Vincze Ferenc
Haramiák, garabonciások, szegénylegények
– avagy az összecsendülő szövegek csengő-bongó játéka –
„játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik”
Szilágyi Domokos
„Emlékezzetek, óhajtozott élni,
játszott az életért madár-kecsesen, szeretősen.”
Nagy László
A betyárok, haramiák, szegénylegények meséi, legendái a magyar folklór elválaszthatatlan részét képezik, s sok esetben még a mai napig emlegetnek egy-egy híresebb-hírhedtebb betyárt, aki rettegésben tartotta a vidék földesurait, s izgalomban a környék minden özvegyét. A szegénylegények, haramiák szájról szájra terjedő tettei az emberek emlékezetében kiszíneződnek, gyakran csodás elemekkel egészülnek ki, s néha már nem is emberről szól a történet, hanem valamilyen emberfölötti erővel és jósággal rendelkező lényről. Azonban mielőtt abba a hibába esnék, hogy jómagam is legendás történetet szövök hajdani betyárokról, a szájhagyománytól a rögzített szövegekhez fordulok, mely szintén hatalmas kincsestára a nép szeretve-félve tisztelt „lovagjainak”.
A betyárok – de értem ezalatt a haramiákat, szegénylegényeket is – ténykedése legtöbb esetben a fennálló társadalmi rendszer elleni tiltakozásként értelmezhető, s mivel származásukat tekintve az egyszerű nép köréből származnak, nem véletlen, hogy bennük találtak leginkább támogatóikra. A bújtatásuk, a szegénylegényekkel való összejátszás egyfajta csendes, ki nem mondott, teljes mértékben fel nem vállalt ellenállást jelentett, mely motívum folyamatosan visszatérő eleme a magyar irodalomnak. Hogy ne csupán Rózsa Sándort említsem, idézzük fel példaként Dallos Sándor A nap szerelmese című regényéből az ifjú Munkácsyt emberré faragó hatalmas, szikár embert, aki két, napszítta markával dörzsölt életet a majdnem megfagyott fiúba. Aztán a közelmúlt egyik szinte már fogalommá nőtt regényalakja Gion Nándor tollából kelt életre, s vált a tetralógiává bővült regényfolyam egyik – talán legjelentősebb – figurájává. A szenttamási környezetnek nemcsak a Rojtos Gallai része, hanem ahogyan a magyarok mellett a szerbek és németek, úgy az élete során mindig renitens, megtörni nem akaró Török Ádám is. „Küzdeni a sorssal, megőrizni s átörökíteni az életet azért kell, hogy az tanúsággá váljék, hogy a közösség kihordhassa – többek között – azt a valakit, aki majd formát adva a történetnek éppen átélt sorsunkról és a történelemről tanúskodik nekünk s az utánunk jövőknek, mert életünk – mindannyiunké – arra való, hogy tanúsággá legyen”* – írja Gion kötetéről szóló tanulmányában N. Pál József. S a közösségnek, melyet a szerző említ – legyen az a világ bármely táján –, ugyanúgy része a szegénylegény vagy a haramia, hiszen lázadásával, konok kitartásával állandó, figyelmeztető jelként van jelen, hogy peremre szorulása ellenére gyakran ő figyelmeztessen az emberi magatartás legalapvetőbb erkölcsi értékeire.
Az elmúlt század második felében két olyan „garabonciás” is élt – egymástól nem is annyira távol –, akiknek művészetében ebben az időszakban visszatérő motívumként újra és újra felbukkant a szegénylegények és a garabonciások sorsa, s egyúttal – bármilyen furcsa is – értékteremtő küldetése. Nagy László és Szilágyi Domokos költészetében több hasonlóságot is felfedezhetünk, viszont most csak e motívum szinte egyidejű felbukkanására kívánok rámutatni. Két kötet: Nagy Lászlóé 1973-ban jelent meg Versben bujdosó címmel, Szilágyi Domokosé pedig 1967-ben Garabonciás címmel. A két verseskötet szövegei mintha párbeszédben állnának egymással, gyakran mintha kérdezz-felelek játékot játszanának. A feldobott téma vissza-visszahull, s ki elkapja, újra feldobja.
