Abilio Estévez

A másvilág küldötte

    Mikor először láttuk meg a férfit, anyám és én éppen a temetőbe mentünk. Apám halála óta minden délután kimentünk. Már a nagykapun túl jártunk, mikor megpillantottuk, furcsa látvány volt, izzadságtól átitatott munkásruhában, hátratolt sombreróban, vállán átvetett tarisznyával. Ahogy meglátott minket visszahőkölt meglepetésében. Összehúzta a szemét és kivillantotta fogait, olyan fehérek voltak, mintha nem is lettek volna igaziak. Galambszürke szemei úgy csillogtak, mint a kés hegye. Nagyon magas volt, a ruhája pedig kicsi rá: szakadt végű nadrágja és sáros, befűzetlen bakancsa között egy darabon látni lehetett a lábszárait. Mellkasán szétnyíló inge, mely a hónaljánál sötétebb színű volt, megmutatta testén a szőrszálakat.
    Anyám ránézett egy pillanatra, és megpróbálta kinyitni a napernyőt, de az csak nem akart kinyílni. Keresgélni kezdett a táskájában, és engem hívogatott, a teljes nevemet mondta, mint azelőtt soha.
    A férfi letette a földre a tarisznyát és közelebb jött. Hallottuk a bakancsok zaját az úton, és nem volt nehéz kitalálni, hogy már itt van, két lépésre, éreztük izgatott lélegzését és az erős bozótillatot.
    Éreztem, ahogy anyám megszorítja a kezem.
    – Adna egy kis vizet? – kérdezte, s hangjára megremegtek a fák ágai.
    Anyám nem figyelt rá, nem is törődött vele, menekülni kezdtünk, végig az úton, aztán, szinte futva, át a vizesárok hídján. Kezdett hűvös lenni, a fák feketének látszottak az esti fényben. Az utcák nedvesek voltak, bár nem esett, a házak magányukba zárkózva. A kutyák (mennyi kutya!) nem ugattak. A madarak nem repültek, az öreg Sana bolond fia sem üvöltött, a templom harangjai sem tettek semmit – bár ez lenne a dolguk –, hogy elriasszák a csendet.
    – Ki ez a férfi? – kérdeztem anyámtól, mikor már messze jártunk.
    – Az ördög – válaszolta.

