Sári László
A tested hússzirmú virág
Cangjang-gjaco, a hatodik dalai láma szerelmi életéről
Cangjang-gjaco, a háromszáz évvel ezelőtt (1683–1706) élt ifjú tibeti istenkirály álruhában járta a lhászai palotája (Potala) körül álló ivókat és bordélyokat, hogy megismerje a földi élet szenvedélyeit. Ezeken az éjszakai útjain szerezte szerelmi élményeit, és ekkor születtek különös költeményei, amelyeket napjainkban kezd fölfedezni és értékelni a nyugati világ.
Korában az ifjú népszerű, istenként tisztelt uralkodó volt Tibetben, s ugyancsak népszerű szerető, ünnepelt költő. Nemcsak az éjszaka lányai kedvelték, de ismerte a lhászai piacok dolgos népe és az ország előkelő, művelt közönsége is. A szerelmi élményeiről olykor profán, nyers őszinteséggel valló ifjúról sokáig nem is sejtették, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden földi és égi hatalom egyszemélyes birtokosa.
1.
„A tested hússzirmú virág” – súgta egy éjszaka a szeretett nő fölé hajolva az ifjú tibeti költő. A kérdés, amely már régen foglalkoztatta, és amelyre jobb választ ezen az éjszakán sem talált, változatlanul az volt, ki is ez a csodálatos lány, akinek lényéből, mint rejtelmes forrásból, minduntalan leírhatatlan gyönyör fakad.
A nevét bizonyára tudta, és tudta azt is, hogy most már hosszú hetek óta miért éppen őt választja éjszakánként társául a palotája tövében álló A Sárkányhoz címzett bordélyban. A lány gyönyörű, de épp ilyen szép a ház többi lakója is. A testi szépség meg valami azon túli más együtt teszi őt számára ellenállhatatlanná. De mi az a más? Mi jelenik meg ennek a testnek ezernyi vonzó tulajdonságában? Erre a kérdésre Cangjang-gjaco semmilyen választ nem talált.
Az „érzők világában” minden lény ugyanabból a két dologból áll (tartja a buddhista tanítás). Saját maga anyagiságából és az abban megmutatkozó, szintén örökké változó lélekből. A lélek is sajátja mindenkinek, talán sokkal inkább, mint a teste. És lényegesebb tulajdona, mint anyagi formája. Csakhogy kevésbé beszédes, kevésbé megragadható, mint a test. Akkor hát hogyan ismerje meg? Hogyan szólítsa meg? Mit kezdjen vele?
Az ifjú költő tehetetlennek, ügyetlennek érezte magát. Zavarában csak csodálta, bámulta tovább a nőt. Hogy megértse saját vonzódását hozzá, és egy kicsit legalább megfejtse a titkot: mi is lehet a férfi közös célja a nővel, elérheti-e vele együtt földi életében a boldogulást?
Cangjang-gjaco, az ifjú uralkodó és költő, eleinte bizony ilyen naiv érdeklődéssel szemlélődött idelent, a földi világban. Égi származék, bódhiszattva lévén, teljességgel járatlan volt ezen a tájon. Avalokitesvarának, a könyörületesség bódhiszattvájának megtestesüléseként csak azért tért vissza közénk az égből a földre, hogy segítsen nekünk megvilágosodni, vagyis segítsen megismerni a világ valódi természetét. Hát most ő is éppen úgy él, és éppen azt teszi, amit mi. Pedig már régen elszokott tőle, s csaknem elfelejtette előző földi életét. És most mégis a mi bőrünkbe bújva próbálgatja ismét. Ránk, a mi életünkre és tapasztalatainkra kíváncsi. Arra keresi a választ, mi köt minket a világhoz, egymáshoz, mi támasztja bennünk a fékezhetetlen szenvedélyeket: a ragaszkodó szeretetet egyesekhez és az elutasító haragot, gyűlöletet mások iránt. Mert a képzett buddhista szerzetes (mint ő is) úgy tudja, ez a kétféle indulat szabályozza a földön az emberi viszonyokat, rendezi el sorsunkat. S a szenvedélyek világában, következésképpen az emberi viszonyok alakulásában is (úgy tanulta), főszerepet játszik a nő.
