Dragan Velikić
Álmodott élet
Részlet a Domaszewsky-dosszié című regényből*
Sarkon áll a ház, amelyben Adam Vaszics lakik, két mellékutca fut össze itt, mindkettő a szűkebb városközpont zajos útvonalára ér ki. Második emeleti lakásának nappalijából az ablakon át lelátni mindkettőre. Alkonyattájt nemegyszer időz az éjjelente zöld redőnnyel elsötétített ablakhoz lépve, amikor a kurtára fogott délutáni pihenő után el kell szánnia magát, marad vagy kószál egyet. Lejjebb a meredek utcán, a professzortelep iránt, talán tízépületnyire innen, hatemeletes mázas tégla falú ház magasodik, egyetemista korában egy éven át bérelt benne hónapos szobát egy negyvenéves özvegyasszonynál. Több mint huszonöt éve már. Sok bérlakásban megfordult azután, belakta a város minden negyedét. Szokásos útvonalain járva rögzültek benne a házfalak, kirakatok, megjegyezte a mindennap ugyanúgy szembejövő járókelők arcát, szemébe ötlött egy-egy gépkocsi, amely mindig ugyanott parkol, a fák, kioszkok, málladozó földszintes házak ablakában muskátlis cserepek, útjelző táblák, az udvarok kerítése mögött vicsorgó kutyák, hepehupák a járdán. Ugyanígy voltak ezzel más emberek is, bízvást mondhatjuk, gondolta Adam, hogy ő maga is lassanként beiktatódik az utca bútordarabjává mások emlékezetében, ő is egy szembejövő lesz. Átfutott rajta, hogy idővel a környékbelieket újfent lefényképezi a tudata, nem ismerve rá a barázdált arcban a három évtized előtti kiadására, mint ahogy őt egy ablakán kibámuló ismeretlen a reggeli látkép állandójának veszi, amikor szabott időben mindennap gyalogosan a dolgára indul. Az utca titkos krónikása nem gyanítja, hogy ez az ötvenes férfi diákkorában is ugyanitt haladt el minden reggel a villamosmegálló felé tartva. Egy toronyból Stefan Maravila árnya kíséri mozgását, az ajándék életet élő emberét, ahogyan Adam anyja mondogatta volt. „Hatvan után a Feljebbvaló hívása olyan bizonyos már, hogy minden nap, amire felvirradunk, ajándék.” Nadija Vaszics ama ajándék évek kezdetén halt meg, amikor a résztvevő szerepét felváltja a szemlélődőé.
A lakást, amelyben nemrég óta él, apja halála után vásárolta Adam, eladott házuk árán. Harminc év elteltével így tehát ugyanabba az utcába költözött vissza, igaz, annak csak a neve volt már a régi, meg hogy ettől eddig tart. Időközben sok földszintes házát eltakarították, helyükre sokszintes épületeket emeltek. Műhelyek, üzletek, szatócsboltok (?) lettek az enyészetéi. A kereszteződések szélesítésének áldozatul estek a fák. Egy álló hónap elteltével sem sikerült mindennapos útvonalán felfedeznie valamelyik szembejövőben egy arcot a rég múltból. Egy délután, munkából jövet, befordult az épület bejáratán, amelyben egyetemistaként tanyázott. Miközben a lakónévjegyzéket böngészte, enyhe szédülés fogta el, mintha valami tilalmasat művelne. Egykori lakásadónője nevét nem találta. Röpke pillanatra belevillant e helyzet kísérteties hasonlatossága azzal a négy évtizeddel korábbival, amikor iskolába menet megtorpant az Omladinszka utcában a ház előtt, amelyben legénykorában az apja egy olasz nőnél lakott. A névjegyzékben ugyanis egyetlen olaszos családnevet vagy személynevet sem talált. Az akkori percet élesen bevéste emlékezetébe, hogy ájulás környékezte, mintha rossz fát tett volna a tűzre azzal, hogy bolygatni próbálja valakinek az életé. És most, a sötét lépcsőházban, riadozva, nehogy valaki rajtakapja, visszabújik valamikori énje bőrébe. A felvonó fekete fémajtaja, sűrű sodronyháló fut felfelé a korlát mellett, négyfelől közrefogva a teret, amelyben a régimódi fülke fel-le száll, egészen balra a bejárattól mély