    Másnap újra láttuk. Odaértünk a temető nagykapujához, néhány gipszangyal érdeklődés nélkül nézett minket, kinyitottuk a rácsot, csikorgott, mint mindig, aztán rátértünk a fehérre festett konténerekkel és élénk színű virágtartós szürke sírokkal szegélyezett útra.
    Anyám sóhajtott (mindig ugyanígy sóhajtott), összecsukta a napernyőt, és rendbe tette a haját. Mint rendesen, kószáltunk a sírok között. Anyám elolvasta a feliratokat, az összeset, és megsimogatta egypár sír tetejét vagy a keresztet, itt van Adela, a barátnőm, itt egy másik barátnőm, egy harmadik, mennyi halott, kisfiam, mind csak arra emlékeztetnek minket, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Szemei nyugtalanok voltak és csillogtak, ajkán pillanatokra könnyű mosoly bujkált.
    Apám sírjánál kivette az elhervadt virágot, és a földre szórta a szirmokat.
    A férfi abban a pillanatban tűnt fel, mikor anyám tiszta vízért küldött, egy márványangyalka alatt állt, ő is márványból volt, mint az angyal, minket nézett, anyámat nézte, mereven.
    – Ne nézz oda! – parancsolta anyám.
    Nem tetszett hangjában az aggodalom, de nem mertem semmit kérdezni: láttam, ahogy lehajtja a fejét, magába merül, magára erőszakolt nyugalommal, egy padon ülve.
    Mentem, lehetőleg elkerülvén a férfit, a vízcsaphoz, és megtöltöttem az üvegedényeket. De visszafelé a férfi megállított, nemcsak a kezével, hanem acélszemeivel, melyek úgy tele voltak kereszttel, mint a temető. Mosolygott.
    – Mit akar? – kérdeztem félelem nélkül, bár féltem, szemem lesütve, mert tudtam, hogy nem nézhetek rá.
    Egy régi, megsárgult, összehajtott papírt mutatott.
    – Add neki oda, mondd meg neki, hogy ez egy üzenet.
    De mivel én, vagyis a kezeim nem engedtek, lehajolt hozzám a magasból és hozzátette:
    – Ez egy üzenet, amit apád küld.
    – Apám halott – válaszoltam sértetten, bár nem tudtam, miért.
    – Tudom – felelte –, ő egy jó barát, akinek nincsenek titkai előttem.
    Az csak nem lehet baj, ha egy apámtól érkezett üzenettel megyek vissza?
    Anyám elolvasta a papírt, de nem látszott rajta semmi. A keblei közé rejtette a papírt, és nem tett virágot a tartályba, azt mondta, a víz jó a halottaknak, majd a kezei közé temette arcát, és észrevettem, hogy szemhéja rángatózik. Sírsz vagy nevetsz? Semmi, fiam, semmi, megtörölte a szemeit és felállt.
    – Menjünk. Már este van.
    – Este? – Nem ellenkeztem, bár még látszott a nap.
    Kimentünk a temetőből. A férfi már nem volt ott, vagy elrejtőzött, anyám szeme bevilágította az utcát, tekintete elveszett a messzeségben.
    Csendben mentünk hazafelé. Anyám nem beszélt, mint mikor valami rossz gondolat gyötörte. Én jól ismertem, és mivel jól ismertem, letéptem egy jázmint és átadtam neki, hogy tegye dísznek a ruhája kivágásába.
    Mikor hazaértünk, nem gyújtotta meg a lámpát. Kérte, hogy menjek pihenni, csak ne beszélj, kérlek, tudod, nem szeretem, ha beszélnek hozzám, miközben gondolkodni akarok.
    – Kire gondolsz?
    – Apádra.

    Egy álló héten keresztül, nap nap után eljött a férfi, ott sétálgatott a kapunk előtt. Anyám bezárta az ablakokat, és mikor meghallotta a bakancsok zaját, behunyta szemét és befogta fülét. Néha sírt is. Csendben sírt, úgy tűnt, mintha nem is sírna. Nem mentünk többet a temetőbe, hogy ne lássuk, mert ez az ember maga a Sátán, fiam, a túlvilágról jött, és a túlvilágiaknak semmi dolguk nincs ezen a világon.
    Némely délután a férfi kopogott az ajtón. Anyám beszaladt a konyhába és úgy tett, mintha a levest kavargatná, de milyen levest, ha semmi sem volt a fazékban.
    És ez így ment, mígnem egy délután a férfi nem bírta tovább, és addig kopogott, míg bele nem fáradt, és anyám sem bírta tovább, s bár nem akart ajtót nyitni, hirtelen úgy döntött, hogy kinyitja. A férfi tág pupillájával találta magát szemben. Jó napot kívántak egymásnak, de elég fura módon, mosoly nélkül.
    A férfi azonmód így szólt:
    – Ajándékot hozok Önnek.
    És átnyújtott egy fehér fémkalitkát egy fehér madárral, ami azonban biztos nem fémből volt, hiszen ide-oda repkedett a kalitkában, különös csicsergést hallatva.
    Anyám átvette a kalitkát, nagyon hálásnak látszott, fáradjon beljebb, üljön le.
    A férfi átment a nappalin és rám kacsintott, mintha nekem tudnom kellett volna valamit, amit ő úgy sejtett, hogy tudok. Ezúttal tiszta ruhát viselt, khakiszínű nadrágot és kikeményített, fehér vászoninget. Kezében zsebkendőt tartott, azzal törölgette gyöngyöző homlokát. Kölniillatot árasztott.
    Anyám odajött hozzám, megcirógatta a fejemet.
    – A fiam – mondta.
    Arra gondoltam, hogy magabiztossága, amely egy időre magára hagyta, újra rátalált. Szép volt. Fesztelenül kezdett mozogni. Hozott egy pohár vizet és egy csésze kávét. Végül még el is mosolyodott. A télről beszélgettek, milyen jó is a tél, decemberben van levegő, mert hát ami augusztusban van…
    Mikor a férfi elment, anyám kitárta az ablakokat és meggyújtotta az összes lámpát a házban. Nem zavarta, hogy túl késő van, elszántan takarítani kezdett, nemsokára a padló úgy csillogott, mint az üveg.
    Később forró fürdőt készített magának, a vízbe illatos fürdőolajat csepegtetett. Bebújt a takaró alá és megkért, hogy ma se zavarjam, fiam, gondolkodni szeretnék.