Cangjang-gjaco úgy érzi, hogy a nővel való találkozás még a nőtlenséget fogadó szerzetes számára is elkerülhetetlenül szükséges. Ez a találkozás megfoghatatlan, misztikus élmény, s remélhető, hogy ezen az élményen keresztül talán megért valamit az ember az anyagi és a nem anyagi létezés titokzatos viszonyáról: a létezés egészéről.
Vagyis azt remélte valaha az ifjú tibeti költő, amit a nők vonzásában bolygó többi tűnődő férfi is örökké remél: megértést és megnyugvást.
2.
„A tested hússzirmú virág.” Bódító és lágyan hajladozó, kínálkozó és elfogadó, sugárzó és szomjazó, valóban, mint egy szépséges virág kelyhe. Eddig rendben is lenne minden. Hiszen a nő minden porcikájában természeti lény, a „legtermészetibb” alkotás.
„Amikor az isteni nemzőatya, Tvastri, meg akarta teremteni a nőt, meg kellett állapítania, hogy már felhasználta minden anyagát a férfi teremtéséhez, már nincs miből dolgoznia. Így alapos megfontolás után fogta a hold keringését, a kúszónövények kerekded mozgását, az indák simulékonyságát, a füvek remegését, a nád magasba nyúló karcsúságát, a virágok frissességét, a levelek súlytalanságát, az elefántormány vékonyodó karikáját, az őzek szemének pillantását, a méhraj laza rendjét, a napsugarak örömteli ragyogását, a felhők zokogó panaszát, a nyuszik félénkségét, a pávák hiúságát, a papagáj keblének puhaságát, a gyémánt keménységét, a méz édességét, a tigris kegyetlenségét, a tűz izzásának meleg fényét, a hó hidegét, a szajkó fecsegését, a kakukk csalogató hívását, a daru kétszínűségét és a fogoly hűségét, s amikor mindez együtt volt, megteremtette belőlük a nőt, és odaadta a férfinak” – jutott eszébe Cangjang-gjacónak az indiai elgondolás a nő teremtéséről. Ez a történet is a nő – mint természeti lény – végtelen bonyolultságára, sokféleségére, rejtélyességére utal. De hát így tökéletes, nem lehet egyszerűbb. Nem lehet olyan, mint a tárgyak, amelyeket az ember alkot magának. Pontosan tudván, mi célra készül, milyen tulajdonságokkal kell bírnia. „A nő így tökéletes” – gondolta Cangjang-gjaco.
De akkor miért „romlik el” gyakran, mint azok a tárgyak, amelyeket az ember készít magának? Azok a tárgyak, amelyek nem tökéletesek. Mert elromlik, mint egy ócska szerkezet a tökéletes nő is, a férfi is. Eleinte még közös életük is makulátlanul szép, boldog, majd egyre kevésbé ilyen. Később pedig ez a szépség nyomtalanul múlik el a földi világból, s ők maguk is elhullanak, mint a beteg tigriskölyök. Nem marad belőlük semmi. Most még milyen tündöklő ő is itt a díszes takarón… Így tűnődött Cangjang-gjaco, a hatodik dalai láma, talán éppen ma háromszáz esztendeje Tibetben, a világ tetején, egy édes, titkos találkozón, a Nő fölé hajolva csendben.
Szívét borzongató érzés töltötte el, elméjét sötét kérdések riasztották. Szánta a tökéletes emberi lényt, a nyomorult földlakót. De leginkább az alvó lányt és saját magát.
3.
Így szólalt meg végül az ifjú uralkodóban az iménti gondolatokból támadt vers hajnalra, s miután visszalopózott palotájába, papírra is vetette a strófát. Szép vers, nemigen lehet többet mondani és finomabban szólni a létezés legnagyobb kérdéseiről, szerelemről, elmúlásról. Ebben a négy sorban sok érzés: megrendítően őszinte vallomás, féltés, szorongás, sőt mérhetetlen fájdalom van. Talán tud is minderről a fogadó sötét szobájában még mindig alvó lány, érzi a szerető aggódást. Mélyen, édesen alszik, őt nem nyugtalanítja a kérdés: szépsége, tökéletessége mire való? Mire való mindez, ha a test gyorsan elhulló hússzirmú virág, s a lélek is majd rajta kívül leli meg otthonát: a halálban.
Tibet istenkirálya még mindig töpreng, nem tudja álomra hajtani a fejét. Hogy képes legyen rá, papírra vet még négy sort.