Nagy László e kötetében fontos szerepet kap a szegénylegény, vagy ahogy ő nevezi: a haramia és a zsivány. A könyv mind a hat versciklusában visszatérő alak, aki hol betegen, hol bujdokolva törvény s talán önmaga elől is, szólal meg, s kitartásra, továbblépésre buzdít megalkuvást nem ismerő magatartást tanúsítva. A Gyümölcsoltó című szövegben lírai énként maga a haramia lázbeszédét hallhatjuk: „Beteg zsiványként kinyitott késsel / fekszem éjjel nappal s ki tudja / hány lepedő vásik el alattam”.
A vers nyitó képe rögtön a menekülő és a pandúrok elől bujkáló, mindenre elszánt (talán haldokló) zsiványt villantja elénk. Azonban kicsit csalóka kép, hiszen már a következő versszakban tovább alakul a kezdő kép, s a zsivány nem csupán ölni és túlélni akar, hanem elsősorban átörökíteni valamit önmagából. Továbbadni azt az erőt, elszántságot, erkölcsi és morális értékrendet, mely embert faragott belőle. „Oltani akarok, nem gyilkolni” – szól kérlelhetetlen, ellentmondást nem ismerő hangon, mely rányomja bélyegét a szöveg első részére. Azonban a végére megcsendesedik, könyörgéssé szelídül az eleinte embert s Istent sem ismerő kívánság, s válik gyönyörű imává, melynek utolsó sora, mint egy istentisztelet befejezése: „tisztának a tisztát őrizzük meg / oltalmazzuk az időben, ámen”.
S aztán a haramia képe, hangja, tartása továbbvonul a szövegeken, hogy a kötet címadó versében ismét felbukkanjon, s a költemény már-már ráolvasásszerű, vajákos imává változik, melyben refrénként minduntalan feltűnik a következő sor: „versben bujdosó haramia vagy”. A Versben bujdosó haramiája ugyanaz, mint a Gyümölcsoltó beteg zsiványa, azonban van egy hatalmas különbség közöttük: a kiábrándultság, az elkeseredés szinte tapintható. Nem a szegénylegény változott meg, nem ő adta fel a harcot, hanem a környezete, embertársai váltak érdemtelenné áldozathozatalára. Kitartása, betyáros konoksága megmaradt, azonban saját világot kell teremtenie magának, hogy folytatni tudja küldetését. Versbeli, rejtett világot, melyben a szavak tisztasága és világgá növekedésük biztosítják létezését. Erre a ciklus első versében is utal: „Új évszak jön, betűk vetése, / vesztése húsnak, forróságnak,”.
Csodálatos és egyben rettenetes ars poetica ez, mely egyfelől gyönyörű megragadása a költészet lényegének, másfelől pedig az egyes ember kiábrándultsága ellenére vallott „csakazértis” magatartás megfogalmazása.
Pár évvel korábban Szilágyi Domokos Garabonciás címmel jelentetett meg kötetet, melyben szintén hangsúlyos szerephez jutott a társadalom kívülállója, a szegénylegény. Szilágyi e kötete már előremutat, s megelőlegezi az 1969-ben megjelent könyv, a Búcsú a trópusoktól hat versszimfóniájának mondanivalóját, mely egy lecsupaszított szavakból teremthető világról szól. A 69-es kötet fordulópontot jelent Szilágyi lírájában, s a Versben bujdosó kiábrándultsága, keserű számvetése érezhető a csengő-bongó montázsversekben. Ebben a hat versben a főszereplők már nem a haramiák, azonban valamilyen módon szintén kívülállók, akik az adott társadalmi struktúrából kiszorultak: a bukott angyal, a hitét félig elvesztő próféta, s nem utolsósorban Faust. Az előbb felsorolt lírai ének, melyek „az utolsó szó” jogán megszólalhatnak e montázsokban, véleményem szerint a Garabonciás kötet szegénylegényeire, garabonciásaira, boszorkányaira elődökként tekinthetnek. Szilágyi e kötete az egyik utolsó lépcsőfok a kiábrándultság felé, itt viszont még – ha már kevés reménnyel is – lát egyfajta lehetséges jövőt.
