeszülő izmai görcsös dacolása nem engedte többé, hogy elszaladjak, vagy akár csak a tekintetem is másfelé fordítsam, mint az szükséges ahhoz, hogy a legapróbb részletekig agyam egy rejtett zugába rejthessem a látottakat, amikhez igazából semmi közöm sincs, s nem volt annak idején sem.
    Sokáig élt az a szombat emlékeimben úgy, mint anyám árulása, amivel hátba támadta családja szeretetét, s bizony el kellett telnie néhány évnek, míg gyógyulni kezdtek az akkor ejtett sebek, de mégis, még ma is képes vagyok tisztán magam elé idézni az akkor látott szörnyűségeket. S épp oly haragos akarattal él bennem az elhatározás, hogy soha ne vétkezzek így az ég alatt gyermekeim s feleségem ellen, mint ahogy ő tette azon a napon.
    Úgy alakította ugyanis a dolgokat, hogy abban a kurta órácskában csak ők ketten legyenek a hátsó udvarban. Ez pedig már önmagában is sokat sejtetett, mivel látszatra sohasem kedvelte ezt a butácska, de testi adottságokban tekintetében kétségtelenül fajtájának remek hím példányát, most meg…
    A többiek, akik máskor szintén épp ott szoktak gondtalanul sétafikálni a ház körül, már rég a nyúlólon kívül fogyasztották királyinak szánt lakomájukat, abban az évben ugyanis bőségesen termett a tengeri, s így nem is törődött senki közülük azzal, hogy azok ott ketten mit ügyködnek, s még észre sem vették, hogy mikor átadták magukat a falás örömeinek, anyám rájuk zárta az ajtót egy testes vasretesszel. Persze rólunk, gyerekekről is volt gondja. Kishúgom, aki akkortájt talán három hónapos lehetett, bent a házban, apró fabölcsőben aludta az igazak álmát, mit sem sejtve a körülötte létező kegyetlen világról, ahol gyakran a szeretet sem több egyszerű üzletnél, s a szerződés bármikor felmondható, áthágható, ha a felek közül az erősebb érdeke ezt kívánja.
    Őszi nap volt, jól emlékszem, méghozzá október, de olyan, amilyet csak a kalendárium tud megírni. A reggelek már melegebb viseletre bíztatták az embert, de a szőlőtőkék közt hajladozva tíz óra körül már az ing is túl soknak bizonyult, ahogy a vöröslő, feszes, érett fürtöket vödrökbe meg puttonyokba gyűjtötték az amúgy is kövér seregélyek elől. A szemközti domboldalon – mivel falunk egy medencében nyugodott – aznap is szép számmal sürgött-forgott az embersereg, de mint ahogy az apró színes foltokhoz illik, hangjukat már nem hozta el idáig az erőtlen szél.
    Itt, a nyári konyha előtt csak néha törte meg a csendet egy-egy énekfoszlány, ami így jó két kilométerről nem hallatszott többnek mint valami apokaliptikus kórus, amelynek tagjai az ítélet fájdalmas üzenetét éneklik meg, mielőtt jogos jussa emésztené meg a bűn súlya alatt tántorgó földet. Én akkor a szánakozás csapdájába estem, hisz azok ketten látszólag mit sem sejtettek a közelgő judíciumról, amiről apám is olvasott nekünk néhány hete vacsora előtt a Bibliából. „De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint egy tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta lévő alkotások is megégnek” – s az én négyéves fejem számára Péter apostol szavai éppen rímeltek erre a kegyetlen valóságra. Ők meg ketten mit sem sejtettek arról, hogy közeleg a számadás, amit egyfelől reméltem, másfelől rettegtem is fenemód, hisz a nyári vásár idején magam is apám zsebébe nyúltam, hogy ne legyen híja az üveggolyók árának, amelyek annyira hívogattak, s amelyek még akkor is megdobogtatták a szívem, mikor az atyai dorgálás jutott osztályrészemül, bár a fenékre csapás jólelkű apámnak valószínűleg több szenvedést okozott, mint tévelygő gyermekének.
