Marosvölgyi Gábor

Létkérdés a vers

Nagy László Jönnek a harangok értem című versének mítoszséma-analízise

„Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse.”
(Nagy László: Megismerés, nyelv és vers)

    Az utolsó kötet utolsó verse. Ez a hely hagyományosan búcsút és számvetést előlegez, ez válik a vers első értelmezési síkjává, melyet a versszöveg maradéktalanul kitölt. De nemcsak erre a síkra terjed ki, hanem mítoszi dimenzióba is átlép. A költészetében megtett utat, a vershős eddigi szerepeit úgy foglalja össze, hogy egyszerre ad önéletrajzi sorsfejlődést, általános emberi létösszegzést és a természet körforgását. Egyszerre, egymásból egymásba hatolva jelenik meg az egyén, az emberiség, a természet a versírás kozmikus tettében. A búcsú és a számvetés létként jelentkezik (csak a zárlatban szóbeli), a versbeli beszélő éli meg őket. Költészet és élet így olvad eggyé.
    Már a cím önreflexiót mutat, és ezt a pozíciót őrzi meg végig a vers: a vershelyzetben, úgy tűnik, a költő visszaemlékszik múltjára. Azonban nemcsak emlékszik, hanem részt is vesz az eseményekben, a múlt és jelen áttetsző rétegei egymásra rakódnak. De még ennél is többről van itt szó, pontosabban a SZÓ-ról van szó, a költészet teremtő erejéről, mert a múlt emlékdarabjai a jelen cselekvő, átélő folyamataiba tapadnak, és mindezt a költő egy új létezéssé gyúrja, mely nem a múlt, és nem a jelen, leghamarabb jelen levővé tett múlt. Ugyanakkor elveszti személyességét, önmagán túli jelentőséget nyer az egyéni sors, így szólhat az ősök megidézésével az emberiségről, minden keletkezésről, eredetről és kiválásról. A személyesség mégsem vész el teljesen, mert egyes szám első személyben beszél, megélt életként tünteti föl, életszagúan reális részletekből építkezik, a zárlatban pedig sejteti a költői én távlatos helyzetét. A versbeli beszélő (vershős) tehát egyszerre őrzi meg személyiségét és ölti magára a sámáni (a közösséget és a világot magába olvasztó) szerepet, amelybe beépül a Krisztus-Én analógia is (meghaló-feltámadó, megváltó képzetkörökkel).
    A teljesmondat-értékű cím is csak első pillantásra adja tartalmi kivonatát a versnek, valójában szerves része a versszövegnek, hiszen keretbe foglalja párjával az első szakaszt, valamint a legutolsó sor variánsával együtt bekeretezi az egész verset. Refrén, melynek értéke nem az összefoglalás, hanem a kiemelés, itt a fő szervező motívumot erősíti fel, erre hívja fel a figyelmet. Ez a motívum nem egyenértékű a „harangok”-kal, több annál, egy megszemélyesítő alakzatot jelent, melyben az „eljövetel” egyszerre idézi fel a bibliai csodák és a halál pillanatát, de nem lezártságát, hanem folyamatosságát hangsúlyozza: a misztikus és a tragikus a vers alapélménye, keletkezését folyamatosan meghatározza, hiszen mindig most „jönnek a harangok”. Maguk a harangok sem akármilyenek, a határozott névelő már ismertnek tételezi őket, vagyis a költő ismerősei, minket pedig hallgatójává tesz a rájuk való várakozás közben megszólaló belső monológnak.
    A belső monológ hatását keltik a bőven áradó képek asszociációs láncai, tehát nem öncélú halmozás példái, hanem formai sajátosságok. Ugyanebből fakad a szaggatottság és a hosszú prózavers forma, mely a spontaneitás látszatával keletkezése titkaiba enged pillantani a szöveg, mintha szemünk láttára születne a vers. Ám ne tévesszen meg a lazább szerkezet, a költemény önálló egységekbe osztott, az egységeken belül pedig ciklikus mozgásba szerveződnek a képek, és ugyanaz a ciklus ismétlődik, mindegyikben más szinten. Ez a körkörös szerkezet úgy tükrözi a versegészt, mint a mikrokozmosz a makrokozmoszt. Alapsémája mítoszi: Születés-Növekedés-Küzdelem-Hanyatlás, ezt fogja keretbe a létösszegzés és az átlényegülés. Az egyes részek azonban csak félig zártak, motívumok, szerepek, helyzetek járnak át szabadon köztük előlegezve egymást. A Születés szakaszai például magukba foglalják a feloldódás mozzanatát is, mely a Halál szakaszában tér vissza bomlásként.
