Fodor Miklós

Harc a vitális erőkért

Nagy László költészetének e lényegi vonása a Tűz című versben

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd, hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

    A Tűz című Nagy László-vers műfaja szerint művészi ráolvasás. A tűz, akit tevékenységre biztat a vershős – az archaikus jelképezés szerint – a mindeneket mozgató erő képviselője és megidézője a jelenségvilágban. Jelkép, amennyiben a jelképpé avató tudati hozzáállást a jelenségvilág és a mögöttes túli világ közötti hídképzésként gondoljuk el. Mit jelent e költői szövegben a ráolvasás műfaj-kategóriája? Milyen jelenetben szólal meg ez a ráolvasás? A ráolvasás megeleveníteni akaró beszéd. Ily módon az akarat világba vetítése. A ráolvasás hátterében egy hitet találunk: hitet abban, hogy az erősen akart és hittel kimondott szándéknak világformáló, világelevenítő hatása van. De csak akkor, ha a szentség világteremtő hatalma tüzesíti át. Ezért a ráolvasás elsődleges célja a mondó személy és a kimondandó beszéd megszentelése. Amikor Nagy László e versében a jelképként megidézett tüzet életre serkenti, ezt csak azért teheti meg, mert lelkében ezt az égő-égető valamit érzékeli. Tűzzel beszél – szent indulattal, magas érzelmi hőfokon, szilárd morális elköteleződéssel. Miért van erre szükség? Mert úgy látja, úgy érzi és sejti, hogy az átlagon felüli, egyéni vitalitás az egyetemes, kulturális kihűlés következtében veszélybe került. Miközben saját átlagon felüli vitalitásának veszélyeztetettségét érzi, egyben az emberi életminőséget a maga általánosságában és globalitásában is félti. Hiszen épp az átlagon felüli életerővel megáldottaknak kellene a többieket magukkal ragadniuk, felkeltvén bennük is a mindeneket teremtő tűz képét és erejét.
    A vers értelme tehát: harc a vitális erőkért. A moralitás mindent megelőző alaptette itt azt jelenti: oda kell állni a vitális erők mellé, befogadni hatásukat, cselekedni általuk és értük. A háttérben Nagy László világképe: archaikus és modern kultúra drámai feszültsége; élethalálharc az emberi lét megőrzéséért; a kultúrateremtő emberi lét féltése önmagától. Túl sok minden veszett el az ősműveltség felszámolásával. Ezt a veszteséget valamikor, valahol, valakinek észre kell vennie, ettől a veszteségtől valakiknek meg kellene rettenniük.
    Hajszolódni akar a versben megidézett hős, hogy magányát viselhesse. A magány a vállalt feladat következménye. A feladat az archaikus műveltség által közvetített jelképek újraélése és újraélesztése. A feladat e jelképek lelki megfelelőinek, az archetipikus erőknek a megelevenítése, a befogadó egyének átforrósítása egy régi-új, de emberhez illőbb és méltóbb kultúra és társadalmi berendezkedés megteremtésének jegyében. A hajsza: túlhevített életet eredményez. Ez az alkotás előfeltétele. Főleg olyan korban, ahol a kultúra nem kedvez az alkotásnak, a rejtekezésnek és a rejtett dolgok felmutatásának. Főleg olyan korban, ahol a művész árral – divattal, elnyomással, megbélyegzésekkel – szemben kénytelen alkotni. Ezért gyönyör, bár kín az alkotás, mely a süllyedő lelket időről időre felszínre hozza, de nem vált meg a süllyedéstől, mert maga a kor süllyed.
    Ha e vers ráolvasás, ha a kor szülöttei betegek, akkor e vers: gyógyítás. Amiképpen síppal, dobbal, nádi hegedűvel gyógyítja a gyermek a gólyát, azonképpen gyógyítja szavaival a költő beteg korát és kultúráját. A magot akarja elérni minden varázsmondás, a rejtekező lényeget. Ahol a betegség piszka megtelepedett, ott akarja a lelket megerősíteni, hogy az a rosszat magáról le tudja vetni. Nem a ráolvasó tisztítja meg a lelket, de a ráolvasó és maga a mondás segíti a lélek immunrendszerét az újjáteremtődésben. A gyógyítás – archaikus fogalma szerint – a teremtő erőnek segítő tevékenység.
    A ráolvasó személyiség szükségképpen táltosalkatú, mivel a betegség közelében, a rontó hatalmakkal harcolva él: állandó halálközeliséget vesz magára. A halál torkából kell kimentenie az áldozatot, hiszen ha nincs gyógyulás, az ember a halálé. Ezért a ráolvasó mindig halálra szánt ember. Nem érdekli saját pusztulása – nem érdekelheti, ha csak ezen az áron tudja jótékony hatását kifejteni.