Ezzel a gondolattal vigasztalódik, hátha ez csillapítja nyugtalanságát. És valóban, égi származására gondolva, megnyugszik egy kicsit. Ahogy mi is mindig megnyugszunk, amikor a félelmünket hasonló képzelgéssel űzzük el. És amikor eléggé hisszük is már, hogy a halál után van folytatás, elalszunk végre. Így aludt el a dalai láma is, talán éppen ma háromszáz éve, ezerszobás téli palotájában, Tibetben, a világ tetején.
4.
Egy reggel, miután végzett hivatali teendőivel, Cangjang-gjaco ismét felöltötte álruháját, s a korhely, vidám költő szerepében megjelent Lhásza piacán. A piac népe örömmel ismerte fel a költőt, akinek verseit akkor már gyakorta énekelték, fütyörészték. Szerették a dalokat, bár nem mindegyiket értették egészen. De azért azokat is lépten-nyomon énekelték, bármikor hallhatták az utcákat, a kocsmákat járók. Az emberek úgy érezték, az ő nyelvükön, az ő életükről szólnak a versek, akárcsak jól ismert népdalaik.
Cangjang-gjaco jókedvűen sétálgatott a piacon, tréfálkozott a kofákkal, oda-odaszólogatott a serénykedő, mosolygós lányoknak. Nem nyomasztották őt az éjszaka kérdései.
Értették a lányok a szót, és azt sem vették zokon, ha a verselő ifjú olykor-olykor megcsipkedte szép arcukat. Udvarlását kitüntetésként fogadták, nagyokat kacagtak, s jókat nevetett a költő is.
Szép lenne így élni mindig. Jó lenne tenni a dolgunkat, iparkodni nap nap után gondtalanul, s közben felhőtlenül örülni a lányok szépségének, mosolyának. Nem gondolni a világ változékonyságára, minden dolog múlására, amire Sakjamuni Buddha tanítása figyelmeztet. Egy öregasszonyon akadt meg hirtelen Cangjang-gjaco szeme.
Aztán megint lányok csoportja tűnt elé, ők is vidáman sürgölődtek, nevetgéltek a napfényben.
„Hát, igen. Valami nagy baj van ezzel a földi világgal” – gondolta Avalokitesvara bódhiszattva hatodik testet öltése a lhászai piacon. Ezek a szikrázó kedvű lányok itt a napsütésben nemsokára már sehol sem lesznek. Nemcsak itt nem – sehol. Délutánra majd fölpakolják családjuk nehéz ládáit a kocsikra, a hosszú, rossz úton aztán estére hazaérnek, és ott sötét házaik mélyén már eszükbe se jut többé ez a mostani ragyogás. Elmúlik a nap, a fényesség. És akkor eszükbe jut, hogy így múlik majd el a többi nap is. Élvezhető-e egyáltalán az öröm, a boldogság, ha az elmúlás mindenre rávetíti az árnyát?
Létezik-e megértés, megnyugvás, ha nincs a világban semmi állandóság? Mit érnek a legkülönb dolgok, ha nem tarthatók meg, ha tünékenyek, változók? Mit ér az erény, a helyes látás, tudás? Mire megragadnánk, már semmi sem az, aminek mutatta magát. És ha elérjük is vágyunk tárgyát, mire megragadjuk, már mi sem azok vagyunk, akikben támadt a vágy. Sakjamuni Buddha bizony jól látta, ez az egész világ káprázat csupán. Illúzió, képzelgés. A valóság igazi természete tehát az örökös változás.
Az egyetlen valóság maga a változás. Nem te vagy a valóság, nem ő, nem is én. Nem a bogár, nem a virág, nem a hegy, nem a ház. Amit látunk, nem létezik, bármilyen nagy hatással van is ránk. Hát akkor ki az az esti lány, aki ma is vár rám? Mi legyen velünk ezután?
A lemenő nap fényében ilyen fájdalmasan tűnődött megint a világról Cangjang-gjaco, s már nem nézett az emberekre az utcán hazafelé. Palotájába érve azonnal felöltötte díszes, ám súlyos, komor uralkodói öltözetét. Ez jobban illett rossz kedvéhez. Leült, megfogalmazott néhány elképzelést, rendelkezést, hogy megvédje népét a Tibet határain felvonuló hódító mongol csapatoktól, és arról is gondoskodott, hogy a más természetű veszedelmekkel szemben pedig templomaikban, hitükben leljenek biztos menedéket. Megerősítette papjaik rendjét, elrendelte újabb szentélyek építését. Többet nem tehetett aznap már senkiért. Ő maga is rettegve várta az éjszakát.