    A harang mint kép kiemelkedő jelentőséget kap a cím révén, de nemcsak rendkívül tág képzettársítási köre miatt, ugyanis hangjának ismétlődő jellege, erősödő-gyengülő vonása határozza meg a képek, szavak, motívumok, mondatszerkezetek, egységek ismétlődését. Ez magyarázza a kántáló monotonitást, de ugyanakkor minden ismétlés újabb helyzetbe is hozza az eredeti elemet.
    A vers egyes egységei: 1. harangok-Létösszegzés 2. feloldódás-Születés 3. anyaföld-Növekedés 4. menyegző-Termékenység 5. parasztsors-Küzdelem (bomlás) 6. művészet-Hanyatlás (halál) 7. megtisztulás-átlényegülés (búcsú). Az 1. és a 7. alkotja a keretsémát elkülönülve a fő epikus folyamattól, bennük külön is összegződik a sors: az 1.-ben a harangszótól kísért emberi, történelmi sors születéstől halálig, a 7.-ben az egyén, a költő személyes sorsa a rituális anyai mosdatástól az útra kelő búcsújáig. A 2–6.-ban zajlik a tulajdonképpeni mítoszi történet, illetve a 4. lényegében betétként fogható fel a Termékenység körképével, melynek célja egyrészt erősíteni a Növekedés aspektusát, másrészt előkészíti az élet fenntartására irányuló Küzdelmet, de ugyanakkor bomlasztó elemként is működik, a groteszkig fokozott szürreális képeivel ritmustörést okoz, ami az érzelmi feszültség csúcspontját érezteti erőteljesen szubjektív összetevőivel, így a 2–3. egységekben érzékelhető fejlődés nagyobb kontrasztba kerül az 5–6. egységekben lezajló hanyatlással, tehát a mű tengelyét alkotja, ebből adódik örvénylő, kaotikus jellege.
    Az 1. egység a harangok képzetkörét bontja ki, mindaz, amit a harangszó jelent (születés, halál, idő, veszély, szentség, identitás), a harangok cselekvésévé változik. A halál, betegségek képeivel indít, ezeket tagadják, tartják távol maguktól, a természet örök rendjébe illeszkednek „csillagok s baglyok alatt”, időtlen jelképek („nem vénülnek”). A „féreg”, „fertőzés”, „agyvérzés”, „szívgörcs” embert fenyegető lehetőségek, a harangokkal ellentétben kikerülhetetlen sorsunk, a tagadó szerkezetek csak fokozzák a sorscsapások erejét. Az enyészet képeit a Születés, a harangok születése követi, a megszólalás által válnak létezővé és csodatevővé. Itt jelenik meg a menyegző, a szent nász, a Küzdelem (a jégveréssel), majd az anyaság. A záró szakaszban a magány, bomlás, halál képei térnek vissza: magyarok szakadnak el az anyaországtól, fogolytáborokban pusztul az ember. Az emberi sorssal párhuzamosan halad az idő tagolása is: tavasztól télig, hajnaltól estig. A mű kompozíciójára utal az idő-vers metafora, amit a harangszó tagol, a vers az idő módjára tagolódik ciklusokba, és belső ritmusát a harangszót idéző szaggatott ismétlődés adja.
    A 2.egység indításában a lebomlás, a költői Én felszámolása kap fizikai ábrázolást, ahogy a gyermekkor felé tartó időbeli eltávolodás a szülőföld felé történő térbeli utazás formáját ölti. Az utazás képzeletbeli jellegét a szürreális, álomszerű kép, a fák tetején lépkedés érezteti, egyszerre idézi fel az álmok és a mesék világát. Innentől kezdve a beszélő belső tudatfolyamába kerülünk, ahol összemosódik jelen és múlt, Én és a világ, költészet és valóság. A következő fázisban az atomizálódó költői Én helyett megszületik a vershős, aki magába olvasztja az egész emberiséget, az összes teremtményt. Az újjászületés az evolúció láncára fűződik, és kozmikus kiterjedést kap a Naptól és Holdtól való származtatás által. Mindez a sámáni szereptudat körébe tartozik, vagyis a költő átlényegül, elveszti Én-tudatát, és összeolvad a világgal. Már a Születés fázisába beékelődik a Küzdelem, mely a továbbiakban a babonák bajelhárító gesztusaival felidézett ellenség (Némber) alakjával egészül ki, az erőt és erőszakot a vér, ököl, a hun Attila, majd az ostorozás képsorai vezetik. A záró szakaszban elérkezünk a Hanyatlás állapotába, de nem a vershős, hanem szüleinek megrokkanásával, amit éppen az ő születése, erősödése idéz elő, erre vonatkozik az igába fogott állat-ember metafora.