    Míg én merengtem, a dolgok csendben mehettek tovább a maguk útján. Hiszen míg kint a szüret zajlott, addig itthon – elvileg – csak az ebédért felelős asszony, méghozzá az én anyám maradhatott, így aligha hihette, hogy akad valaki, aki keresztülhúzhatja a számítását. Apám ugyanis akkoriban sokat volt távol, s abban az évben még a szüretre sem érkezett haza, mivel annyi volt a bajos dolog az országhatár mentén. Így hát anyám lett a család feje, s nem mintha korábban szigorúan apám szava diktált volna, most mégis bátrabban merte megvalósítani vágyát, amit vélhetően már régóta dédelgetett a szívében. S azt hívén, hogy én, egyetlen beszélni képes gyermekük kint a présháznál segédkezem vagy talán elfáradva valamelyik terebélyes diófa alatt ropogtatom szüntelenül a ráncos csonthéjakat, biztos nyugalommal vihette véghez ördögi tervét. Hiszem, hogy teljesen nyugodt volt afelől, soha nem tudódik ki a dolog. S apám még csak sejteni sem fogja, miféle árulást követett el anyám ellenünk, de ott voltam én élő tanulságnak, a család egyetlen fia, aki káposztás rétesre meg foszló kalácsra éhesen, mértéktelen éhségétől űzve titkon hazaszökött, s akit ha tetszik, ha nem, szemtanújává avat a történelemnek ez a titkos töredéke.
    Anyám azt hitte, az a perc csak kettőjüké, de tévedett. Láttam mindent, s ha akarnám, se tudnám kitörölni magamból a felfoghatatlanság örök börtönére kárhoztatott emlékképeket. Anyám kacéran kibomló haját. Azt, ahogy sötét kendője lassan, mint a köd, földre hull, miközben nehéz szőke haja egészen a derekáig ereszkedik. Az a másik meg fejét az ifjú asszony szerető tenyerébe hajtja, akaratlanul nehezítve a dolgát, hogy óvatosan ingre vetkőzzön, s úgy téve békés viselkedésével, mintha mi sem lenne természetesebb ennél az összeesküvésnél. Anyám keze meg a nyakát simogatja, s minden vonását tenyerébe vési, ahogy mellére, hátára csúszik finom tenyere. S közben halk szóval becézgeti, kedveskedik neki.

    Látom a simogatás nyomán ébredő szemtelen nyugalmat, s kétlem, hogy akár csak egy percre is a bizalmatlanság szikrája éledne csontjaiban, hogy esetleg mégis rajtaveszíthet a dolgon. Szó sincs ilyesmiről, tudom én, nem fél az se embert, se Istent, mert buta, legyen bármilyen erős és szép is. Persze szó ami szó, az is igaz, hogy csak bele kell nézni anyám ártatlannak tetsző, égszínkék szemeibe, s kevesen akadnak, akikből nem távozna el rögtön bármiféle hirtelenkedési vágy vagy indulat. Arcuk összeér, majd szétválik megint. Anyám elnézéskérően odább lép párat, s megnézi, elég forró-e még a fürdővíz. Szoknyáján húz, s mint egy szűzlány, arcán az izgalom pírja születik. Sűrű felhőkben csap fel a gőz, s megnedvesíti arcát, mintha nagy lelki vívódás izzadtságcseppjei gyöngyöznének a homlokán, s haján, ingén is megül a lecsapódó víz. De mintha csak a fájdalomnak, az együttérzések s a könyörületességnek akarna görbe tükröt mutatni, arcán ravasz, elégedett mosoly kezd játszani, s szájából egyre kedvesebb szavak kezdik részegíteni mit sem sejtő áldozatát, az egyetlen, roppant termetű, de gyakran hirtelen haragú, daliás férfit, aki a hátsó dvarban lakik, s aki immár szinte mindenre képes lenne, hogy a szép asszony kedvére tegyen.
    Aztán csak egy perc telik el, s már tótágast is áll a világ. Mintha angyalok harca zajlott volna itt, hófehér tollak vakító ragyogása fedi el a földet, de szépségüket imitt-amott vér mocskolja be. A kés ott hever az asztalon, Marci apám s az én kedvencem, a ludak legcsodálatosabbika mozdulatlanul hever a kicsi fadézsában, csak a feje lóg ki belőle, s szeméből még most is mély elégedettség, béke árad, pedig életében igen szeszélyesnek s harciasnak bizonyult. Anyám ezért is akarta levágni, nehogy véletlenül megtámadja kishúgomat. S most mégis úgy tűnik, mintha kettejük között minden rendbe lenne. Kezei egyre meztelenebbre vetkőztetik a szárnyast. Finom ujjai óvatosan fosztják meg ékességeitől ludat. S ő boldog, boldog, mint amilyennek csak kevésszer láttam. Talán már azon gondolkodik, hogyan mondja el apámnak az esetet, s vélem csak az ízletes vacsorát dicsérő férjének mondja el a titkot, amit a jó étel talán majd emészthetőbbé tesz. Én meg állok, mert hiányzik még valami, de az összeesküvést nem leplezi le az Úr, az égből semmiféle jel nem érkezik, mely bűnbánatra indíthatná anyámat. S én is magamra maradok az emlékezéssel s azzal a tanulsággal, amit már akkor, négyévesen levonhattam: jó dolog vigyázni a nőkkel, mert észre sem veszi az ember, s már minden úgy megy, ahogy azok elképzelik.