faburkolatban a villanyórák, jobbra két sorban a szabvány postaládák. Ha nem lenne az a harminc év, amely itt álló akkori énjétől elválasztja, miközben a piros gombot megnyomva várja, hogy a fülke csörögve a földszintre ereszkedjen, felvegye, és az utolsó, a hatodik emeletre szállítsa, ha nincs az a sok év, ami Stefan Maravila taxisofőr összes ajándék ideje, Adam nesztelenül benyithatna a lakásba a legfelső emeleten, és a tágas előszobán át szobájába surranhatna. Lábujjhegyen jár, villanyt sem gyújtva, akárcsak azon az éjjelen, amikor kótyagosan hazatért valamilyen buliról, és megállt a kétszárnyú üvegajtónál, mely a gazdasszonya szobáját választotta el az előtértől. Mozdulatlanul állt az előszobában, szoktatva szemét a sötétséghez, amelyet az utcáról beszüremlő fények lassan oszlattak kissé. Akkor sem mozdult meg, amikor lépteket hallott odabentről, s nyomban utána egy körvonala sejlett fel a homályos üvegen át. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön Ljubinka asszony hajlékony alakja tűnt fel áttetsző hálóingben. Adam két keze felemelkedett, körülfonta őket az asszony kemény csípőjén, és a következő pillanatban már magához rántotta rugalmas testét, mohón csókdosva nedves ajkait, a nyakát, a mellét. Ljubinka asszony akadozva lélegzett. Görcsösen nyomta ujjait inge alatt a húsába, majd körmeivel szántotta szelíden a férfi lúdbőrző hátát, mellét. A szenvedélyes csókolózás meg nem szakítva lassan beljebb húzódtak, a szoba mélyébe. Adam sebtében ledobálta ruháit, és elmerült a puha, meleg testben, amely addig ismeretlen szenvedélyességgel fogadta magába. Teljes három hónapon keresztül, míg az előadások tartottak, rendre Ljubinka asszony ágyában végezte, kiélve titkolt szenvedélyét, kitanulva a szerelmeskedés módozatait, megszabadulva ifjonti szégyenérzetétől. Társaságba nem is járt, a vizsgákra készül, mentegetőzött. Nyár elején felmondta a szobát azzal a kifogással, hogy nem tudja fizetni három hónapon át, az új évfolyamig. Hosszúkás arcán kitartó, szelíd mosollyal Ljubinka asszony értésére adta, hogy a szoba várni fogja, ha októberben visszajön. Soha többé nem jelentkezett nála. A városnak egészen más részében keresett magának albérletet, és még éveken át messze elkerülte a régi utcát. És noha a következő év alatt magányos órákban már-már elviselhetetlenül támadt fel benne a kéjvágy, s felhevülve lódult a régi lakcím felé, mihelyt az utca közelébe ért, letett buja szándékáról. Fellépett a kikötő irányába tartó 2-es villamosra, s ott, valamelyik kétes lokálban felszedett egy órára valami rosszlányt, könnyített gerjedelmén, s megkönnyebbülten, ugyanakkor elégedetten, hogy ellen tudott állni elhagyott szerelmének, beült a sörözőbe. Élt benne a sejtés, hogy a különös szerelmi kapcsolat folytatása veszélyes volna. Egész idő alatt, amíg Ljubinka asszonnyal volt, úgy érezte, valami tilalmasat cselekszik, olyasmibe bocsátkozik, ami letérítheti a sorsszerűen neki rendelt pályáról, melynek helyességében soha nem kételkedett. Jó néhány filmet látott, könyvtárnyi könyvet olvasott olyan különös kapcsolatról, amilyenbe Ljubinka asszonnyal keveredett, s mind előreláthatatlan bonyodalmakba torkolltak végül. E gyengéd lény ölelő karjában meglegyintette a riasztó lehetőség, hogy az őket összefűző szenvedély egykettőre mélyebb kötődéssé alakulhat. Kezdettől fogva kitartott az egyforma szertartás mellett: késő éjszaka szeretkeztek, és az aktus után Adam visszavonult a szobájába. Reggelente csak akkor dugta ki az orrát, csak ha kattant a zár a bejárati ajtón. Ljubinka asszony már hét órakor bement a Vízügyi Minisztériumba, ahol