    A 3. egység az anyaföld (föld-anya) birodalmában forgatja meg a mítosz kerekét. Először az atomizálódott Én bejárja a magasság és mélység tereit (por, fa, felhő, zenit), majd visszahull esőként a földre, vagyis a Születés állapotánál tart, de már itt megelőlegezik a későbbi élettávlatot a paraszti lét összetevőinek (föld, ló, vetés, eke) parányi, játék változatai. A gyermeki Én Növekedésével párhuzamos a szerszámok születése, növekedése, majd ez vezet át a Küzdelem fázisába, amikor magával a földdel, a szerszámmal, pontosabban az Anyaggal (föld, vas) kell harcolni. A Növekedése héroszi, isteni távlatokba tágul, amikor a gyermekkor felnőtt szereplői hangyaboly formájában idéződnek meg, így a Küzdelem is tágabb kiterjedést kap, immár az erőszak minden fajtája, természeti (jégverés) és emberi (zsarnokság) ellen irányul a félisteni Hős harca, mely a betyárvilág képeivel jelenik meg, de a harangok is részesei ennek. A Hanyatlás a megtisztító halált sejtető gyolcslepedő-Én metaforával érkezik el, a babonák és a Biblia (Margit, Ilona, Anna) világából megidézett nőalakok fogadják vissza a születés imitálásával.
    A 4. egység epikus vázát egy menyegző eseményei és az általuk felidézett asszociációk alkotják. A menyegző gazdag vonatkozási körrel rendelkezik, hiszen határpontja az emberi életnek: egyes sorsokból közös sorsot formáz, tehát egyszerre gyász (az Egyes halála) és ünnep (a Közös születése). Az egyén közösségbe olvadása lényegében a vershős sámáni szerepének felel meg, a halál és születés az emberi sors végletei, amikhez a kétféle emberi cselekvésforma, az aszketikus gyász és a hedonisztikus ünnep rendelődik. A menyegző fő vonása tehát a két Én egyesülése, ennek megfelelően válik ennek az egységnek vezérszólamává a párzás, termékenység. A mű alapképleteit sűríti tehát magába folytonos egymásba játszásukkal dinamizálva a ciklikus folyamatokat, ami a 4. egység verstengelyhelyzetéből adódik, illetve arra mutat rá. Ezt erősíti a harangok verbális megjelenítése, mely a keretek távolságtartó helyzetét idézi. A harangok szavának kongatása kórusként kommentálja az eseményeket, ezáltal dramatizálódik az emberi sors.
    Bár ilyen kiemelt, betétszerű ez az egység, mégis követi az alapvető mítoszi sémát. Az indítás utal a farsangra, vagyis a böjt, a halálra emlékezés előtti vigalom időszakára, mely egyben a tavasz közeledtét is jelzi (hóolvadás), ami a természet feltámadását jelenti, de a mítoszi Születés szakaszára egyéb képek is utalnak, mint a sáros menyasszonyi ruha a szüzesség tisztaságának elvesztésével a fogantatásra, a hóolvadás a magzatvízre, születésre. Majd az ünneplőkkel távolabbról érintkező környezet, a természet is felmutatja ezeket a jegyeket. A szüzesség elvesztésével járó vérzésre vonatkoztatható a „holdvérkötő” metafora. A „duplán”, vagyis párban repülő légy a párkeresés megfelelője. A (zöld) ketyegés, a feszülő húr az élet nagy művének működési jegyei, az életerő mozgását jelzik. A spermium, a vércsepp az emberi élet esszenciáiként kerülnek vissza a természetbe, ember és világ egyesüléseként. Végül a kikelő csirkék a születés eseményét mutatják, amit az emberi megtisztító rituálé (meszelés) kísér, de finoman ebbe illeszkedik bele már a Növekedés szakasza, hiszen a hízó sertéseknek készül ezáltal az ól. A folytatás a termékenység kettős, a gyerekszaporulat haszontalan és az állati, növényi szaporaság hasznos oldalait ütközteti, mely a termékenység dicsőítő énekében csúcsosodik. Az állati és növényi termékenység után az emberi nemzőképesség fázisai következnek az önkielégítő kamaszoktól a vershőst megjelenítő tánc-szeretkezés képéig, mintegy a Növekedésbe ágyazott Küzdelem szakaszát illusztrálandó, küzdeni a kielégülésért. Ez a Küzdelmi fázis, vagyis a létharc, már a kétféle szaporaság kontrasztja révén teret kap, amit a „krumpli-madonna” mágikus lefejezésének helyettesítő áldozata emel ki. A vershős sámáni szerepbe kerül, az egész közösség képviseletében cselekszik, násza szent nász. Ezt a szerepkört jelzi diszkréten a korábbi „Lófia” kifejezés utalva a mesék Fehérlófiára, direktebben pedig a bölcsőt elpusztító, hamvából feltámadó, ezáltal Krisztus-főnixmadárhoz hasonlóvá tett Én. A harangszó (szakrális), bőgőszó (profán) által szakaszokra tördelt egység végezetül a Hanyatlás állapotába érkezik. A cigányok temető mellett zenélnek élet és halál párhuzamát jelezve, amit felfokoz a sírkő-hegedű metafora, de a jelzős szerkezetek is az erőtlenedés jeleit mutatják: „hervadó sátor”; „lassú a tánc a porban, öreges”; „langyos a sör és pocsék a bor”. Végül a részeg beszéd roncsolt szövegével érzékelteti a felbomlást, visszamenőleg pedig „búcsú”-ként azonosítja a menyegzőnek indult ünnepet, ami szintén az elmúlás, elválás képzeteit kelti.