„Ki az a lány a fogadóban odalent? Jó lenne tudni végre. Elhessegetné talán ezernyi szörnyű gondolatát? A szerelem mégis vigasztalás?” – gondolt most megint a lányra az istenkirály. S vágyott rá. Pedig Sakjamuni Buddha azt hirdette, ha elvetjük vágyainkat, elvetjük a ragaszkodást, akkor örökre megszabadulunk kínzó gondolatainktól. Elfogadjuk a tünékenységet, a változást, az elmúlást.
Hát persze. Szeretni akarnak. Mert félnek. És jó összekapaszkodni félelmükben. Ígérni egymásnak csupa szépet, örökké tartó érzéseket.
Na, igen. Ez is tökéletesen rendben lenne, ha megtörténhetne. Valóban így lenne igazán jó, megnyugtató. Örökkön-örökké. De mi létezik örökké? Csupán a változás.
5.
Ennek ellenére Avalokitesvara bódhiszattva hatodik földi megtestesülése aznap éjszaka ismét megjelent A Sárkányhoz címzett fogadóban. („A lelkek, szegények, / csupán szeretni akarnak.”)
– szólt a lányhoz, aki valóban várt rá.
– súgta fülébe a lány. Aztán Cangjang-gjaco hajnalban ismét csak bámulta némán a gyönyörű alvó nőt a díszes takarón. Ki ez a lány?
– tűnődött, s csak bámulta tovább.
Ennek a versnek a sorait formálgatta magában, amikor később a kis szobában csendben felállt, s köpenyébe burkolózva elindult visszafelé ezerszobás palotájába.
6.
A tibeti istenkirály ezután még sokáig eljárt a fogadóba éjszakánként. Vigasztalódott és maga is vigasztalt. Ígért és hitt szép jövőt, örökké tartó érzéseket, „túlsó parti boldogságot”. És népéért is tett még sokat: sikeresen védelmezte őket országuk ellenségeitől, s erősítette hitüket, hogy lelkük békéjét is megtalálják. Még szilárdabbá tette papjaik rendjét, s még több új szentély építését rendelte el. Úgy érezte, ügyesen berendezte országát és saját életét a három idő fenyegetése ellen. Biztonságot teremtett.
Sokáig őrizte országa és saját biztonságát. Aztán egyszer árulók segítségével csapatait legyőzték a mongol támadók… A fővárosban, Lhászában még béke volt. Cangjang-gjaco elment hát egy este A Sárkányhoz címzett fogadóba. Megértést és megnyugvást remélt ismét. Mint mindannyiszor találkozásaik során. De már nem várta senki.
Cangjang-gjacót később elfogták a mongol hódítók, s a fogságban meggyilkolták. De addigra már földi teste is jóban volt az elmúlással. Avalokitesvara bódhiszattva testet öltése előtt hatodszorra is bizonyossá vált: a valóság valódi természete a változás.
7.
Cangjang-gjaco költészetét korábban a Tudást Őrző Tiszta Tenger című kötetből (Európa Kiadó, 1984), később a Lelked szélfútta madártoll című (Írás Kiadó, 1999) versfordítás-gyűjteményből ismerhettük meg magyarul.
Első olvasásra szomorú költőnek gondolhatnánk, pedig egyáltalán nem az. Csak minden szépnek és jónak, a szerelemnek és az életnek az elmúlásán is sokat töprengő ifjú volt, aki buddhista szerzetesként így keresett megnyugvást a mulandó világban. A mulandó világban ideát, nem pedig a változatlan öröklétben odaát.