főtanácsadói posztot töltött be. Napközbeni érintkezésük a lakásban mentes volt a testi közelségtől és a gyengéd szavaktól. Adam a városban vacsorázott, és későn járt haza. Nem gyújtott villanyt az előszobában. Szobájában vetkőzött le, és tolvaj módra osont szeretője ágyához. A test, amelyet magához vont, rugalmas volt, az érettség káprázatos jeleit hordozta, a nagy életkorbeli különbség miatt nem kevés fölényt érezve tette magáévá ágyasát. A csendes asszony, miközben a beteljesülés elnyújtott nyögésével föléje borulva megfeszült, üzekedésük óráiban mintha egy más, hódolatteljes lénnyé változott volna. Különös együttléteik egyedüli tanúi a kirajzolódó körvonalú ódon bútordarabok voltak, amelyek más szerelmesek testére emlékeztek, de róluk Adam semmit sem akart tudni. Úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Vasárnaponként sokáig az ágyban maradt, hogy elkerülje a találkozást szeretőjével. Az pedig, talán megérezve, mi lehet az oka henyélésének, dél tájban elment, és csak estefelé jött meg. Lustálkodása közben Adam gondolatban maga elé idézte azokat a lányokat, akik megtetszettek, mindegyiket kitanulmányozta, és forgatókönyveket eszelt ki a meghódításukra. Olyan raktár volt a lelke, amelybe épp csak hozzáfogott szerelmi tapasztalatokat gyűjtögetni. Gondtalan éveknek nézett elébe. Ki tudja, milyen élvezetekkel ajándékozzák meg a rá váró napok. A Ljubinka asszonnyal folytatott szenvedélyes kapcsolat mégis aggodalommal töltötte el. Adam a mindennapjait, amelyeket élt, nyomban valami meghatározhatatlan jövőbe vetítette, és ebben a jövőben, ahol a vonalat véglegesen megvonta, könyvelt el hozadékot és a veszteséget, abban a naiv hitben, hogy eljön majd a végelszámolás pillanata, az óra, amikor lebontják az állványzatot, és lezajlik annak az épületnek a műszaki átadása, amelyben kiszámítható, gazdag életet élhet, mentesen mindazoktól a kellemetlenségektől, amelyeket a meggondolatlan fiatalság hagy rá. Stevan lett első áldozata az elveszettségnek, jó példa az övé arra, milyen az, ha nincs meg ez a belső őrszem. Amikor tehát vasárnaponként egyre halogatta a kikászálódást az ágyból, Adam beevezett abba a pihe-puha jövőbe, amelyben minden a helyén van. Jól tanult, jeles közgazdásznak képzelte el magát, akiért versengenek az intézetek. Külországi szakosításokra jár, pörgős életet él, amelyben, éppen mert időben gondolt mindenre, nincs semmi hiba. Soha nem fordult meg a fejében, hogy egy szál magában, gyermektelenül él majd, a zabolátlan életvitel kiszolgáltatottjaként, óhatatlanul kétfelől égetve a gyertyát, amiből csak rossz mérlege sülhet ki az életerőnek. Hanem az ifjúság szilárd bástyái mögött álmodott élet valódi kiteljesedéséhez nem lehet eljutni egy titkos függelék nélkül, amelyre Adam a kísértések címkéjét ragasztotta. E függelék érvényességi körében Adam minden tilalmat félretett, kicsapongásokba vetette magát, minden útba eső bugyrot végigjárt. Semmit sem szalaszthatott el, amire alkalom kínálkozott. Maga ez a kettőzés eleve kiiktatott minden veszteséget. Szakítások és viharok a magánlaboratórium védett övezetében játszódtak le. Az őserdő szabadsága az élvezetek szigorúan őrzött kertjében. Ennek jegyében telt ifjúkora, legjobb évei, anélkül, hogy észrevette volna: a titkos függelékre szorítkozott egész valója.
Bognár Antal fordítása
Dragan Velikić Belgrádban született, 1953-ban. Regényeit, esszéit német, francia, olasz, angol, szlovén, cseh, spanyol, román, lengyel, holland, orosz nyelvre fordították, számos egyéb írása mellett magyarul könyv formában az Északi fal (2000) és a Dante tér (2001) olvasható.