    Az 5. egység fő szervező gondolata a Küzdelem, a létharc, melyet a paraszti sors, konkrétan a szülői élet ábrázolásával láttat, egyben vissza is utal a 2. egység zárlatában kifejtett szülő-igásállat metaforára, csakhogy itt maga a sors igázza le őket. Kezdő szakaszában a magatehetetlen (újszülött) lét elemi jegyein át mutatja a szülők képét: testrészek felsorolása (hát, bőr, szem, homlok, lábujj), az érzékelés fogyatékossága (érzéketlen bőr, süketség, vakság), a mozgás akadályozottsága (kőbe ütik a lábuk, tövisbe lépnek, fél lábon ugrálnak, négykézláb másznak). Ebből a szakaszból folyamatosan kerülünk a Növekedésbe, ahol a mozgás felgyorsul, rohanássá válik, versennyé alakul, maguk pedig lovakká. A testek magukra öltik a világ anyagait, összekeverednek velük kívülről, belülről. De még itt is visszatér ironikus utalással a Születés állapota a sérv-tojás metaforával. A Küzdelem alkotja a legterjedelmesebb szakaszt, merthogy ez a fő szál. A disznóöléssel veszi kezdetét, majd a menny és pokol kozmikus drámájában folytatódik, végül a két pólus közül a pokol bizonyul erősebbnek, vagyis átvezet a Hanyatlásba. Az ellentéteket az érzéki világ elemei szolgáltatják: látás (fehér mész–vörös vér), szaglás-ízlelés (kamillatea, kávé, cigaretta, fenyőillat–dögbűz, belsőségek). A másik ellentétszervező tengely a szent–profán kettőssége. Az egyik oldalon a családi idill állapota (márvány füst, kukoricalepény-ikon), a Karácsony szentsége (fenyőfa, díszek, angyal), a nyugalom pillanata (rózsa, viola); másik oldalon a veszélyek (takonykór, patkányok, pestis, fegyver, mennykő, csendőr), az anyagok (lóbőr, belsőségek, zsír, szappan). Az átmenet eldolgozott szálait mutatja a golgotavirág képe, mely a békében villantja fel a krisztusi szenvedéstörténetet, egyben tovább erősíti a vershős–Megváltó párhuzamot. A befejezés a pokoli erők egyeduralmát fejezi ki immár a Hanyatlás szakaszában, ahol az anyagokat felváltja az ember a főzés anyagaként, amely egyszerre profanizálja a mennyei oldal ételeit, utal a pokol hagyományos ikonográfiájára, és idézi fel a haláltáborok szörnyűségeit. A költő ebben az egységben maga is indulattal szólal meg (a Küzdelem állapotának megfelelően), és saját feladatkörét a világ érzékelhetővé tevésében határozza meg, lefordítja a jeleket, miközben új jeleket alkalmaz, vagyis egyszerre látja a dolgok valódi képét (sámán), és vállal a közösség nevében megszólalást (bárd).