    Ezzel felvázoltuk azt az elméleti keretet, melynek elrendező rácsozata nézetem szerint nem csupán e vers, hanem Nagy László egész költői világának értelmezését és jobb megértését is elősegítheti. E költészet vallásos karakterű. Ezt kijelentvén azonban korántsem válaszoltunk arra a kérdésre, milyen vallás idéződik meg lépten-nyomon. Nézetem szerint nem is lehetséges határozott válasszal előhozakodni. Ennek egyrészt az az oka, hogy különböző vallástípusok egyaránt megidéződnek. Jánosi Zoltán mutatta ki a Csodafiu-szarvas című vers kulturális-vallási hátterét elemezve a totemisztikus, az agrármitikus és a keresztény hagyományok egymásra rétegződését. Ezen egymásra rétegződés felismerése nyomán tárul fel a következő művészet- és vallásfilozófiai probléma: Nagy László teremtő költészete olyan vallási formát előlegez, mely még nem létezik, mellyel mondhatni a jelen terhes.
    A Tűz című vers ráolvasás, mely egy képzeletben megalkotott közösségi rítus keretében nyeri el igazi értelmét. A művész közösségi szerepe és egyéni alkata szerint táltos. Szándéka szerint magát a teremtő erőt idézi meg és igézi cselekvővé. E tettét az a mély érzés mozgatja, hogy a jelenkor kultúrája bénító, sebző, kihűtő módon hat a teremtményekre, ezért arra van szükség, hogy a romlatlan forrásból valaki merítsen. E feladatot a költői személyiség oly erős elhívásként éli meg, hogy még akkor sem tágít mellőle, amikor nyilvánvalóvá válik számára a felmorzsolódás, az áldozattá válás elkerülhetetlensége. A vers szövege ezen vallásos kulcsfogalmak mentén minden részletében értelmezhető. Állításomat támasszák alá – vagy tegyék kérdésessé – a következő oldalak.

    A tűz – mint korábban állítottuk – a teremtő erő, energia megidézője nemcsak Nagy László költészetében, hanem az egyetemes jelképezésben egyaránt. Sőt, a tűz maga ez az energia. Földi, konszolidált körülmények között is utal lényegére. Ezt a rejtőzködő lényegiséget nevezi meg a művész, amikor azt mondja: „csillag-erejű”. A csillag jelensége fogalmilag a kozmikus energiateremtéssel azonos. A költői látványban a tűz „gyönyörű”. Ez a jelző azonban nem a tűz egy tulajdonságát jelöli, hanem a hozzá fűződő művészi-emberi viszonyt. Viszonyfogalomként azt jelenti, hogy a tűz látványa gyönyört kelt az őt szemlélő lélekben. A gyönyör az öröm felsőfoka. Ily módon fokozhatatlan. A gyönyör ebben a versjelenetben a teremtő hatása a lélekben. A személyiség belső érzékelő rendszere gyönyörként észleli a lelkében megébredő teremtő hatalmat. A gyönyörű a szép rokona. Az első a tudatot és általában minden keretet túlfeszítő élményre, a második az egyensúlyteremtésre vonatkozik. Ebben a képzetkörben mindkettő a teremtő-törvényadó hatalom hatása, ezért szakrális fogalom. Amennyiben szakrálison azt értjük, hogy valamely jelenség visszavezethető a teremtő hatalomra. Amikor a művész a tüzet szemléli – akár ténylegesen, akár képzeletben, gondolatban vagy érzésben – a csillagerővel, e nem emberi léptékű energiateremtéssel találkozik. Amikor gyönyört érez a lélek, adott lehetőségei mintegy túlfeszülnek, túlfűttetnek. Ebben az állapotban a lélek többről „tud”, mint ami önmaga, ezáltal többé is válhat. Ez a lény újjá-, avagy továbbteremtődésének szakrális állapota.