Rövid élete kíváncsi kalandozás volt a földi létezés izgató világában, melyről mindent tudni akart, de amelyben igazi emberi módra (serénykedve, vagyont, örömöket hajszolva) esze ágában sem volt elmerülni. Érzékenysége és érzékisége ellenében ezért volt szüksége minden pillanatban éber és józan intellektusára, mely lehetővé tette számára, hogy a legkülönbözőbb és legváratlanabb élethelyzetekről is megbízható értékeléseket készítsen. Hogy ezek a rövid és pontos értékelések, mire nyelvi öltözetet kaptak, világirodalmi rangú költészetté lettek, az már Cangjang-gjaco tehetségének egészen másféle megmutatkozása. A viselkedés- és látásmód különlegességéhez, mellyel saját szerelmi életének eseményeit közelítette, egy különleges közlésmód társult, mely sohasem vállalkozott többre, mint a röviden és pontosan megfogalmazott helyzet (állapot) minden kommentár nélküli felmutatására. Ha létezik Kelet-Ázsiában úgynevezett felmutató piktúra, akkor létezik felmutató költészet is, s nemcsak a kínai, japán és indiai irodalomban, de a tibetiben is, ahol ennek legszebb, leggyönyörködtetőbb példája az ő költészete.
Verseiben az élettel mindig és azonnal szembeállítja a halált, a szerelemmel az elmúlást, az álommal az ébredést, a derűvel a szenvedést. Ettől azonban nem szomorúak lesznek a versek, hanem sokkal inkább kiegyensúlyozottak, gondolatilag és érzelmileg egyaránt. Ilyen kiegyensúlyozó (vigasztaló) életszemléletet kínál számunkra a buddhista tanítás is, mely soha nem láttatja fenyegetőnek az elmúlást, legyőzhetetlennek a szenvedést. Cangjang-gjaco költeményeiben azonban a képzett buddhista gondolkodó mögül olykor előbukkan a szorongó s szenvedő ember arca is, akit fájdalom tövise éget a szellemi, lelki nyomorúság, de főként a halál nyomában járván.
A versekben a halál az élet (szerelem) főszereplőjeként jelenik meg. Aszerint rendezzük be az életünket, hogy mikorra várjuk a halál megjelenését, s aszerint telnek éveink, tesszük dolgainkat, hogy mit akarunk szembeállítani vele: vagyont, gyönyört vagy megnyugvást, erényes életet. És mindig ott a kérdés, ha eljön, vajon könnyű lesz-e a találkozás, vagy hosszú és gyötrelmes? Lehet-e úgy élni, hogy könnyű legyen az élet és könnyű legyen a halál? A hatodik dalai láma igyekezett jó viszonyt kialakítani az élettel és a halállal, az örömtelivel és a fájdalmassal, a széppel és a rúttal, a jóval és a rosszal egyaránt. Így aztán költészetében általában egyszerre van jelen bizonyosság és bizonytalanság, vallomás és elutasítás, kíváncsiság és félelem, kérdés és állítás.
De éppen ez adja költészetének egyik legnagyobb értékét. Ettől lesz ez a költészet egyszerre szerelmi és gondolati, s ez a négysorosokban páratlan egyszerűséggel és nyelvi pontossággal megszólaló szerelmi-gondolati líra olyan különleges műfaji csoportot alkot, amelyhez hasonlót nehéz lenne a nyugati költészetből ismert műfaji csoportok között találnunk. Ha elvetjük az ókori görög szerelmi epigrammákkal (az anakreóni dalok némelyikével) felhozható rokonságát, akkor Cangjang-gjaco verseinek jószerével nincsenek nyugati rokonai.
Költészetének különös értéke, hogy az érzések, az emberi viszonyok bonyolultságának (verseiben ábrázolt) fokát egészen fiatalon, szinte gyerekfejjel ismerte fel, s volt képes egy-egy briliáns strófában megragadni. Mindez arról árulkodik, hogy huszonhárom éves korára, halála idejére, már mindent tudott a földi életről, amit tudni lehet egyáltalán. Ha tovább élte volna itteni életét, bizonyára szörnyen unatkozott volna az iparkodó, az örömökbe önfeledt tudatlansággal merülő földi társak között. A hatalmukat és vagyonukat lázasan gyarapító hódítók és saját ostoba, tűnődések és bizonytalanságok nélkül élő udvari előkelőségei között. De nem lett volna több öröme a szerelmi életben sem. A Nő nem éri be költészettel, bölcselettel, a túlparti boldogság ígéretével Tibetben sem. A férfinak viszont, aki választ akar kapni nagy, súlyos, fájdalmas kérdéseire, „pokolra kell mennie” ott is. Ha már itt tart – bárki legyen is az –, meg kell halnia.
Akkor is, ha fiatal, akkor is, ha Avalokitesvara bódhiszattva testet öltése a világ tetején.