    A 6. egység a költővé válás, a költészetre eszmélés folyamatába szerkeszti a Hanyatlás fő állapotát, mely itt a halál, elmúlás képeit hívja elő. Az értelmetlen, de ritmusképlettel rendelkező sor a költészet alapelemeit jelenti, ahogy a festékek, színek a képzőművészet eszközei. A szárny szimbolikus képe jellegzetes költői, egyben angyali attribútum, vagyis a szent művészetre vonatkozik, de az elválás, elmúlás képzeteit is felidézi a repülés vonatkozásában. Itt a művészetté változtatott tapasztalatok (Mozart-rajz, természeti képek, gyász, bánat, halálélmény) körére vonatkozik. A Születés szakaszát a gyermek Mozart, a hajas baba rajza, a gügyögő verssor mutatja. A Növekedés a szárnygyűjtések szakasza, az eszményképek választása (Rákóczi, Berzsenyi), a tanulásvágy, a bölényborjú-hasonlat fejezik ki. A Küzdelem a halállal való szembesülés, majd a halállal harcoló művészet/szerelem formáját ölti, melynek lehetetlenségét az emberi sors felett álló harangok megtébolyodása jelzi. Itt a művész és a sámán szerepei találkoznak, amikor túlvilági utazásra indul, hogy visszahozza a menyasszonyi díszekbe öltöztetett halott lányt. Ezzel vissza is utal a 4. rész menyegzőjeleneteire a halál nézőpontjából rávilágítva. A Magdolna menyasszonynév ismét a krisztusi párhuzam felidézését szolgálja. (Talán Ady eszménykép alakját idézi meg a „Magdolna élni akart” sor a „Margita élni akar” Ady-cím felidézésével.) Jellemző a halál kitüntetett szerepére ebben az egységben, hogy minden szakaszon nyomot hagy. A Születésnél a rajzon a halál forgatja a kottát, a Növekedésben meghal egy pacsirta, a Küzdelemben a halott menyasszony. A záró szakaszban, a Hanyatlás részben azonban nem jelenik meg közvetlenül, csak áttételesen utal az elmúlásra a sírás, a fogyás, süketség, az erdő pusztulása, a tojások eltörése, a tél. Sőt nagyon is aktív erőként jelentkezik a kozmikussá növesztett (mennydörgés-glória) sámán-költő, hiszen az ő indulatai fejtenek ki romboló hatást, végül pedig csodás módon megrepeszti a hegyet, és életre kelti Berzsenyit, aki a Mester, az Atya (Krisztus-párhuzam) szerepében végleg költővé avatja az utolsó ihlető élmény, a szerelmi múzsa testamentumával. Az ostorforgató indulat mellesleg újabb párhuzam a 2. rész fogantatásjeleneténél szereplő Attila-motívumra.
    Az előző szakasz tehát még inkább a Küzdelem szakaszába illeszkedne, a Hanyatlás valójában a rövid 7. egységbe került át, ez indokolja terjedelmi eltérését is, ám ez a 7. rész keretegységként önálló egészként is működik, hiszen újra visszatér a jelenbeli költői Én, ennek megfelelően kétféle szinten értelmezhető. A 7. rész rendkívül sűrű szerkezetében csak egyes motívumok idézik fel a mítoszi sémát, de világosan felismerhető vázuk. Az anya-fiú kapcsolat a Születés állapotára utal, a hajmosás a születés utáni és a halál utáni rituális mosdatásra is vonatkozik, de felidézheti a bibliai lábmosásjelenetet is. A halál, elmúlás állapotát előlegezi az utolsó hajmosásként említés, valamint a hamuból készült lúg. Az ezüst szín metonimikus kapcsolatot fejez ki a nyárfával, a mosdatás aktusával az Én részesedik a fa lényegéből, ami megfelel a sámán átváltozó képességének. Ez tehát már a Növekedés szakaszába is tartozik, melynek zárása a búcsú bejelentése, illetve felismerése, a fejlődés lezáródása. A Küzdelem itt az útra kelés, a verbálisan kifejezett búcsúvétel gesztusában valósul meg, egyben leszámolás emlékekkel és az előtte álló ismeretlentől való félelemmel. Az út céljának ismeretlensége a túlvilági út szerinti értelmezést sugallja, amit a „kova-szagú” kifejezés is megerősít az alvilág kénkőszagú, tűzelemű világát idézve. A Hanyatlás szakaszában felbomlik maga a forma is, az eddigi lezárt mondatok helyére töredékek kerülnek, megjelenik újra a 6. egység Születés szakaszára utaló ősvers, de ez is töredékes, ezzel rámutat a sors ciklikusságára. A végső eltávolítást a költői Énnek a verstől való elválása bizosítja, egyben lemond minden eddigi költői szerepéről (emlékező, sámán, bárd, megváltó). A vers itt egyszerre a konkrét mű, és a költői alkotás műve. Magát a költeményt nem szünteti meg azáltal, hogy befejezi, inkább az olvasóra bízza, milyen kérdéseket fedez fel benne, és milyen kérdéseket intéz hozzá.