    Másnap nem öltözött feketébe. Egy fehér, kék szalagos ruhában jelent meg, és láttam, amint gyakran nézegeti magát a tükörben, derekára tett kézzel, elégedettnek tűnt.
    – Ma hírt fogunk hallani apádról – jelentette be.
    Púdert tett az orcájára és élénkvörösre festette ajkait, ívelt szemöldöke feketén ragyogott. Haját kifésülte és feltűzte. Az egyik fiók mélyéről elővett egy aranypapírral bélelt és zöld szalagokkal átkötött régi bonbonosdobozt. Ebben tartotta a fényképeket. Óvatosan kioldotta a szalagokat, és jókat nevetett, hogy olyan fiatalnak látja magát, mint azokban az időkben. Nevetett a rokonok láttán is, nevén nevezte, üdvözölte őket, a régi anekdotákat ismételgette, mindig ugyanazokat a történeteket, letette a fényképeket a földre, mintha valamiféle fejtörőt akarna csinálni. Aztán egyik ujjával rámutatott a fényképekre, egyikre a másik után, és mondta a neveket.
    Telerakta a házat agyagvázákkal, bennük virágokkal és spárgalevéllel. Este készülődni kezdett, elegáns ruhát vett fel, és megkérdezte:
    – Na, milyennek látod anyádat?
    Az igazat mondtam neki, hogy ilyen szép még sosem volt, mint egy filmszínésznő, és ő hálából nagy puszit nyomott a homlokomra.
    Tiszta huzatot hozott, tiszta lepedőt, és áthúzta az ágyat, a párnára néhány csepp illatos olajat csepegtetett.
    – A férfi, aki a túlvilágról jön, üzenetet hoz apádról – mondta.
    Nem kérdeztem, hogy maradhatok-e. Anyám hangok nélkül is meghallotta a kérdést, és mutatóujját felemelve válaszolt, mint mikor tanácsot adott.
    – Figyelj rám: nem maradhatsz itt. A férfi, aki a túlvilágról jön, nem beszélhet, ha te is itt vagy. Nemsokára el kell menned itthonról, és csak nagyon későn jössz majd haza.
    Láttam, ahogy az ágyneműt vasalja, simogatja, az ágy olyan szép volt, mint azelőtt soha. Aztán járkálni kezdett, végül, hogy megnyugodjon, rágyújtott egy cigarettára. Tetszett, ahogy dohányzik, úgy csinált, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Szemét lehunyta, fiatalnak, szépnek látta magát. Teljesen megfeledkezett rólam, dohányzott és mosolygott: az ablakra, a kertre, az estére.
    Akkor meghallottuk a lópatkók kopogását. Anyám odafutott az ágy végéhez, hogy levegye a falról apám képét. Felém nyújtotta:
    – El kell vinned. Kérd meg, hogy segítsen nekünk.
    Elmentem otthonról, és anélkül hogy anyám tudta volna, magammal vittem a kalitkát a fehér madárral. A falu sötét volt, mint a világvége, csak néhány lámpaoszlop jelentette az életet, de én örültem neki, hogy ilyen.
    Halottak voltak az utcák, melyeken végigszaladtam kiabálva, a madár csicsergett, boldog voltam, hogy nálam van apám arcképe, és főleg, hogy hírt fogok kapni felőle. Mert én igazából mindig is vártam egy üzenetre. Bár láttam azon a napon apámat a fekete koporsóba zárva, de sejtettem, hogy amennyire engem szeretett, nem fog minket elhagyni, éppen ezért reméltem, hogy egy nap, mikor legkevésbé sem számítunk rá, meg fog lepni minket. És anyám is azt ismételgette, fiam, ezen a világon sose lehet tudni.