    A tűz lobog. Lobogása félig szabálytalan, félig szabályos ritmikát adó tompa pufogás. Amikor a személyiség befelé figyel, csendjében ilyen hullámzó ritmikát hall. Zúgó dobogásként észleli az őt éltető életet. Azért vesz dobot a kezébe, hogy ezt a dobogást felerősítse. A dobolás akkor nevezhető szakrális cselekedetnek, ha a dobos a teremtő erő lélekben zúgó halk hangjára hangolódik. Ha nem önkénye adja a ritmust, hanem az általa így vagy úgy érzékelt életerő. Ha a dobolás a teremtő hatalom felerősítése, akkor szakrális, ha szakrális, akkor táltos-dobolás. Amikor a költő dobogásként hallja az életerőt lelkében, amikor olyan verset ír, melynek ritmikáját erre a dobogásra hangolja, akkor ebből a szempontból táltosként viselkedik. A tűznek mint teremtő hatalomnak a megszólítása is táltos-, azaz kiválasztottan szakrális személyiséget igényel.
    A vershős, e táltostípusú és táltos-élethelyzetben lévő személyiség, nemcsak megszólítja, egyenesen felszólítja a teremtő hatalmat. Ez a hozzáállás keresztény vallásos keretben megbotránkoztató. Nagy László világképében azonban természetes. Ebben a világképben a teremtő hatalom hatását a lélekben és tágabban a társadalomban el lehet nyomni. Az ember által épített másodlagos meghatározó hatalom, a kultúra képes erre. Éppen e kihűtő, elgyengítő másodlagos hatalom ellenében van szükség a tűz felszítására, a teremtő hatalom cselekvésre szólítására. Ez a felszítás, felszólítás, buzdítás a költői beszéd alaphangoltsága e versben. „te fűtsd be a mozdonyt…” A mozdony itt mint irányító, valamit maga után vonó létező érdekes. Mint ilyen utal minden egyéb hasonlóan irányító hatalomra. Például a lélek irányító központjára, ami az akarat. Kihűtő jellegű kulturális viszonyok között az akaraterőnek öngerjesztő technikákra van szüksége ahhoz, hogy a lélek igaz módon és teremtő kedvvel éljen. Hiszen a lélek érzi a reá telepedő kihűtő erő negatív hatalmát. Ha a lélek a kultúra mezejét inkább ellenségesnek érzi, szükségképpen oda fordul, ahol a teremtő hatalom még egészségesen és ereje teljében működik. De van-e ilyen tér még e kihűtő-elnyomó kultúra által teljesen behálózott világon? Nincs – és éppen ez a sejtelem taszítja a költőt táltosszerepbe, hogy közvetlenül a teremtő hatalomhoz szóljon.
    A teremtő hatalmat felszítani akaró akarat szemben áll a kihűtő-elnyomó kultúrát fenntartó akaratrendszerrel. Szemben áll azokkal az átlagos akaratokkal is, akik mit sem sejtve elfogadják az adott kultúra rendszerét. A táltosalkatú művész akkor kerül végtelenül magányos pozícióba („fekete magányba”), ha előérzete szerint a kultúra egészének újjáteremtése van napirenden. Azt kell akarnia, amit az adott jelenben józan ésszel („hűlve latoló józanságban”) senki sem akarhat, amennyiben a józan ész a rövid távú és kis hatósugarú életet jelenti. Ebben a morálisan is problematikus állapotban nem marad más választása, mint a teremtő hatalom, hiszen egyedül Ő igazolhatja, egyedül Ő adhat feloldozást saját ellenséges (forradalmi) akaratának terhe alól. Egyedül Őbenne, Vele azonosulván hevülhet fel annyira a lélek, hogy a személyiség mint keret viselni tudja a feladatot. Nagy László egész költészetét meghatározza ez a jelennel vívott morálisan is problematikus belső küzdelem. Hiszen a teremtő hatalom által kapott sugallat felülír minden józan ész által igazolható moralitást. Jól látható, hogy e költészet esetében a morált megteremtő hatalom megközelítéséről van szó. A táltosalkatú művész ekként kultúrvilág és teremtő hatalom különböző akaratai között őrlődik. Csak a teremtő hatalom saját és mások lelkében való felszítása révén képes személyiségében egyensúlyt tartani. Ez a fajta önhajszolás a személyiség egyensúlyszükségletének kényszere. Az egyensúly azonban meglehetősen feszült drámában születik a személyiségnél mérhetetlenül nagyobb erők szembenállása során. És mert a világ nem változik – vagy ha igen, rossz irányba –, a táltosalkatú személyiség halálra hajszolódik.
    Az „ihlet” az alkotásfolyamat kezdetére utaló kulcsfogalom. Önmaga művészi alkotásra kényszerítése jelenti a személyiség számára a hajszolódást. Művészi alkotás nélkül a személyiség egyensúlya megbillen. Az ihlet és a mindenség gyökere azonos: a teremtő hatalom. Az ihlet efféle szakrális-költői értelmezése Nagy László egész költészetét szakrálissá avatja. A „mindenség-gyökerű” ihlet állapotában egyén és mindenség áttüzesedik – eggyé ég. Szent gyönyörűség (és halál-iszonyat) tölti el a részesülőt.