„Tocsogó, zsombék, vadonerdő édesfiai, szegénylegények, véreim, pan-
dúr-űzte vadak, korhely zivatarok játékszerei, mennyei istállókból
villámot-elkötők”
Ezekkel a sorokkal kezdődik Szilágyi Szegénylegények című verse, mely amellett, hogy a népballadák homályos világát idézi, ahogyan a Versben bujdosó is, átcsap egy már-már szinte monoton ráolvasásba, ha úgy tetszik, egy ősi imába. Az állandó ismétlések elszánt keserűséggel sulykolják a betyárok előre kiszabott sorsát, akiknek rendíthetetlenségét még az előre tudott halál sem tudta sohasem kikezdeni. S mind a Versben bujdosó, mind a Szegénylegények végén ott az igazság feltétlen szeretete és akarása:
„övé a zsombék, övé a tocsogó,
érte van a pandúr, érte fütyül a golyó,
miatta a vérebek: marják ugassák,
értetek, véreim, az igazság.” (Szegénylegények)
„versben bujdosó haramia vagy,
kesztyűdet: ötujjú liliomodat
kidobod a szimatoló ebek elé,
vallatják, szivárog belőle a vér.” (Versben bujdosó)
Nemcsak itt csendülnek össze a „garabonciások” verssorai, hanem a kötetek egyéb figurái is sok helyen mintha egy tőből fakadnának. A garabonciáshoz, ahogyan a szegénylegényekhez is, szintén számos legenda fűződik, azonban ezek a legendák már-már a babona világába kalauzolnak bennünket. A nép úgy tekint a garabonciásra, mint vihart támasztó, ördöngös vándordiákra, aki kabátjába burkolózva fel-feltűnik a poros utakon, s nyomában érkeznek a vihart kavaró félelmetes szelek. Míg a betyárok többnyire a nép kedvencei, addig a garabonciás diák szerencsétlenséget hoz, s babonásan, félve tisztelik, hiszen megjelenését gyakran büntetésként is fel lehet fogni.
„viharfelhő gallérját nyakába kerítve garabonciás száguld hét
határban
süllyed a barométer elvetél a koca becsukódik a katáng föl-
üvölt a ködkürt meteorológiai intézet táviratot küld
távirat után jön a garabonciás”
S amilyen félelmetes a fellépése, éppen olyan hátborzongató a folytatás is. Szilágyi Garabonciás című versének kezdő sorai egyszerre teremtenek mesebeli hangulatot, és egyben a már említett ráolvasás babonás légkörét idézik. Ugyanakkor a szöveg tárgya és hőse nem a gonosz megtestesítője, hanem egy ugyanolyan számkivetett, mint az előbbiekben említett szegénylegények. Anya szülte őket is, mondhatnánk Szilágyit parafrazálva, akinél a garabonciás, miként fentebb már írtam, a Búcsú a trópusoktól című kötet (anti)hőseinek az elődje. A babonákkal teli mesevilágra Nagy László kötetében is rálelhetünk, a jelek ott is a garabonciás jelenlétére engednek következtetni. A Hegyi beszéd jövőt tudó megszólalója a villám jelenlétet választja, s a vers szövegét áthatja a vihar előtti vidéki élet feszültségekkel teli hangulata. Ebben a versben is találhatunk kissé misztikus (talán szertartásos) fohászkodást, vihar utáni könyörgést: „Tündökölve egymással szemközt / fohászkodunk immár magunkhoz / legfőbb valónkhoz jó viharért”.
Mintha a vihar, melyet a garabonciás próbál gerjeszteni, tisztító erővel bírna, mintha lehetséges lenne, hogy megtisztítsa az emberiség háborúktól, gyalázkodásoktól, számtalan földi bűntől beszennyezett testét. Hasonlóképp a szegénylegényekhez, a garabonciásoknak is küldetésük van, kitartásuk, rendíthetetlen erkölcsük és magatartásuk például kell(ene) szolgáljon mindenkinek, aki kapcsolatba kerül velük. Ez a néhány idézet, néhány jellegzetes verssor bizonyítékul szolgálhat két költő hasonló gondolkodásmódjára s költészetük fejlődésének hasonló szakaszaira. Azonban nem csupán erre, hanem arra is, hogy mindketten hittek egy ideális, emberi világban, mely mellett emberségükkel és költészetükkel mindvégig kitartottak. Mikor már menthetetlennek látták a külvilágot, a nyelvben építettek újat, csodálatosat, tisztát, melyet nem fertőzhet semmi. Végezetül álljon itt Nagy László Szilágyit búcsúztató versének utolsó pár sora. Figyelmeztetésként, útravalóként.
„Te glóriás, elherdált Szilágyi Do-
mokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod
a pazarlás teteje már. A megtartók jöjjenek, igen.
Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart,
siralmas talaj fölött. Érzed-e a földet, költő? Ne
legyen néked nehéz ez a föld.”
* N. Pál József: Hogy az a mondat folytatódjék… In: N. Pál József: „A megtartók jöjjenek…” Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2004. 189. old.