    Odaértem a Madamához, a gyarmati időkből maradt templom romjaihoz, és letettem egy kőre apám arcképét és a kalitkát. Beszéltem a fényképhez, azt mondtam, légy szíves, tudni szeretnénk, hogy vagy ott, tőlünk oly távol, mondd meg, fogunk-e még látni? Nem válaszolt, de olyan volt, mintha válaszolt volna. Ekkor megnyugodtam, boldog voltam. Kinyitottam a kalitka ajtaját, és mondtam a madárnak, kijöhet, ha szabad akar lenni, és persze kijött, hiszen szabad akart lenni. Elrepült, és szárnycsapásai mint hálálkodó szavak hangzottak. Lefeküdtem a fűbe, becsuktam a szemem és elaludtam, nem, nem aludtam el, vagy mégis, hiszen álmomban a levegőben jártam, a templom harangtornya felett, a madár pedig a vállamon…
    Mikor az álom véget ért, éreztem az éjszaka súlyát, és az éjszaka súlyáról beszélni olyan, mint kimondani a szót: félelem – és hazaindultam.
    A házunk teljesen ki volt világítva, az ablakok fényt árasztottak. Mikor beléptem, bántotta a szememet a lámpák ragyogása.
    Szólítottam anyámat.
    Senki sem válaszolt, de nem volt jelentősége, én tudtam, hogy ott van, újra hívtam. Az étkezőben láttam a megterített asztalt, a hímzett gyümölcsös abrosszal, ezt anyám a különleges estékre tartogatta, és a tányérokat, a nevető kínai lányokkal a mélyükön. Tűvé tettem minden zugot, de ő elrejtőzött, hogy megijesszen. Láttam a szobáját, üres volt, mint a falu. Anyám, anyám, tudom, hogy itthon vagy. Éreztem, hogy nyílik az ajtó, nem azért, mert hallottam, hanem mert egy szellő kezdett lengedezni a házban, és vele a fák és a mező illata, mintha a férfi lett volna.
    De nem ő volt persze: anyám jött be, nagyon szép volt, haja a vállára omlott, hosszú, finom szövetű köntöst viselt. A köntös tele volt levelekkel, mezítláb volt, lábai sárosak. Sóhajtozott és közben nevetett.
    – Gyere, fiam – és letérdelt, hogy átöleljen és ezer csókot adjon. Az én kezemmel igazgatta a haját.
    – Mit mondott apám? – kérdeztem.
    Lehunyta szemét, elégedetten hátrahajtotta fejét, majd szétvetette az öröm.
    – Boldog – mondta. – Apád boldog ott, ahol van, és azt szeretné, ha mi is boldogok lennénk. Azt mondja, felejtsük el, ne menjünk többé a temetőbe, kezdjünk új életet.
    – És a férfi?
    – A barátja. Apád küldte, hogy vigyázzon ránk.
    Aztán kimentünk a kertbe, anyám azt mondta, hogy érezni kell az éjszakai hideget, az elmúló telet, és énekelnünk kell, hogy apám hallhassa odaát, és nevetnünk kell, ok nélkül nevetni, nevess, fiam, apád boldog, és mi is boldogok leszünk.
    A falu a mi örömünkre ébredt, hangunkra kinyíltak az ablakok. Fejünk felett ott repkedett a fehér madár, és mikor elnyelte az ég, egy ragyogó pontot hagyott maga után, ami egy csillagra hasonlított.

Matolcsi Balázs fordítása

Abilio Estévez 1954-ben született Havannában, ma is itt él. Szinte minden műfajban kipróbálta magát: megjelent színdarabja, versgyűjteménye, egy rövidpróza- és két novelláskötete is.