    A madár e versben érzékeny és sérülékeny tünemény. Szárnyalása problematikus, hiszen vérzik. A repülés képessége miatt mégis a szárnyaló lélek megidézője. A szárnyaló lélek: égbe szálló lélek. Az ég a teremtő-törvényadó hatalom jelképes lakhelye. Az égbe szálló lélek tehát az ihletett (révült) állapotban – látomás, érzés, gondolat által – a teremtő hatalommal kapcsolatba lépő lélek jelképe. Amikor a személyiség a művészsors mellett köteleződik el, azt vállalja, hogy az emberi létezés sebzettségét hordozza magán. E sebzettséget azáltal szerezte, hogy az isteni rendet valami felhasogatta. A vérző madár tehát az a művészi lélek, aki saját lelkét isteniként érzékelve érzi és szenvedi az emberi kultúra teremtésellenes tetteit. Az emberi létezés önmaga okozta sebzettsége a művészi lelket is felsebzi. A világ sorsának magára vétele által a személyiség a világgal azonosult. Ez a szerep a jézusi, szakrális áldozatszereppel analóg. A vérzés képe által az addig rejtett lelki-istenképi fájdalom felszínre törésének lehetünk tanúi. Ez a fájdalom, bár a táltos (Jézus-) alkatú művész szenvedi, mégsem az övé. Ha nem azonosulna az emberi világgal, ha nem akarná megélni és kifejezni önnön lelke révén és sorsával a lélek világban való állapotát, nem érezné.
    Igen összetett képet alkot Nagy László, amikor a tüzet a vérző madárban biztatja virágzásra. A virágzás a létezők világában a szépség megidézője. Mint korábban mondtuk, a szépség a teremtő hatalom hatása a lélekre, miként a gyönyör. De míg a gyönyörben a lélek közvetlenül magával a teremtő hatalommal, addig a szépségben közvetve, a teremtményben teremtő erővel találkozik. Az isteni hatalom a virágzásban és a szépségben tisztán és egyértékűen teremtőként mutatkozik meg. Hiányzik belőle a halálveszély, a gigantikusság, a mindent visszavonás eshetősége. A virágzás a mindenkori ember reménye: az egyértelműen vállalható és szerethető létezés. E remény önmagában – tiszta fényével – a gyermekkorhoz köti a lelket. A szépségteremtés – fogalmi keretünkben elhelyezve – olyan emberi alkotás, mely a gyönyörből – a teremtő/pusztító hatalommal való extatikus találkozásból – táplálkozik, az abban megnyílt erősugárzást alakítja emberi fogyasztásra alkalmassá. Ez minden közvetítő típusú szakrális cselekvés képlete. Görög fogalmakkal a káosz kozmosszá formálása – latin fogalommal humanizálás (Jánosi Zoltán). A madár – e lélekjelkép – sebzettségét elméleti keretünk szerint a jelen lefokozó kultúrája okozza. E sebzettség, e vérzés mindaddig megszüntethetetlen, amíg e kultúra fennáll és kifejti mágikus rontó-hűtő hatását a lélekre. A teremtő tűznek e kultúra szilárd fennállása miatt nem is a vérzés megszüntetése a feladata, hanem: virágzás a vérzés dacára. Amennyiben a vérző madár a táltosalkatú művész-személyiség jelképe, éppen a sebzetten is virágot daloló madár képe által körvonalazódik az a sors, amit kimondania hivatott. A sors jelenti azt a fajta sebzettséget, amit a jelen kultúrája okoz, jelenti e felsebződés vállalását (a nem menekvést), jelenti a tragikus tudatot, mely szerint ebből még a teremtő hatalommal való közvetlen találkozás sem gyógyíthat ki, jelenti a szépteremtés feladatát, jelenti a mindenek dacára való életszeretetet. Jelenti a megtörhetetlen, a halál árnyékában is fel-felizzó életet.
    Mámoros állapot kell a tűz biztatásához, egyébként győz a pesszimizmus tétlensége. Amikor a vers a madár tűztől ihletett sorskimondását virrasztó igének nevezi, azt jelzi, van közösségi értéke a művészetnek. Az ily módon kimondott szó, melyet szakrális beszédként értünk, képletesen szólva: világít a modern kultúra okozta sötétségben. Virrasztása éberlét és őrzés: mert minden fények fénylő ereje, a tűz e világi, emberi kifejeződése a mondásban. A madárdal, mint a szakrális műalkotás jelképe, maga az isteni ige, Isten egyfajta maszkja.
    A vers első egységének kulcsszava: csillagerő (teremtés), a másodiké: ihlet (kinyilatkoztatás), a harmadiké: győzelem (megváltás). A harmadik szakasz leginkább egy győzelmes rohamra emlékeztet. Amennyiben helyes, hogy megközelítésünkben ráolvasó-gyógyító táltosrituálénak írtuk le a versjelenetet, annyiban itt egy révült táltos-lélekutat érzékelhetünk. A táltos rituális feladata minden helyzetben az, hogy a teremtő erőt győzelemre segítse egy adott létezőben. Jelen esetben, mivel egyetemes művész az alkotó – és a tőle megkülönböztethetetlen vershős –, az egyetemes emberi kultúra a gyógyítandó létező. Arról a győzelemről van tehát szó, melyet a kultúrán belül, képzeletben vív a táltos-művész azért, hogy a kultúra másodlagos emberformáló hatalma teremtődjön újjá az eredeti teremtő hatalom által. A hó, a hideg, a jég Nagy László költői mitológiájában a kihűtő, léterőelszívó hatalom hatásának eredménye. Az élet kezdettől fogva e két véglet: tűz és hó harca. Az ember csak annyiban különbözik más élőlényektől, hogy ideológiát képes gyártani bármelyik erő mellett. Szabadságában áll maga gyártotta „halálfej-eszméktől” (Medvezsoltár) mérgeződni. De szabadságában áll az is, hogy ezek hatalmát áttörve szárnyra keljen. A lélekben való megvénülés, a latolgatások és a józanság a hittel teli cselekvés – szent őrület – helyett: mind megannyi kísértés, megannyi visszahúzó kényelmesség; elfogadása annak, ami van. A kor kultúrájának alapszavai is beleíratnak e versbe: „áru és árulás”. Az áruk árulása, ha legfőbb világszervező elvvé avatják, a teremtő hatalom elárulását is jelenti.
    A táltos-művész lélekgerjesztő, ráolvasó rituáléja segítségével ebből a kulturális berendezkedésből emeltetik ki. A rítus kezdetén az átöltözés jelképes cselekedetének vagyunk tanúi. A lélek levedli e világi ruháját, szent öltözéket kap. Ezzel jelzi szabadon választott hovatartozását. A költői-táltos akarat/vágy tündér-pirosságba burkolózik. Hangsúlyozzuk, hogy a lélek csupán kérheti, könyörögheti, parancsolhatja ezt az átváltozást, de nem végezheti el. „Tündér-pirosba” a tűz, a teremtő hatalom öltöztetheti a lelket. S hogy megteszi-e vagy sem, az mindig kérdés marad. Annyi bizonyos, a rítus elvégzője extatikus képzeleti tevékenysége során beteljesíti ezt a szakrális vágyat – de csupán képzeletben. Miért tündéri és miért piros ez az új ruha? Mert a tündéri lét közvetítő lét. Létteremtő hatalom és egyén között helyezkedik el, a kettő határán. Mert e határon áttüzesedik, azaz kipirul és vérrel árad az élet.
    A köztes lét jelképébe öltözött lélek képzeletben és természetesen jelképesen repülni kezd. A repülés történése visszautal a madárról mondottakra, azzal a lényegi változással, hogy ebben a révült állapotban – úgy látszik – már megszűnt a sebzettség: már újra lehetséges a repülés. Ez az állapot a rituálé csúcspontja felé közeledve a megváltottság érzésével telítődik. Ebben az állapotban a lélekre már nem hatnak a kultúra, az evilági lét bénító hatásai. Repülésének célja így minden emberi célok legvégsője lehet: az „örök tilos”. E fogalom a feléje röpítő vággyal együtt paradoxont rejt. Ha valóban és örökre tiltott hely az ember számára, akkor értelmetlen vágyni, főleg törekedni felé. De talán mégis akad kivétel… E ráolvasó táltosrituálé csúcspontja képzeletben és érzésben talán létrehozza a kivételes eshetőséget. De miért készül képzeletét és érzését felajzva a lélek oda, ahol az örök teremtés folyik, a világ folytonos megszentelése? És mi várja ott? Ünnepi forgatag, tánc, örök, megállíthatatlan létteremtő, létmegújító forgás: „piros bál”.
    A rítus végpontján a lélek királlyá avatja a teremtő hatalmat. Aki mindezt végigélte, az örök ifjúság, az örök megújulás világba sugárzójává vált, maga is tűzzé.